9. fejezet

Szervusztok Embörckék!! =)
Tudom, hogy most sokat késtem, amit nagyon sajnálok is, de most így az érettségi miatt, kicsit elvagyok havazva. =( De igyekezni fogok. Lassan túl leszek rajta és akkor könnyebb lesz. =)
Na, de a fejezet; Zizi, pirulás, pisi, séta, új barátok, levélke.
Talán ezek lennének most a kulcsszavak. =)
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!!!



- Ühüm – mondtam, még mindig pirosló arccal, ami miatt leginkább egy paradicsomhoz hasonlítottam.
- Aranyos – szólalt meg, és a szemembe nézett, mintha onnan szeretné megtudni valamelyik féltett titkomat.
- Tényleg mennem kell – szakítottam meg a szemkontaktust, és beléptem az eddig nyitva hagyott ajtón. Ahogy becsuktam háttal neki dőltem, és lecsúsztam a padlóra. Ujjaimat végig húztam a számon, amit az előbb még más érintett. Már kezdtem - rám nem jellemző módon - elveszni a történtekben, mikor kopogtak. Nem volt mit tenni, felkeltem, és újra az ajtó felé fordultam, hogy megnézhessem, ki hiányol megint. A küszöbömön - a változatlanság kedvéért - megint Oliver állt, és meglepő módon egy ugyanolyan kutyust tartott a kezében, mint amilyet pár perccel ezelőtt kaptam tőle.
- Hát ő meg? Már kaptam egyet, annyira azért nem vagyok magányos. Miket mesélt Alex? - hadartam el, miközben a kutyust néztem. Imádom a kutyákat, de ha azt hiszi, hogy minden új állatot hasonlóan fogok meghálálni, és a nyakába ugrok, akkor nagyon téved.
- Hm... szerintem ő a tiéd. A nyitott ajtón szökhetett ki, míg mi... Elfoglaltak voltunk. – Eresztett meg egy kaján vigyort, közben betette a lakásba Zizit. - Ha esetleg meg szeretnéd köszönni, tudod, hol találsz – kacsintott rám, és a lakása felé indult.
- Álmodj, királyfi. Aztán vigyázz, nehogy a kezed a bilibe lógjon – szóltam még utána, mire egy nagy mosolyt kaptam válaszul.

Visszatértem a nappaliba, Zizivel a sarkamban. Ahogy levetettem magam a fotelbe, a kutyus megpróbált a felmászni hozzám, de szegénykének sehogy sem jött össze, ezért lehajoltam, és felvettem az ölembe, ahol aztán elégedetten összekuporodott. Zizit nézegetve, ahogy nyugodtan szuszog, eszembe jutott, hogy semmi sincs itthon, ami a tartásához szükséges. Addig mocorogtam, nyújtózkodtam a telefonomért, míg sikerült felébresztenem. Miután leugrott az ölemből, és felfedező útra ment a lakásban, a megkaparintott telefonon, kikerestem Alex számát, hogy vetessek vele néhány dolgot. Amíg arra vártam, hogy drága öcsikém felvegye, azt néztem, ahogy Zizi Alex egyik kedvenc pólójával a szájában átügetett a nappalin, egyenesen a konyhába. Ezen elmosolyodtam; nesze neked Alex, ha már ennyire magányos vagyok.
Közben öcsém felvette a telefont.
- Igen? - szólt bele.
- Írjad, amit mondok- közöltem vele, és azon gondolkodtam, vajon mennyi étel kellhet egy kiskutyának egy hétre.
- Mi van, mit írjak? Már megint mit csináltál?
- Ééén? - visítottam a telefonba. - Talán te! Ha már te elmesélted, hogy én milyen nagyon egyedül vagyok, ennek következtében Oliver ma megdobott egy kutyával. És, ha már ilyen nagylelkű, gondoskodó, nagyszájú tesókám van, akkor most agyalhatsz azon, hogy mi kell ahhoz, hogy életben maradjon. Irány az állatkereskedés. És vásárolj be rendesen, mert holnap ő is velem jön a tóhoz.
- És mit vegyek?
- Nem tudom. Elég nagy a szád, használni is szereted, akkor kérdezősködj. De kaja, póráz, nyakörv mindenképp legyen a listádon. A többit rád bízom.
- Rendben.
- Ja, igen. És siethetnél, mert a kedvenc pólódból már nem maradt sok minden, és én nem tudom megállítani, hogy ismét visszamenjen a szobádba, és új áldozatot keressen magának. Mert ugye, épp elmerültem az önsajnálatban, és a bokám is fáj - dramatizáltam.
- Lexy, ne engedd...
- Bocsi, nem hallak. Épp gyötör a magány. – Azzal letettem a telefont, remélve, hogy így jobban fog sietni. Bár, ő tudja, mennyire szeretné egészben látni a cuccait.

Úgy negyed óra telhetett el, amikor valaki matatni kezdett a zárral. Már épp azon voltam, hogy felkeljek, és megnézzem, ki az, és mit akar, de addigra Alex lépett be az ajtón. Volt nála három-négy szatyor, amiket miután a konyhába ért, ledobott a pultra.
- Megjöttem – szólt oda nekem.
- Látom – álltam fel, és elindultam felé, hogy megnézzem mit sikerült vásárolnia.
- És hol van a négylábú kis pajtásod? - kérdezte.
- Öhm... az előbb szaladt be a szobádba. Állandóan odaszalad, szerintem a szag vonzza – pillantottam Alexre. Még hallottam, ahogy Alex elrobog mellettem a szobájába.
- Azt a kibaszott! Atya világ, Lexy, vidd el innen- visított, mint egy kislány.
- Mi van már? - indulok el én is a szobája felé, hogy megnézzem, mi ez a hisztéria. Ahogy elérem az ajtót, és benézek rajta szabályosan fuldoklási rohamot kapok.
- Ne röhögj, ez nem vicces! Még ide is pisilt – szörnyülködött Alex. –, és pont a kedvenc cipőmbe.
- Jaj, ne nyávogj már! Te akartad, hogy ne legyek magányos, most még a hangulatom is jobb. Megyek, és körbe csókolgatom Oliver ajtaját, még a nevét is imába foglalom – röhögcséltem tovább, közben Zizit kerestem, aki ott ült az ajtótól nem messze, és ártatlanul nézte a káoszt, amit csinált.
Nem piskóta, az már egyszer biztos. A párnákból csak úgy hullott a toll, mintha most kopasztottak volna meg egy egész csirkefarmot, Alex ruhái szanaszét, ráadásul egyet-kettőt meg is jelölt. Egy szóval káosz volt mindenhol a szobában, amerre csak néztem.
- Lexy, ez a kutya rosszul van összerakva. Mi baja van ennek? - motyog Alex, miközben az épen maradt ruháit próbálta meg kiválogatni. Még finnyáskodott is, mint egy királykisasszony.
- Látod, blöki, találó neved lett – mondtam Zizinek, aki nagy, barna szemeit rám emelte, és úgy nézett rám, mint aki tökéletesen egyetért. Azzal magam mögött hagytam a szobát, és visszatértem a szatyrokhoz Zizivel a nyomomban.

A zacskókban tömérdek konzervkaja volt, kétféle póráz, a legalján egy piros nyakörv, amin egy csontalakú medál fityegett, amibe a lakcímem volt gravíroztatva, és ezen kívül volt még két-három fémedény is.
A nyakörvvel a kezemben besántikáltam a nappaliba, és leültem. Zizi felugrott mellém, és fejét az ölembe hajtva nézett fel rám, azokkal a nagy, barna szemeivel. Mivel végre nyugton volt, fel tudtam tenni rá a nyakörvet. Aztán hálát adtam magamban, hogy nem kellett végig kergetnem a lakáson. Hátra dőltem a kanapén, bekapcsoltam a tv- t, és az ölemben pihenő házi kedvencemet dögönyöztem.

Kicsit később Alex is előjött, és is leült mellénk.
- Na, sikerült a kis bestiád után kitakarítanom a szobámat. Bár néhány dolgomtól érzékeny búcsút kellett vennem – közölte egy nagy sóhaj kíséretében.
- Sajnálom, még kölyök. Amúgy köszönöm a nyakörvet, jó ötlet volt – nyomtam egy puszit az arcára köszönetképpen.
- Nincs mit, látom, már fel is tetted rá. De most megint hova lett? - nézett üres ölembe, aztán a szobája irányába. - Na, nem, ebből nem eszel kispajtás! - Pattant fel mellőlem Alex, és a szobája felé ügető kutyus után iramodott.
- Lexy, légyszi. Vidd le sétálni vagy valahova, ahol elintézheti a dolgát, mert ez nem lesz így jó, hogy mindig hozzám fog becsörtetni.
- Na, de... Hahó, nem gyanús valami? Még mindig fáj a bokám.
- Jaj, nem azt mondtam, hogy fusd le a maratont, csak nyugodtan sétálgassatok, ráértek. Addig én elugrok, hozok valami kaját, meg szerzek alá almot.
- Rendben, felöltözöm, és aztán itt sem vagyunk.
- Siess, addig figyelek rá. - Felkapta az ölébe a kutyát, és elindult vele a szatyrok felé, hogy kikeresse a pórázt.

Mire átöltöztem, Zizi már menet készen ácsorgott Alexszel az ajtóban.
- Végre! - mondta öcsém, mikor meglátott. - Már azt hittem, elraboltak az idegenek, vagy... - szakította félbe a mondandóját, és elindult a szobám irányába, Zizit magával húzva. Mire utolértem őket, már csak azt láttam, ahogy az ágy alá kukucskál. Oda sétáltam mellé, és én is lehajoltam, hogy megnézzem mit talált. Elképzelni sem tudtam, hogy most mit csinál.
- Alex - szólítottam meg, miközben az ágy mellett térdepeltem én is. - Mit csinálunk?
- Semmit, semmit – jött a válasz, és felpattant, hogy a szekrénybe is benézzen.
- Oké. Akkor te mit csinálsz? - már kezdtem elveszteni a fonalat. Tudtam, hogy dilis, na, de hogy ennyire?!
- Hogy én? Hát, mivel olyan sokáig elmaradtál, gondoltam rejtegetsz valamit, mondjuk Olivert.
- Aha. Ha így folytatod, egy hullát fogok az ágyam alatt rejtegetni – sétáltam oda mellé, és közben egy tarkó pacsival jutalmaztam gondolatáért.
- Aú, ez maradandó sérülést fog okozni!
- Benned már így is maradandó károk vannak. Eggyel több vagy kevesebb, már nem oszt, nem szoroz. De most már indulnunk kellene.

Szép lassan sétálgattam Zizivel az oldalamon a parkban, ahol rátaláltam egy olyan elkerített részre, ahol a kutyákat szabadon lehetett engedni, a gazdik pedig nyugodtan ülhettek a padon vagy akár kedvükre játszhatnak kedvenceikkel.

Zizit néztem, ahogy egy hozzá hasonló kiskutyával, és annak gazdájával, egy tíz-tizenkét éves kislánnyal játszott. Önfeledten labdáztak, frizbiztek, és birkóztak. Elszakítottam a tekintetemet tőlük, mikor a telefonom rezegni kezdett. A kijelzőn Alex neve villogott.
- Igen, tessék. Idegosztály – szóltam bele komolyan a telefonba.
- Mi az, már be is vittek? - kérdezte Alex.
- Csodálod? Te mindenkit odajuttatsz.
- Haha, csak azért mondod, mert kreatívabb vagyok, mint te. Meg elbűvölő a személyiségem, és okos is vagyok.
- Csak hiszed! De miért hívtál?
- Szólni akartam, hogy már voltam otthon, vettem a kutyának almot, meg neked enni. És, hogy nem leszek otthon, mikor elutazol, mert egy havert fuvarozok, de ha nem gond, akkor még maradnék pár napot.
- Nem leszel otthon? Hát jó, majd találkozunk máskor. Persze, maradhatsz még, érezd magad otthon.
- Köszi, most rohannom kell, majd még beszélünk. Később hívlak, pihenj. Szia!
- Szia! – köszöntem el én is.
Visszafordultam a kislány, és a kutyák felé, és tovább figyeltem önfeledt játékukat.

Már azon gondolkodtam, hogy keresek valami kibúvót, hogy ne kelljen elmennem, és felhívom Mayt. Nem akartam a semmi közepén egy egész hetet eltölteni, és halálra unni magamat. Eddig fel sem tűnt, hogy nincs mellettem senki, hogy egyedül vagyok, mikor haza megyek, mikor felkelek, és általában mindig... Eddig nem éreztem szükségét, hogy legyen mellettem valaki, aki reggel felébreszt, este vár rám vagy csak örül annak, hogy találkoztunk.
Egy fejrázással próbáltam meg elhessegetni ezeket a mélabús gondolatokat, és inkább megint abba az irányba néztem, ahol eddig a kislány, és a kutyák voltak, akik időközben elindultak felém.
- Szia! – köszönt a kislány.
- Szia! Kijátszottátok magatokat? - kérdeztem tőle.
- Igen – mosolyodott el szégyenlősen, és lenézet a két blökire.
- Ennek örülök. Köszönöm, hogy Zizivel is játszottál – mosolyogtam le rá.
- Szívesen – pirult el a kislány, és még mindig a két kiskutyát nézte, akik időközben leheveredtek a földre egymás mellé.
- Nekünk sajnos mennünk kell, még össze kell pakolnom – álltam fel a padról, és Zizi nyakörvére akasztottam a pórázt. - Szia!
Épp hogy elindultunk, a kislány még utánam kiabált.
- Máskor is kijöttök? Darki megkedvelte Zizit, és szívesen játszana vele máskor is, meg én is- mondta. Nem tudtam megállni, és elmosolyodtam, olyan aranyos volt!
- Szerintem igen, bár most elmegyünk nyaralni, de egy hét múlva találkozhatunk - mondtam neki. - De addig is, nehogy lecserélj minket egy másik kutyusos gazdira. - Kacsintottam rá, mire egy nagy mosoly, és egy gyors integetés után visszaszaladtak játszani.

Ahogy beléptünk a lakásba, rögtön leszedtem Ziziről a pórázt. Mikor becsuktam az ajtót, észrevettem egy összehajtogatott papírlapot a küszöb előtt. Felvettem a levelet, széthajtottam, és meglepetten olvastam azt az egy sort:
- Remélem, minél hamarabb találkozunk, de addig is jó mancsokban hagytalak. Oli -


Remélem még most is van, aki ír kritikát. Még most se harapok.(Már van szájkosaram. xD) Ragadjatok billentyűzetet és osszátok meg velem, véleményeteket. (Melody, ne szószerint, a lapid még írás után is működjön.=P) Akik pedig írtak, azoknak nagyon szépen KÖSZÖNÖM. Most pedig viharzok a szerenádra, ugye milyen jó végzősnek lenni? O.o