7. fejezet

És akkor, meg is jöttem.=) Ismét előjáróban néhány szó; hazaút, folyosó, aggódás, félreértés, bosszú, komoly beszélgetés. Már csak annyi van hátra,hogy Jó olvasástkívánjak.=)



A haza utat is teljes csendben tettük meg, úgy, mint mikor jöttünk. Nem tudtam mit mondani, mert új oldalát mutatta nekem. Rendes volt. Sőt, talán annál is több, törődött velem. Bár azt nem tudtam miért, mert a kapcsolatunk nem mondható felhőtlennek. Már ha egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni, hogy akárhányszor találkozunk, folyton folyvást csak belekötünk a másikba. Ez most új volt. Nem éreztem úgy, hogy bármit is mondanom kellene, viszont kényelmetlenül sem éreztem magam. Ami őszintén meglepett az volt, hogy nem az a bizonyos kínos csend telepedett ránk, ami miatt feszengtünk volna. Az út folyamán egyszer-kétszer lopva rápillantottam, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Néhányszor azt hittem, mindjárt megszólal, de aztán mégsem tette. Csak meredten nézte az utat.
Furamód, úgy éreztem, mintha nem az az Oliver ült volna mellettem, akit pár napja megismertem a kávézóban, mert ezt a srácot meg tudtam volna kedvelni.
Párszor talán túl sokáig figyelhettem, mert akkor ő is rám nézett - ez általában akkor történt meg, mikor a lámpák pirosra váltottak, és kénytelen volt megállni. Ilyenkor úgy csináltam, mint aki merő véletlenből figyelt arra, kibámultam a mellette lévő ablakon.

Mikor kiszálltam a kocsiból Oliver mellém lépett, hogy segítsen.
- Ácsi, hapsikám. Azért ennyire nem melegedtünk össze. El a mancsokkal! – utasítottam el a segítségét nem túl kedvesen. Nem úgy nézett ki, mint aki túlzottan a szívére vette volna, úgy tűnt, kezdte megszokni a modoromat.
Már az ajtóm előtt álltam, és a kulcs után kutakodtam a táskámban, miközben Oliver a hátam mögött ácsorgott, és engem bámult. Ezt tisztán éreztem, mert bizsergett a bőröm, és mindig így éreztem, ha hosszan néztek. Most is, mintha sok kis hangya rohangászott volna a hátamon.
- Mi az, mit bámulsz? - kérdeztem Tőle színtelen hangon.
- Semmit, én... - kezdte volna a magyarázkodását, de hátra néztem, és egy metsző pillantással bele is fojtottam a szavakat. A hátam fixírozása helyett most már a padlót vette szemügyre.
Mikor a kulcsot a zárba tettem volna az hirtelen kinyílt, engem pedig két kar ölelt át, és szorított magához. Azt se tudtam, mi történik, és ki szorongat, olyan gyorsan történt, de aztán a két kézhez egy hang is párosult.
- Mégis hol voltál? Már egy csomószor hívtalak. Tudod, hogy nagyon megijesztettél? - szidott le Alex, miközben eltolt magától egy kicsit, hogy jobban megnézhessen.
- Sajnálom, az én hibám – szólt közbe Oliver.
Na, erre nem számítottam. Hatalmasra nyílt szemekkel, és földön landolt állal bámultam rá, mint aki a sült galambot várja.
Alex úgy nézett rá, mint akinek most tűnt fel, hogy rajtunk kívül más is szobrozik a folyóson. Oliver felhagyott a padlón lévő porszemek számolásával, és minket nézett.
- Véletlenül levettem a lábáról a lépcsőfordulóban – mondta, közben megengedett magának egy pimasz félmosolyt. - És mivel fájt a lába, úgy gondoltam, beviszem a kórházba.
Úgy tűnt, Alex menten megfullad a röhögéstől.
- De Tesó, azért egy lépcsőfordulóban? Tudtam én, hogy nem vagy gátlásos, de hogy ennyire nem?!
Már nem engem ölelt, hanem az ajtófélfát szorongatta. Ha nem kapaszkodott volna, akkor már a folyosó közepén fetrengett volna a röhögéstől. Először fel sem fogtam, hogy min röhög. És, ahogy elnéztem Olivert neki sem esett le Alex poénja. Ahogy jobban belegondoltam - kicsit lassan, de -, leesett, mi az a nagyon vicces, ami miatt öcsém görcsösen ragaszkodott az ajtófélfához.
- Alex, te nem vagy magadnál. Még, hogy ő és én... Basszus, neked elmentek otthonról. Magadnak nem hoztál valami dili bogyót a patikából?
Elindultam be a lakásba, és mikor elmentem Alex mellett belebokszoltam a vállába, hogy némi nyomatékot adjak a szavaimnak, de nem mentem vele sokra, mert ez a behemót észre sem vette az erőlködésemet.
Menet közben még rásandítottam Oliverre, hogy vajon neki leesett-e a dolog. Mikor ránéztem, mintha egy szende kislányt láttam volna, egy kicsit elpirult, és mikor észrevette, hogy őt nézem, megint a padlót kezdte bámulni.

Atyavilág, mi van az emberekkel, mindenki meggárgyult? Alex mindenbe bele tudja képzelni a hülyeségeit, oda is ahova nem kellene. Oliver meg, mintha nem is ő lenne. Mi történik itt? Biztos valami front közeledik, amit normális helyeken az állatok éreznek meg, itt az én környezetemben pedig inkább a pasikra hat.
Ahogy beértem a nappaliba ledobtam magam a kanapéra, és feltettem a lábamat a kis üvegasztalra. Bekapcsoltam a tv- t, hogy legyen valami alapzaj, mert már kezdett az agyamra menni Alex vihogása.
Azon gondolkoztam, hogy akkor most mi is van Oliverrel? Egyszer nyomulós, máskor kötekedős, aztán meg aggódó, és vigyázó üzemmódba kapcsol. Még hogy a nők bonyolultak?! Cöh! Hát, a pasik akkor mik? Elárulom; a kakukktojások az életben.
Éppen ezt a felemelő eszmefuttatást folytattam, közben pedig a tv képernyőjét bámultam, mikor Alex robbant be a lakásba, Oliverrel a sarkában. Vidáman röhögcséltek, és sutyorogtak. Ajjaj, ennek nem lesz jó vége, gondoltam, ha ez a két ütődött összedugja a fejét, nekem biztos nem sül ki belőle semmi jó.
- Hát, ti meg mit sutyorogtatok a folyóson? - kérdeztem tőlük érdeklődve.
- Semmit, semmit. Lexy, nagyon jó pasid van, eddig hol dugdostad? Az ágyad alatt? - kérdezte az én agytröszt öcsikém széles vigyorral.
- Hogy-hogy a... mim? - hápogtam össze-vissza tűzpiros arccal. Nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a szeppentségtől tódult az összes vér a fejembe. - Mi van? Alex, téged komolyan megfújt a szél, szerintem gutaütést kaptál. Kérni kellene neked az orvostól egy beutalót a pszichiátriára. Bezzeg őt nem akarod bevinni a kórházba!? – fordultam Oliverhez, aki szintén elszíneződött kicsit, de a vigyort le se lehetett vakarni a képéről. - Félre beszél. Szerintem neki nagyobb baja van, mint nekem.
Erre Oliverből kitört a nevetés. Én meg elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy a két fiú fuldokol az ajtóban a röhögéstől, és lepacsiznak egymással.
- Istenem, hát ma tényleg mindenki megőrült – motyogtam magamnak.
Egy pár pillanat múlva, mikor befejezték, gondolom, elfogyott a levegőjük, Alex felém fordult, és megszólalt;
- Mi most elmegyünk iszogatni valamerre. Majd később jövök, ne várj meg, eltarthat egy ideig, míg kibeszélünk, és tapasztalatokat cserélünk veled kapcsolatban – vigyorgott öcsikém, mint a tejbe tök. És az utolsó szavak kimondása közben már Olivert tolta maga előtt az ajtón kívülre, mert tudta, hogy ezt nem hagyom „szó” nélkül. És igaza is volt. Ahogy felfogtam a szavak jelentését, a kezemben lévő távirányító már repült is az ajtó felé, de akkor már a két jómadár a folyóson röhögcsélt.
Néhány pillanat múlva megint kinyílt az ajtó.
- Alex, ebből elég legyen! Ha rendbe jövök, olyat kapsz, hogy azt nem fogod kirakni a polcra.
Erre az ajtó mögül egy fehér zsepit lengető kéz bukkant elő. És aztán a kéz után egy alak is megjelent. May volt az egy szatyorral, és egy félszeg mosollyal az arcán.
- Szia! - köszöntem neki, miközben magam mellé ejtettem a nagypárnát, amit eredetileg Alexhez akartam vágni, ha visszatolta volna a képét.
- Helló! – köszönt ő is, közben az előszobában topogott, mint aki attól tart, hogy ha közelebb jön, ledobom a negyedikről. Nem is rossz ötlet, gondoltam, de ezt a merényletet nem May ellen, hanem majd a két szeretetre méltó hímegyed ellen fogom elkövetni.
- Hát, te hogyhogy itt vagy? - törtem meg a csendet.
- Alex hívott, hogy nem tudom-e, merre vagy. Aztán mesélte a balesetedet is. Sajnálom, hogy észre sem vettem, de... Jaj, Lexy, olyan rossz barátnő vagyok, neked fáj a lábad, és én nyafogok! Ne haragudj. Mesélj, hogy vagy? - már nem az ajtóban ácsorgott, hanem leült mellém a kanapéra.
- Ugyan, semmi bajom. Csak a fiúk reagálják túl a dolgokat – mire vágtam egy fintort. – Pasik.
- Pasik? - nézett rám értetlen fejjel May. - Milyen pasik? Mondd, hogy Alex nem klónoztatta magát!
- Nem, dehogy, az kellene még csak – vigyorogtam ezen az abszurd ötleten. – Belőle egy is bőven elég.
- Húh, mázli – sóhajtott színpadiasan May. – Egyetértek, belőle egy is sok.
Mind a ketten elkezdtünk röhögni. Hiányzott May. Az utóbbi pár napban, amióta Alex megérkezett, nagyon furcsán viselkedett. Biztos, van itt valami, amiről én nem tudok. Ami nem is meglepő, mert mindig mindent én tudok meg utoljára…
- May – néztem rá, miután már kiröhögtem magam. – Mi volt veled mostanában? Amióta Alex megjött, te bebújtál a csigaházadba,- itt idéző jeleket rajzoltam az ujjaimmal a levegőbe és kérdőn néztem barátnőmre.
- Hát, pont ez az! Alex... – akadt el, és elkezdett babrálni a párna szélével. Én bátorítólag megfogtam a kezét, és megszorítottam, hogy tudja, nekem mindent elmondhat, ha eddig nem mondtam volna elégszer.
- Ő itt van? Mármint, Alex itthon van? - kapta fel a fejét, és nézett a szobaajtók felé.
- Nem, nincs itthon. Előtted pár perccel mentek el Oliverrel.
- Oliverrel? - mosolyodott el May.
- Majd elmondom, de ne tereld a témát, most rólad volt szó, és... ha jól vettem ki, akkor részben Alexről. Mit csinált már megint? Hogy az a gyerek nem tudd megmaradni a seggén! - sóhajtottam fel. Vártam, hogy May végre megmagyarázza, miért volt olyan, amilyen.
- Igazából semmi komoly nem történt. Semmi olyan, amiért csak őt lehetne hibáztatni.
Volt ez meg az, de nem fontos. Már nem számít. - Legyintett a kezével, mintha ennyivel lezártnak tekinthetnénk a témát. Pedig ismerhetne már annyira, hogy tudja, úgyis kiszedem belőle azt, amire kíváncsi vagyok. Utálom, mikor valaki rébuszokban beszél. Miért nem lehet egyenesen kimondani ahelyett, hogy csak burkoltan elszór egy-két információt?!
- Aha, látom én, hogy mennyire nem számít, ma is teljesen magadon kívül voltál – közöltem vele a tényeket. – Tollas a hátam? - kérdeztem komolyan. - May, ne nézz madárnak. Utálom, mikor csak ködösítesz. Nos, választ szeretnék. Mi volt köztetek Alexszel? És az igazat, ne beszélj mellé!
- Oké, oké. Tényleg nem volt semmi komoly... - kezdett bele szemlesütve.
- May... Az igazat! Ki vele!
- Hát, emlékszel a diplomaosztónkra?
- Ez kérdés? Persze, hogy emlékszem, akkor jártam utoljára oktatási intézmény közelében.
- És az utána lévő bulira?
- Arra is. De most ez így fog menni, hogy Te kérdezel, én meg felelek, és majd kisül belőle valami?
- Nem, nem. Elmondom, de ez olyan ciki. Na, de... - elhallgatott, vett egy mély levegőt – Szóval, az utána lévő bulin már iszogattunk egy kicsit, és hát, nem voltam teljesen beszámítható állapotban. De elhívtam Alexet táncolni, és valahogy kicsúszott. Szerelmet vallottam neki, megcsókoltam, de ő nem reagált semmit, és inkább ott hagytam. Ez annyira ciki, azóta nem is találkoztunk, csak most. És lehet, ő már nem is emlékszik rá, de én sajnos igen, és ez... Lexy, ne röhögj, ez nem vicces! Tudod, milyen nehéz neked erről beszélnem az öcséddel kapcsolatban, Te meg kiröhögsz. Szép kis barátnő vagy! – Fonta keresztbe a kezeit, és elkezdett duzzogni.
- Ne haragudj, May – nyomtam egy puszit az arcára. – De ez vicces volt. Alex azóta tervezi, hogy felszed, amióta barátnők vagyunk. Erre fel te támadod le, ő meg sokkot kap. Ez azért vicces, valld be! – Néztem komolyan a szemébe.
- Ezt most nem mondod komolyan?! Úristen! – Nézett rám hatalmasra nyílt zöld szemeivel.

A véleményetekre, most is nagyon kíváncsi vagyok, mint mindig. Az eddigieknek is nagyon örültem, KÖSZÖNÖM őket. =)