5. fejezet

Még körülbelül tíz percig meredtünk egymásra a szöszivel, mikor léptek dobogása hallatszott a lépcső felől, aztán Alex jelent meg a folyosón. Elindult felénk, de egy pillanatra megtorpant - végig nézet rajtunk -, utána engem kikerülve bement a lakásba. A szőke, eddig nem túl kommunikatív csaj kikerekedett szemmel nézett öcsikém után, közben elkezdett tátogni, mint egy hal. El nem tudtam képzelni, hogy épp légszomja támadt vagy csak meg szeretett volna szólalni. A szomszéd ajtó csapódott ki, és nocsak, ki bújt ki a barlangjából? Hát persze, hogy Oliver. A küszöbömre szögelt hölgyemény vett egy hátra arcot, és tovarobogott.
- Oli! – visította, és az említett nyakában landolt.
- Szia - köszönt a srác, de nem tudtam eldönteni, hogy a még mindig sikítozó csajnak, vagy nekem. Mert amióta kinyílt az ajtó le se vette rólam a szemét, ami már igazán kezdett idegesíteni. Ezért inkább tettem egy nagy határozott lépést hátra, majd egy egyszerű csuklómozdulattal belendítettem az ajtót, ami egy hatalmas csapódással becsukódott.

Megfordultam, hogy megnézzem, Alex merre van. Hamar észrevettem, hogy drága öcsikém a konyhában emelgeti a fedőket, valami ehető után kutatva. Elindultam felé, közben a pultra dobtam az eddig szorongatott pénztárcámat, hogy majd kéznél legyen.
- Merre voltál? - dőltem a pultnak mellette.
- Lementem sétálni. - követte a példámat, és ő is megtámaszkodott mellettem. Pár percig kellemes csendben álldogáltunk, míg meg nem szólalt a csengő. Alex kérdően követett, ahogyan kézbe vettem a pénztárcámat, és az ajtóhoz csoszogtam.
- Mi lesz a kaja? - kérdezte, pont abban a pillanatban, amikor ajtót nyitottam.

Az ajtó túloldalán egy piros ruhában ácsorgó srác várt.
- Helló! Ide rendelték a pizzákat? - kérdezte.
- Igen. - mikor át akartam venni őket, Alex bukkant fel mellettem, és felmarkolva a dobozokat, visszavonult a konyhába. Kifizettem a kaját, majd elköszönve a sráctól, besétáltam Alexhez, aki már előkotort a szekrényből két tányért, és a pultra felülve tömte magába a rögtönzött ebédet. Miután mind a két nagy pizzát elpusztítottuk, az elpakolással nem törődve ledobtuk magunkat a tévé elé, a kanapéra. Alexszel egyszerre nyúltunk a távirányítóért, kisebb fajta hatalmi harcot vívva a kütyüért. Végül Alex nyert, bár csalt, mert maga alá gyűrt, és ő kétszer akkora, mint én. Miután alatta lapultam vagy öt percig, és még a szuszt is kipasszírozta belőlem megkegyelmezett, és átkecmergett rólam az egyik fotelbe.
- Basszus, de kényelmetlen vagy! Nyomtak a csontjaid– sipította, mint egy kényes kislány, közben a hátsó fertályát nyomkodta.
- Te meg piszok nehéz. Bocsi, hogy nem gumiból vagyok, de talán máskor majd nem landolsz rajtam.
- Kitudja?
Elindult felém, fülég érő szájjal. Nekem se kellett több, felpattantam, és inkább visszavánszorogtam a konyhába rendet rakni.

Az egész délután semmittevéssel telt, Alex jóllakott óvodás módjára elszunnyadt a nappaliban, a meccs nézése közben. Én a lakásban lézengtem, mindig találtam valamit, amivel egy ideig elszöszmötölhettem. A kuka is megint megtelt, de szerintem egy darabig nem én fogom levinni, majd Alex megcsinálja. Elég volt nekem a múltkori eset.
Nem tudom, hogy vagy miért, de minden gondolatmenetem végén Olivernél kötöttem ki. Többször is azon kaptam magam, hogy azon agyaltam, miért viselkedett így? Délután is, a lány a nyakába csimpaszkodott, ő mégis engem nézett, vagy a bárban... Miért jött oda?

Estefelé, miután Alex is felkelt csináltam neki néhány szendvicset. Míg ő evett, én úgy döntöttem, hogy mivel már rég voltam, elmegyek futni. Bementem a szobába, előkerestem egy kényelmes melegítő nadrágot, meg egy hosszabb trikót, felhúztam az egyik sportcipőmet, és még az ipodomat is megkerestem, végül pedig a tükör előtt a hajamat magas copfba fogtam. Így már teljes harci szerelésben indultam az ajtó felé.
- Hát, te meg hova mész? - állított meg Alex hangja.
- Futni- böktem ki a rövid és tömör választ.
- Várj, mehetek én is? - nézett rám kérdően.
- Gyere, de siess.
- Oké- ezzel eltűnt a szobájában.

Már legalább húsz perce futottunk céltalanul a parkban és a környéken. Jó volt, csak úgy rohanni, nem gondolni semmire, kicsit kiszellőztetni a fejem. Persze csak akkor, mikor Alex nem azzal szórakoztatta magát, hogy engem maceráljon. Indulás óta, legalább háromszor próbált kigáncsolni vagy a parkban lévő tóba lökni, de hál' Istenek nem sikerült neki.
Az utcában futottunk versenyt a kapuig, mikor megláttam Olivert, aki minket nézett, és figyelmetlenségem miatt egy szemétkupacban felbukva hasra vágódtam. És, hogy a napom teljes legyen, aki eddig nem vette volna észre az egyszemélyes mutatványomat, már az is biztosan felfigyelt arra, ahogyan Alex a hasát fogva, majd megfulladt a röhögéstől.

- Kac-kac Alex! Igazán segíthetnél- morogtam neki a felállással próbálkozva.
Ő egy szó nélkül mellém lépett, és felrántott. Furcsa volt, mert még Alex segítségére vártam, a kapuban ácsorgó Oliver felé pillantottam, aki mikor észrevette, hogy őt figyelem tett egy bizonytalan lépést felénk. De ahogy Alex végre talpra állított, inkább visszalépett, de ugyanolyan rendíthetetlenül figyelte a mi kis párosunkat, mint addig. Ahogy öcsém felhúzott, úgy nyílalt egy éles fájdalom a bokámba, szóval amint Alex elengedett, vissza is rogytam a földre, és a bokámhoz kaptam, közben cifrán káromkodva.
- Mi a baj? - guggolt le mellém Alex.
- Szerintem megint kiment a bokám- vágtam egy fintort.
- Mutasd! - azzal, óvatosan lehúzta a cipőt, hogy jobban lássa a fájó pontot. Elkezdte körbe mozgatni a bokám, aminek a következtében elkezdtem csapkodni, ott ahol értem.
- A francba, Alex, fáj! Ne piszkáld már!
Ő mit sem törődve a hisztimmel, a levett cipőmet a kezembe nyomta, majd az ölébe kapott, és elindult velem a lépcsőház irányába. A kapuban még mindig ott ácsorgott Oliver, akinek a szemében némi csalódottságot véltem felfedezni egy pillanatra. De aztán már csak érdeklődően méregetett minket, ahogy közeledtünk. Mikor odaértünk Alex lejjebb engedett, hogy elérjem a zárat, és megpróbáljam kinyitni az ajtót. Elég érdekesen nézhetünk ki, és hogy tetőzzem a helyzetet az ajtó makacsul ellenállt a nyitási kísérleteimnek.
Már megint ezek a vacak zárak!
- Hagyd, majd én! - szólalt meg mellőlem Oliver, és már nyitotta is az ajtót.
Alex arrébb állt velem, majd egy biccentéssel megköszönte a segítséget, és szinte sprintelve szaladt fel velem a lépcsőn.

Ahogy bejutottunk a lakásba, Alex letett a kanapéra, majd elindult a konyhába. Hosszasan hallgattam, ahogy csapkod és kutakodik a szekrényekben.
- Alex!
- Igen? - kérdezte az egyik szekrényből kikukucskálva.
- Mit csinálsz? Főzni akarsz?
- Nem, dehogy. Hol a francban van az orvosságos doboz?
- Alul, az első fiók.
- Ki az az elvetemült, aki a fűszerek mellé rakja? Hát persze, hogy Te.
- Ott esik kézre. De minek az neked?
- Nem nekem, neked. Van benne fásli is?
- Öö... azt nem hiszem, hogy találsz itthon.
- Akkor elmegyek, és veszek, láttam a közelben egy gyógyszertárat.
- De nem kell, semmi szükségem sincs rá. Jól vagyok. - de a tiltakozásom süket fülekre talált, mert Alex odajött elém, és a telefont nyomta a kezembe. Mikor értetlenül néztem rá megszólalt.
- Hívd fel, Mayt!
- Minek?
- Hogy míg nem vagyok itt is meggátolhasson valaki a hülyeség csinálásban.
- Nem vagyok gyerek, nem kell rám vigyázni.
- Cöh... - és ezzel kiment az ajtón.

Már kezdtem örülni, hogy sikerült meggyőznöm, mikor ismét kinyílt az ajtó, és Alex Olivert taszigálta be rajta, miközben felvázolta neki, hogy azért van itt, hogy vigyázzon rám.
Csodás, Alex imádlak. Olivernél „jobbat” keresve sem találhattál volna, de mire tiltakozni kezdtem volna, már csak az ajtó csukódását láttam, és, hogy Oliver az előszobában toporog.
- Szia! Hogy vagy? – kérdezte, és közelebb jött. Leült a fotelba és csak figyelt.
- Jól, kösz. Ezért nem is értem Alexet. Túlreagálja- fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon. Úgy nézhettem ki, mint egy duzzogó óvodás. Ő láthatóan jót derült rajtam, legalábbis az a mosoly, ami az arcán elterült, arról árulkodott.
- Nem baj az, ha a barátod gondoskodni akar rólad- szólat meg pár perc némaság után.
- Odáig rendben is volna, de először is; nem szeretem, ha körbeugrálnak. Másodszor, én nem nevezném őt a barátomnak, az elég fura lenne- fintorodtam el a gondolatra, mire Oliver arckifejezését látva, hozzá tettem. - Ő az öcsém.

A kritikákért most sem harapok. A véleményetekre még most is kíváncsi vagyok!!=)