2. fejezet

Másnap, kivételesen nem az óra ricsajára keltem, hanem magamtól, ami igazából ritkaság volt. Ránéztem az órára, még csak fél hatot mutatott, nekem pedig hétre kell mennem dolgozni. Nem tudtam tovább lustálkodni, kivetett az ágy. Mivel nem volt semmi fontos dolgom, elmentem hajat mosni, és elvégezni a többi fürdőszobai teendőmet.

Törölközővel a fejemen vonultam a konyhába. Szerettem főzni, csak nem sokszor volt rá alkalmam. Ha egyedül lakik az ember lánya, akkor nem tűnik olyan fontosnak, hogy mindennap főzzön. Sajnos, én is ebbe a kategóriába tartoztam. A mai reggel ezért is volt a kivételek egyike, mivel most volt időm rendes reggelit készíteni. Közben arra jutottam, hogy a szokásos reggeli koffein adagomat ma nem bent iszom meg, hanem itthon. Feltettem a kávét miközben megcsináltam a reggelimet és az ebédemet is, ami rengeteg meleg szendvicsből állt. Gyors és finom. Tökéletes kaja.
A szendvicseket és a kávét gyorsan elpusztítottam, utána bepakoltam a mosogatógépet és elindítottam. Amint ezzel is megvoltam, a fürdőbe mentem, hogy indulásra kész állapotba hozzam magam. Megszárítottam hátközépig érő, egyenes, fekete hajamat, amivel szerencsémre nincs sok gond, mivel könnyen formázható. Ahogy befejeztem, átszökdécseltem a szekrényem elé a szobába. A szekrény tartalmának a felét kidobáltam az ágyra, mert nem találtam az egyik kedvenc nadrágomat. Amúgy nem szoktam válogatni a cuccaim között, mindig azt veszem fel, ami épp a kezembe akad. Mindig is meg voltam elégedve a külsőmmel, sportos alkatom volt, ahhoz képest, hogy mennyit és mi mindent összeeszek. Igaz, néha látszódott rajtam egy-két plusz kiló, de mindig sikerült megválnom tőlük. Hál' Istennek nem voltak ragaszkodó típusúak.

Végre meglett a nadrág és egy ujjatlan felsőt is túrtam mellé. Öltözés közben a sötétzöld oldaltáskámba dobáltam minden fontos holmit, ami a mai nap folyamán kellhet, aztán kulccsal a kezemben indultam az ajtóhoz. A zárral vacakoltam lassan tíz perce, ugyanis a kulcs nem volt hajlandó megválni a zártól. Nesze nekem, a jó napom is eddig tartott. Egy határozott rántással húztam ki a kulcsot a zárból, és azzal a lendülettel terültem el a folyosó közepén valakivel magam alatt. Hát, ez szuper, nem is én lennék.
- Bocsánat, elnézést - ugrottam talpra és fordultam meg a tengelyem körül, hogy segítsek az áldozatomnak, de amint megpillantottam, hogy kit taszítottam magam alá kővé dermedtem.
- Ez nem lehet igaz! Basszus! - hangzott el ez a nem túl értelmes megnyilvánulás a számból.
- Szia, Angyalka! Hát, mondta az ingatlan közvetítő, hogy kedvesek a szomszédok, de ennyire?! Két nap alatt, másodjára veszel le a lábamról, tudsz valamit - vigyorgott Oliver.
- Ne haragudj, sajnálom - húztam talpra. - Te vagy az új szomszéd? - kíváncsiskodtam - Amúgy nem csak az én hibám, Te vagy mindig láb alatt.
- Persze, mégis mindig te futsz belém, és löksz fel.
- Nehogy azt hidd, hogy szándékosan teszem. Ne nevettess!
- Aha- bólogatott Oliver. - Figyelj, ha ennyire bejövök neked, egyszerűbb lenne, ha simán elhívnál valahová, mielőtt valamelyikünk komolyabban megsérülne. Csak szólj, hogy mikor, és szabaddá teszem magam - vigyorgott elégedetten.
- Te hülye vagy! - közlöm vele a számomra már biztos tényt. - Kicsit nagy az egód, nem gondolod?! – kérdeztem, mire csak egy fejcsóválást kaptam válaszként - Te teljesen húzatós vagy. Kettőnk közül te vagy a sérült, agy sérült. Fordulj fel!
Sarkon fordultam, és elrobogtam a lépcső felé, hogy minél messzebb legyek tőle. Majd szétvetett a méreg, egész úton magamban füstölögtem azon, mekkora arca van és milyen beképzelt. Van önbizalma, azt meg kell hagyni.

A kávézó ajtajában, Mayjel találtam szemben magam.
- Vidám jó reggelt! - köszöntött egy hatalmas vigyorral barátnőm.
- 'reggelt - morogtam, közben a kulcsot próbáltam a zárba erőszakolni. Már itt sem működik ez a vacak?!
- Oh, milyen rózsás kedvedben vagy ma - jegyezte meg May.
- Ja - jött a tömör válasz.
- Mi a baj, Lexy? - kapta el a kezem és fordított magával szembe - És ne merészeld nekem azt mondani, hogy semmi, mert nem hiszem el. Annyira azért már ismerlek - a végére már szinte csak suttogta a szavakat.
- Jaj, May! Csak a szokásos, még reggel van - sóhajtottam egy nagyot.
- Aha. De máskor nagyobb életkedved van, most meg mintha az ördöggel találkoztál volna.
- Hát, majdnem - suttogtam lehajtott fejjel.
- Alexa Smith, most azonnal elmondod, hogy mitől vagy ilyen harapós, vagy nem tudom, mit csinálok veled - ezzel egyidejűleg egy székhez vezetett és lenyomott rá, ő pedig leült velem szemben, és várakozóan nézet rám.
- Rendben - adtam be a derekam. Tudtam, hogy nincs menekvés, hiába ötven kiló vasággyal, akkor is kiszedi belőlem azt, amire kíváncsi.
- Szóval... - kezdtem bele a reggel történtek elmesélésébe, miközben felváltva hol az asztallapot, hol a kezemet bámultam. Mikor a végére értem, várakozóan pillantottam fel Mayre, aki eddig csöndben hallgatott. Ahogy ránéztem, láttam rajta, hogy épp a belőle feltörő röhögést próbálta leleplezni, kevés sikerrel.
- Ne már, May! Kicsit lehetnél megértőbb - már szinte ordítottam. - Hát nem látod? Az a srác az életemet keseríti meg, mindig a legrosszabb helyen van, és mindig pont ott, ahol én. Ráadásul most még a szomszédom is - csak úgy köptem a szavakat, és heves kalimpálásba kezdtem.
-Héhé, nyugi Lexy! A végén lelöksz valamit vagy szívrohamot kapsz itt nekem, ülj le!
Mert időközben, már állva magyaráztam a dolgokat.

Visszaültem, rákönyököltem az asztalra, és a tenyerembe temettem arcom. Egy kis idő múlva felnéztem, de még most se pillantottam Mayre, helyette inkább kibámultam utcára. Csak figyeltem, ahogy az emberek százával rohangáltak, hogy mindenki beérjen időbe a munkahelyére. Az örök mókuskerék sosem áll le, gondoltam. Az elmélkedésben May mocorgása zavart meg, láttam rajta, hogy aggódik miattam, és hogy valamin nagyon töri a fejét. Csak tudnám min, nem mindig jelentenek nekem jót May ötletei…

Észrevette, hogy őt nézem, mire elmosolyodott, és felpattant, engem is magával húzva a pult felé.
- Gyere, dolgozzunk! A végén még későn nyitunk.
Igaza volt, már lassan fél kilencet ütött az óra. De azért nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy mit talált ki az én drága barátnőm. Úgy viselkedett, mintha valamit titkolni akart volna előlem, és biztosra vettem, hogy köze van ahhoz, ami az előbb világosságot gyújtott abban az okos buksijában.
- May, várj! - toppantam meg hirtelen, ezzel őt is megállásra kényszerítve, mivel még mindig a kezemet szorongatta. Kíváncsian tekintett rám.
- Mond! - utasítottam.
- Mit? Mit mondjak? - kérdezte értetlen fejet vágva, pedig nagyon is tudta, hogy mire vagyok kíváncsi.
- Azt, amit kitaláltál.
- Nem találtam ki semmit.
- Na, persze, ismerlek már. Nem kell a szöveg, nyögd már ki!
Kezdett idegesíteni, hogy nem tudom mi az, amit kitalált, és hogy harapófogóval kell kiszednem belőle.
- Jó rendben - emelte fel a kezét. - elmondom.
Csönd állt be és én hallani véltem, hogyan kattognak az agyában azok a bizonyos kerekek. Biztos azon gondolkodik, hogyan adagolja be az ötletét.
- Khm... esetleg még ma megtudom? - kérdeztem türelmetlenül.
- Nem kell felkapni a vizet! Csak egyszerűen arra gondoltam, hogy elmehetnénk bulizni. Ne nézz így! Nyár van, kell egy kis kikapcsolódás. Ma szépen haza mész, elkészülsz, és nyolcra érted megyek.
- Nem, nem és nem! - csóváltam a fejem.
- Ne csináld már! Péntek van, hamarabb is zárunk, kell a szórakozás, legalább jól éreznénk magunkat egy kicsit - nézet rám kiskutyaszemekkel.
- Utállak, tudsz róla? - mondtam neki egy sóhaj kíséretében. - És hova is mennénk?
- Az legyen az én titkom, meglepetés! - visította May a fülembe, és közben már lendült is felém, hogy megölelhessen. - Annyira örülök!

Miután az összes levegőt kipasszírozta belőlem, és hatszor körbeugrált, elkezdtük előkészíteni a helyet a vendégek számára. Gyorsan megfelelő állapotba hoztuk a kávézót, és még idő előtt két perccel ki is nyitottunk. A munkaidő hátralévő részében csöndben tettem a dolgom, míg May egy túlbuzgó Duracell nyuszit is felül múlva ugrált körülöttem. Próbált engem is jókedvre deríteni - kevés sikerrel - és rendíthetetlenül, egész nap csak a buliról locsogott.

Az idő gyorsan telt és hál’ Istennek, semmi zavaró tényező nem tűnt fel - gondolok itt Oliverre -, legalább most megúsztam.
Végre elértük a három órát, rendbe szedtük a kávézót, majd egy gyors zárás után May haza fuvarozott, és kijelentette, hogy pontban nyolckor itt lesz értem. Szóval, nincs mese, addigra teljes díszpompába kell vágnom magam.