6. fejezet

Nos párszó a fejezetről; fájós ébredés, egyedüllét, csetlések-botlások, esések és kórház. Ezek után, kellemes olvasást!!=)

- Oh - jött a frappáns válasz, egy igen meglepett arckifejezés kíséretében. Ezután a rövid párbeszéd után, egy darabig csendbe meredtünk magunk elé, ki-ki a saját gondolataiba merülve.
- Öhm... és a barátod nem ért rá? - kérdezte, miközben érdeklődve figyelt.
- Közöd? Mi ez a kínvallatás? - kérdeztem már kicsit ingerültebben. Nem szerettem, mikor a személyes dolgaimról érdeklődtek. Jó, hogy az nem érdekli, milyen sűrűn látogatom az illemhelyet.
- Kínvallatásnak nem nevezném. Hol itt a kín? - folytatta tovább a kérdezősködést, mit sem törődve az előbbi kirohanásommal.
- Hát, nem is tudom - forgattam meg a szemeimet. - Mondjuk velem szemben a fotelban!?
- El is mehetek - húzta fel az orrát.
- Jó! - fontam keresztbe a kezeimet mellkasom előtt, és tüntetőleg kibámultam az ablakon.
- Oké - mondta, miközben felállt, és kiment a lakásból.
Bárcsak a zárt ajtón ment volna ki!
Egy darabig még a szomszéd épület falait tanulmányoztam, majd erőt merítettem, és talpra küzdöttem magam, hogy kikecmeregjek a konyhába jégért. A bokámba nyílalt fájdalom miatt, ötször annyi időbe telt, míg kiértem. Szerencsére találtam jeget, amit zacskóba tettem, és ezt aztán egy konyharuhába tekertem. Közben leültem a konyha padlójára, majd a rögtönzött borogatást a bokámra tettem.

Már épp a felállás bonyolult műveletével foglalatoskodtam, mikor Alex esett be az ajtón egy hatalmas szatyorral a kezében.
- Mit csinálsz? - dörrent rám. - És hol a szomszéd srác? - Nézett körül a lakásban.
- Elküldtem.
- De miért? Direkt azért hívtam, hogy ne szórakoztasd magad a magánszámaiddal.
- És nála jobbat nem is találhattál volna... Hülye! - Húztam fel magam, és a borogatásomat Alex felé hajítottam. Ha nem hajolt volna el, foghatná a fejét. Ő továbbra is csak döbbenten figyelte dühkitörésem, én pedig ezzel mit sem törődve, amilyen gyorsan csak tudtam a szobámba menekültem. Alex egyszer elindult felém, hogy segítsen, de egy suta kézmozdulattal jeleztem neki, hogy nincs rá semmi szükség. Jobb, ha ott marad, ahol van.
A szobába zárkózva töltöttem az este további részét, bár Alex többször is próbál rám törni, hogy teletömhessen gyógyszerrel, de a zárt ajtóval még neki sem sikerült megbirkóznia.

Reggel az óra ismételten nem hagyott aludni, mindenképp tudatta velem azt a tényt, hogy dolgozni kell menni. Így egy párperces fetrengés, és egy hatalmas nyújtózkodás után végre kikászálódtam az ágyból. Ebben a reggeli kómában teljesen kiment a fejemből a fájós bokám. Megpróbáltam felállni az ágy széléről, de egy halk szisszenéssel visszahuppantam. Eddigi kótyagosságomat felváltotta a bokámból sugárzó fájdalom.
Néhány perc elteltével, és mankó segítségével, már a konyhában készítettem a reggeli kávét. A lakásban csend volt, ami azt jelentette, hogy Alex még nagyban húzta a lóbőrt.
Egy bögre kávéval a kezemben támasztottam a pultot, mikor észrevettem a gyógyszeres szatyrot.
Nem bírtam ki, hogy ne kukkantsak bele, és ahogy belenéztem, máris leesett az állam, mert a tasak dugig volt különféle fájdalomcsillapítókkal, amikkel egy egész szülészeti osztályt megbéníthatnának. A szatyorban volt még egy hatalmas köteg fásli is, ami olyan hosszúnak tűnt, hogy minimum két embert múmiává változtathatnánk egy farsangi bálra, de úgy, hogy a saját szülőanyja sem ismerne rá.
Alex aztán biztosra ment, mosolyogtam. Ilyen is csak az én öcsikém lehet!

A kávézás után a fürdőbe mentem, hogy gyorsan rendbe szedjem magam, aztán a szekrény előtt álldogálva magamra kaptam egy farmert, egy ujjatlant, és, mivel a bokámra nem tudtam felhúzni a tornacsukámat, ezért választottam egy papucsot. A mankóval kibicegtem a konyhába, ott kitúrtam a szatyorból a fáslit, és a nappaliban leülve betekertem vele a lábam. Ahogy ezzel végeztem már indultam volna ki a lakásból, de belenéztem a tükörbe, és észrevettem, hogy kócos maradt a hajam. Már nem volt kedvem visszamenni a fürdőig, ezért pár laza kézmozdulattal, és egy hajgumi segítségével felfogtam a fejem tetejére egy rendetlen copfba. Felkaptam a táskámat, és már úton is voltam, bár szörnyen átkozódtam, amiért a negyediken laktam, mert nem volt egyszerű dolog onnan levánszorogni.

A kávézót én nyitottam, mert Mayről semmi hír nem volt azóta, hogy kiviharzott a lakásomból. Eltipegtem a pultig, ledobtam rá a táskámat, aztán elkezdtem leszedegetni a székeket. Már minden készen volt a vendégek fogadására, mikor May betoppant. Épp időben, mert azon gondolkodtam, hogy felhívom, és megérdeklődőm, merre van. De nem úgy tűnt, mint akit túlzottan lázba hozott, hogy ismét látjuk egymást, mert nem is nézett rám, csak motyogott egy Sziát, és a következő pillanatban, már csapódott is az iroda ajtaja. Meglepődve bámultam utána egy darabig, aztán inkább a pult mögé sétáltam, és ott pakolásztam, mert a nyitásig még volt egy kevés idő.
A mankót mellőzve szolgáltam ki a vendégeket, ugyanis időközben rájöttem, hogy hogyan tudok minimális fájdalommal közlekedni.
Napközben többször is eszembe jutott, hogy be kellene kopognom Mayhez, de aztán sosem tettem meg. Tudtam, hogy nem lenne szerencsés, ha éppen most kezdeném el bombázni a kérdéseimmel, hiszen ha lenyugszik, úgyis elmondja, mi nyomja a lelkét.

Egyedül szolgáltam fel egész délelőtt, bár alig voltak, szóval nem volt sok munkám. Furcsamód, még a déli tömeg is elkerült, de May sem került elő sokszor. A nap folyamán csak kétszer láttam; egyszer, mikor megérkezett, legközelebb pedig akkor, mikor kirobogott egy bögre kávéért, de akkor sem szólt hozzám. Csak jött és ment. Még egy napom sem volt ennyire unalmas, szóval már alig vártam a zárás idejét.
Mikor lejárt a munkaidőm, gyorsan rendet raktam, és May irodájához mentem. Épp, mikor bekopogtam volna, az ajtó egy hatalmas lendülettel kicsapódott, és barátnőm állt velem szemben, kissé meglepődve.
- Szia! - szólaltam meg először. – Nem akartalak zavarni, csak gondoltam szólok, hogy elpakoltam, és most megyek haza, hacsak nem szeretnél valamit mondani - hadartam el egy szuszra, és kérdőn tekintettem rá.
- Nem, nincs semmi. Menj csak, majd holnap találkozunk. Jó éjt!
- May... - szóltam még utána, de a tekintetével a tudtomra adta, hogy majd elmondja, csak nem most.
- Jó éjt! - búcsúztam, és hazafelé vettem az irányt.

Már a lépcsőházban küszködtem a lépcsősornak nevezett akadálypályával, mikor a villany lekapcsolódott, és én még csak a lépcsőfordulóban tartottam. Persze itt nem volt villanykapcsoló, így a sötétben kezdtem felbotorkálni, hogy minél előbb elérjem a villanyt. A korlát mellett szenvedtem, mikor valaki nekem jött szemből, és a fordulóig zuhantunk vissza, ahol mind a ketten elterültünk, illetve csak én, mert az ismeretlen gázoló rajtam terpeszkedett. Felszisszentem, mert az esés után még jobban fájt a bokám, mint eddig.
- Bocsi - mondta az idegen, miközben felállt rólam, és egyúttal engem is magával húzott, ami nem bizonyult jó ötletnek, mert ahogy ránehezedtem a lábamra, egyből visszahuppantam a földre.
- Aú!
- Mi a baj? - Guggolt le velem szembe úgy, hogy a kintről beszűrődő fényben világítottak gyönyörű barna szemei, miközben engem vizslatott.
- Semmi, semmi - nyögtem ki nagy nehezen, még mindig a szemét bámulva.
Nem igazán hathattam meg a válaszommal, mert felállt velem a karjaiban, és elindult lefelé.
- Hé, hova mész? Én felfelé lakom - próbáltam ellenkezni, ahogy csak a helyzetem engedte, és közben a fülébe sipítoztam.
- Nyugi, nem rabollak el - vont még jobban magához.
- Ajánlom is, mert nem járnál jól - adtam meg magam, és duzzogva hagytam, hogy vigyen, amerre akar.

Az utcára érve azt hittem, rosszul leszek. A szívroham kerülgettet, mert a srác, aki önkényesen cipelt magával, és akinek pár perccel azelőttig még a szemeit csodáltam, nem volt más, mint a bosszantó szomszédom, Oliver.
- A franc! Azonnal tegyél le, jól vagyok - adtam hangot a tiltakozásomnak.
- Dehogy vagy jól, beviszlek a kórházba. Legalább addig maradj nyugton, még meg nem néz egy orvos, aztán rikácsolhatsz.
- De... - kezdtem volna elölről, mikor közbe vágott.
- Nincs de. - Ezzel ő lezártnak tekintette a témát, én pedig teljesen ledermedve bámultam rá. Ő nem igazán törődve ezzel, egy kocsihoz vitt, és beültettet az anyósülésre.

Úton a kórház felé teljes csend telepedett ránk. A parkolóban leállította a motort, kiszállás közben a kulcsot a zsebébe dugta, megkerülte a kocsit, és pár pillanat múlva az én oldalamon lévő nyitott ajtóban álldogált. Én végig a szélvédőn bámultam ki, de ahogy az ajtó kinyílt lassan ráemeltem a tekintetemet, és óvatosan kimásztam a kocsiból. A kezét felém mozdította, hogy segítsen, de egy intéssel tudtára adtam, hogy nem szükséges. Ahogy Alexnél, nála is bevált. Én bukdácsoltam elől, ő pedig utánam kullogott, ahogy próbáltuk becserkészni a bejáratot.

Bejelentkeztem a balesetin, aztán a váróban kerestünk magunknak ülőhelyet, és vártuk, hogy sorra kerüljek. Már lassan egy órája ücsörögtünk ott, és én unalmamban a körülöttünk ülőket figyeltem, néha-néha lopva Oliverre pillantva, de ő csak csendben bámult maga elé.
- Figyelj - kezdtem bele -, nem muszáj maradnod, ahogy elnézem, egy darabig még itt leszek. Te pedig úgyis indultál valamerre, menj csak - hadartam el egy szuszra, és a végén ránéztem. Akkora szemekkel nézett vissza rám, mintha épp szerelmet vallottam volna az elmúlt fél percben.
- Nincs semmi dolgom - szólalt meg egy kis idő múlva. - És ha már behoztalak, meg is várlak.
Ezzel ő lezártnak tekintette a témát, és újra maga elé bámult. Legszívesebben visszavágtam volna, hogy semmi szükségem sincs rá, elég nagylány vagyok már. De valahogy nem vitt rá a lélek, hogy ezeket a fejéhez vágjam, inkább befogtam, és folytattam a váró feltérképezését. Sokan voltak, felnőttek és gyerekek egyaránt, voltak, akik a kezüket szorongatták, míg mások a lábukat húzták. Szóval, nem csak én vagyok ilyen idétlen. Ezt azért jó tudni. Nézelődésemben a hangszóróból szűrődő női hang zavart meg.
- Alexandra Smith, kérem, fáradjon a kettes vizsgálóba.
- Akkor, megyek. Nyugodtan menj, majd felhívok valakit, hogy jöjjön értem - szóltam Oliverhez, miközben feltornáztam magam a székből.
- Ezt már megbeszéltük, itt várlak.

Az orvosi vizsgálat aránylag gyorsan lezajlott. Készítettek egy röntgenfelvételt a bokámról, aztán a doki megállapította, hogy nincs itt olyan komoly gond, csak egy kis repedés látható a csonton. Még gipszet sem kaptam, csak egy rögzítőt, szóval tényleg nem lehet olyan vészes.

A rögzítővel a bokámon indultam vissza a váróba, ahol Oliver várt. Közben persze figyelmesen bólogattam mindenre, amit a doki mondott a pihenésről és a többiről. Oliver ugyanott volt, ahol hagytam, még mindig maga elé meredt. Először észre sem vette, hogy megálltam előtte.
- Khm... Végeztem. Akár mehetnénk is -szólítottam meg. Lassan rám pillantott, majd egy biccentést követően mellém lépett.

A véleményekre még most is kíváncsi vagyok, mint mindig!! Az eddigieket is NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM!! =) (egy kis titok, amit felfedeztem; eddig nem tudtam elképzelni, hogy hogyan segít az íróknak, az ha visszajelzést kapnak az irományaikról, de valóban így van, sokkal jobban megy az írás) ;)