8. fejezet

Kedves Olvasó(k)!! =)
Ismét megjöttem! Hát, akkor már kezd lassan szokásommá válni, hogy írok néhány szót bevezetésképpen; ébresztő, esés, kanapébarát, utazás, csomagolás, és meglepetések sorozata. Remélem tetszeni fog!! Jó olvasást!! =)



Egész este nosztalgiáztunk, ami iszonyatosan jól esett, mert szörnyen hiányzott már egy ilyen csajos este. Mayt még arra is sikerült rávennem, hogy aludjon nálam, mert a pletykálkodást hajnali kettőig abba sem hagytuk. Mikor elmentünk aludni Mayjel, Alex még akkor sem volt itthon. Mondta ugyan, hogy ne várjam meg, de szívem szerint virrasztottam volna, míg haza nem keveredik, hogy aztán minden apró részletet kiszedhessek belőle. De másnap reggel dolgoznom kellett menni, és mert nem akartam, hogy úgy nézzek ki, mint akit akkor szedtek elő a mosógépből, muszáj volt pár órát szunyókálnom.

Reggel meglepő módon nem az ébresztőórám hangjára keltem, hanem arra, hogy barátnőm megpróbált kiosonni a szobából, csak nem számolt a földön heverő cuccaimmal. Ahogy hallottam, valami súlyos tárgyba rúghatott bele, mert nem túl szép szavakkal illette azt a tárgyat, és azt, aki kitalálta.
Az ablakon beszűrődő fény egy pillanatra megvakított, de egy gyors szemdörgölés után megláttam az egy lábon ugráló Mayt. Felkönyököltem az ágyon, hogy jobban lássam, mit csinál. Ő annyira elmerült a halk szitkozódásba, hogy észre sem vette, már felébredtem.
- Szép jó reggelt! - köszöntem neki. De úgy megijesztettem szegényt, hogy abban a pillanatban, ahogy megszólaltam, ő ugrott egyet ijedtében, aminek az lett az eredménye, hogy ráesett egy ruha kupacra.
- 'reggelt! - válaszolt. - Ismerősen cseng neked az a szó, hogy mosógép? És a rend? - kérdezte, miközben feltápászkodott a ruha halomról.
- Öhm... valami rémlik. Arra a fémdobozra gondolsz? - fojtottam vissza a röhögést.
- Eltaláltad, és ma meg is ejtheted a mosást, mert nem jössz dolgozni- már épp tiltakoztam volna, de ő gyorsabb volt, és folytatta. - Sőt, mint kiderült a doki egy-két hét pihenést javasolt, úgyhogy a saját érdekedben mondom, hogy meg sem akarlak látni addig a kávézó közelében.
- És mégis mi a franckarikát csináljak itthon?
- Ezt is kitaláltam. Semmit - válaszolta olyan könnyedén, mintha csak azt kérdeztem volna, mennyi az idő. -, mert nem leszel itthon.
- Igaz is. Az első nap úgy kikészülők idegileg, hogy az új elérhetőségem egy gumiszoba lesz, egy pszichiátrián.
- De bolond vagy - mosolyodott el. - Oda én jutok, ha ezt így folytatod.
- Akkor mégis hol leszek, ha nem itthon? Elküldesz nyaralni?
- Pontosan, leviszlek a Michigan-tavi nyaralótokba. Egy kis pihenés neked sem árt. Majd mindent elintézek holnapig, és reggel indulunk is.
- De...de ki lesz a kávézóban, ha engem száműzöl az „Odvas fa mellett jobbra 2 szám alá?” - kezdtem el nyafogni. Még, hogy én oda? Egyedül, a semmi közepére?
- Nyugi, nem lesz semmi gond. Majd feltalálod magad. Megoldod, a pihenésre pedig szükséged van, és ott legalább van rá esély, hogy életben maradsz, bár... te képes vagy felnyársalni magad egy bokorra is - szólt vissza nagy vigyorral az arcán az ajtóból. - Higgy nekem, jót fog tenni az az egy hét. Na, én elmentem, Alex még vízszintesben van, elég későn jöttek, szóval hagyd őket. Szia! - És már ott sem volt. Csak az ajtó csapódást hallottam.

Még pár perc lustulás után úgy döntöttem, hogy kimászok az ágyból, mert éhes voltam. Meg a természet is szólított, és, ha menni kell, hát, menni kell. Nincs mese.
A fürdőből jöttem ki, mikor mocorgást hallottam a kanapéról. Egy vázával a kezemben - amit a folyosói kis asztalról kaptam fel - elindultam, hogy megkeressem a zaj forrását. Az ülőalkalmatosság mögé érve, átkukucskáltam a támlán, és mit láttak? Oliver aludt a kanapén egy szál bokszerben. Jól sikerülhetett a fiúk estéje, ha már arra sem volt képes, hogy egy ajtóval arrébb térjen nyugovóra, gondoltam. Vagy csak szimpatikusabb volt neki az én kanapém. Mindegy is, majd ha felkelt, kitessékelem. Hagytam aludni, bár reméltem, álmában nem folyik a nyála, mert azt neki kell feltakarítania.
Kezemben a vázával indultam a konyhába, hogy reggeli koffein adagomat elkészítsem. Mire kiértem, és hozzá kezdtem a kávéhoz, ismét motoszkálást hallottam. Hátra pillantottam, és láttam, hogy Oliver forgolódott. Már a hátán feküdt, szétvettet végtagokkal, kinyúlva. Ezen jót mosolyogtam, bár nem tudom, mi volt olyan vicces rajta vagy, hogy miért is tetszik a látvány, de a szám sarka magától felfelé görbült tőle.

Visszafordultam a kávéfőzőhöz, és befejeztem a kávéfőző feltöltését, és elindítását, és pár perc múlva, már egy bögre gőzölgő fekete nedűvel támasztottam a pultot, és bámultam magam elé. A forró kávé ellenére is úgy éreztem, hogy fázok. És, ha én fáztam, akkor valószínűleg kanapéfoglaló vendégemnek sem lehetett melege.
Az egyik pillanatban még a pultot támasztottam, és a reggeli kávémat iszogattam, a következőben pedig már azon kaptam magam, hogy egy meleg pléddel takartam be a kanapén kinyúlt srácot, aki ebből semmit sem vett észre. Ahogy észbe kaptam, sprinteltem is vissza – már, ahogy a fájós bokám engedte - a konyhába a kávémért, hogy aztán visszavonuljak a szobámba.
Megfogadtam May tanácsát, és összeszedtem a szobában szétdobált dolgaimat, a ruhákkal a kezemben bevonultam a fürdőbe, hogy megbarátkozzak a fémizével, alias a mosógéppel. Miután a szoba már nem aknamezőnek nézett ki, mint pár órával azelőtt, egy melegítőt és egy pólót kaptam magamra. Úgy gondoltam, hogy már éppen elég időt kaptak a fiúk a szundításra, és, aki éjjel legény a talpán, az nappal is legyen az.

A nappaliba érve, Olivernek már csak hűlt helyét találtam. A pléd gondosan összehajtogatva a kanapé végében pihent. Szétnéztem, de tényleg elment, bár nem is tudom, mit vártam. Hogy itt marad vagy, hogy nekem kell felébresztenem, és elküldenem vagy, ha elmegy, akkor legalább szól? Még magamon is meglepődtem, és nem először aznap, pedig még csak délelőtt volt. Tulajdonképpen semmi közöm nem volt hozzá, tehát szólnia sem kellett. Semmit se kell csinálnia, ami velem kapcsolatos. Ettől rossz érzésem volt, de nem értettem, miért. Nem is rossz érzés, inkább csalódottság.
Egyre jobb. Már nem csak az emberek bolondultak meg körülöttem, hanem még én magam is. Amióta megismertem, egyre furább dolgok történtek a környezetemben, és egyre furcsább érzések kerítettek a hatalmukba engem is. Azonnal el kellett felejtenem ezeket a hülyeséget.
Igaza van Maynek, kell az a kis kikapcsolódás. Ott majd ráérek átgondolni ezt az egészet, nem lesz ki zavarjon. Sőt mi több, nem lesz ott semmi és senki, csak én, a nyugalom, és a csend. Ez kell most nekem.
Felálltam a fotelból, ahová közben leültem, és ismét elindultam a szobába, hogy összecsomagoljak. Egy hét nem olyan hosszú idő, de azért szükségem volt néhány dologra.

Épp a második bőröndöt próbáltam becipzárazni, mikor kopogtattak.
- Igen?
- Bejöhetek? - kérdezte Alex.
- Gyere!
Ahogy belépett egyből megjelent arcán az utóbbi időben levakarhatatlan vigyor.
- Te meg mit csinálsz? - érdeklődött.
- Ne vigyorogj. Inkább segíts, légyszi.
Lemásztam a bőrönd tetejéről, mivel nem sikerült elhúznom a cipzárt. Alex közelebb lépett, és egy laza mozdulattal meg is oldotta a problémámat.
- Tessék - fordult felém, aztán végig nézett a szobán, ami ismét katasztrófa sújtotta területté vált. Ruhahalmok, és más apróságok nehezítették a közlekedést.
- És, öhm... hova is készülsz? - kérdezte, ahogy megnézte két méretes bőröndömet az ágy mellett.
- Tudod, May holnap reggel kitoloncol a nyaralóba egy egész hétre - fintorodtam el.
- Értem, és utána maradsz még néhány hetet?
- Nem, miért?
- Akkor, mi a francnak ennyi cucc? - fakadt ki Alex.
- Drága, öcsikém. Nem hiszem, hogy kíváncsi lennél egy kiselőadásra a női és a férfi dolgok közötti különbségről. Elégedj meg annyival, hogy mivel a női tábort erősítem, ezekre nekem mind szükségem lesz.
- Oké, elhiszem. - Emelte fel a kezét. - Amúgy, csak azért jöttem, hogy szóljak, el kell mennem egy kis időre, de majd jövök.
- És hova mész? - érdeklődtem.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. És te nem akarsz még ennél is öregebb lenni, igaz Nővérkém? - vigyorgott, és elkezdett az ajtó irányába hátrálni.
- Fú, Alex. Csak jöjjön rendbe a lábam, ezt kamatostól visszakapod!

Alex távozása után még pakolásztam a szobában, de hamar meguntam, úgyhogy kimentem a nappaliba tévézni. A csatornák között keresgéltem valami értelmes műsort, mikor csengettek. Már az ajtó előtt álltam, mikor az illető ismét megnyomta a csengőt.
- Oké, jövök már - kiabáltam ki. Nem szeretem, ha valaki türelmetlenkedik.
Ahogy kinyílt az ajtó Olivert pillantottam meg, nem egyedül. Egy kiskutyát ölelt a mellkasához.
- Szia! - köszönt.
- Helló! - szólaltam meg én is, a kutyust nézve. Olyan aranyos volt, ahogy megszeppenve még jobban az őt körbe ölelő karokba simult a kis barna gombóc. - Hát, te, ti mi járatban? - kérdeztem még mindig a csöppséget fixírozva.
- Bemehetünk? - kérdezett vissza halkan.
- Persze - álltam el az ajtóból, hogy be tudjon lépni, és már nem a kutyát néztem, hanem Olivert, aki úgy nézett ki, mintha hasonlóképpen meg lenne szeppenve, mint a kezében tartott kölyökkutya. Egyenesen a nappaliba ment, ott megállt a kanapé mellett, és visszanézett rám. Becsuktam az ajtót, és odasétáltam melléjük.
- Nos, minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?
- Hát... - kezdett bele, aztán elakadt.
- Igen? - kérdeztem türelmetlenül. Már nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Alexszel beszélgettünk az este, és többször is szóba kerültél, és...
- Ajjaj - vágtam a szavába, és közben levágódtam a fotelbe, mert, ha nem tettem volna, akkor nagy valószínűséggel kirohantam volna a nappaliból, csak, hogy ne kelljen meghallgatnom, hogy vajon milyen témában merült fel olyan sokszor a nevem. Meglepődve nézett rám egy pillanatig, aztán ő is leült velem szemben a kanapéra, a blökivel az ölében.
- Ne aggódj, semmi komoly. Mindegy is, nem az a lényeg - folytatta. -, csak arra gondoltam, hogy mivel rendes voltál, viszonoznom illene.
- Ácsi, ácsi. Valamit nem értek. Mikor voltam én rendes? Jó kis estétek lehetett, ha már ilyesmiket képzelsz - vágtam ismét a szavába.
- Az igaz, hogy jó esténk volt, de tisztán emlékszem arra, hogy reggel betakartál. És mostanában, már jobban kijövünk, és... - amiket ezek után mondott, arra már nem emlékszem, mert ott elakadtam, hogy észrevette a reggeli akciómat.
- Te... te emlékszel? Fent voltál már? - kérdeztem tőle. Ez azért hideg zuhanyként ért.
- Akkor ébredeztem, mikor rám terítetted a plédet, de nem ez a lényeg. Gondolkodtam, hogy mivel lephetnélek meg, mikor eszembe jutott, hogy Alex említette, hogy szereted az állatokat, és biztos jót tenne neked, ha nem lennél örökké egyedül. Ezért hoztam neked őt - itt lenézett az ölében fészkelődő kutyusra.
Hiába próbáltam volna ellenkezni, hogy én nem vagyok egyedül. És ha mégis, akkor teljesen jól érzem magam úgy. De nagyon meglepődtem az utolsó mondatán, és azon, hogy gondolt rám. És nem csak, hogy gondolt, de még meg is ajándékozott.
- Komolyan? - Tértem magamhoz.
- Igen - rakta át az én ölembe a kutyust. - És hát, a héten nem leszek itthon, és valakinek vigyáznia kell rád - kacsintott egyet.
- Van neve? - kérdeztem, a mondat utolsó részét figyelmen kívül hagyva.
- Nem, nincs neve. Ez a feladat a tiéd. Úgy hívod, ahogy szeretnéd. Mennem kell. - Állt fel a kanapéról, és vigyorogva elindult a bejárati ajtóhoz. Pár pillanatig még a kutyust néztem az ölemben, teljesen lefagyva. A csöppség valaminek nagyon megörülve elkezdte csóválni a farkát, és nyalogatni a kezemet. Aztán felállt az ölemben, és arcon nyalt a kis bestia.
- Zizi - töröltem meg az arcom ott ahol megnyalt, és megsimogattam. - Így foglak hívni, mit szólsz? - néztem a kutyusra.

Aztán felpattantam, a kutyust letettem a helyemre, és az ajtó felé rohantam – már amennyire tudtam -, mert meg sem köszöntem.
A folyosóra érve láttam, hogy Oliver a kulcsát próbálta a zárba csúsztatni, miközben telefonált, de ahogy kiértem megfordult. Elég zavart fejet vághattam, mert letette a telefont, és közelebb sétált.
- Valami baj van? - érdeklődött, miközben végig nézett rajtam.
- Nem nincs. Én csak meg szerettem volna köszönni az ajándékomat. Nos, köszönöm - mondtam, és közelebb léptem, mígnem már teljesen előtte álltam, aztán egy gyors puszit nyomtam a szájára. Megfordultam, és elindultam vissza a lakásomba, mikor megfogta a kezem, és visszarántott magához. Megölelt, és megismételte a gyors csókot.
- Nagyon szívesen - vigyorgott.
Kicsit elpirulva néztem fel rá, aztán kibontakoztam az öleléséből.
- Mennem kell, mert Zizit bent hagytam - nyögtem ki nehezen.
- Zizi? - kérdezte mosolyogva.


Remélem van, akinek tetszett!! =) És megosztjátok a véleményeteket velem, mint eddig is. =) Akik eddig is írtak azoknak KÖSZÖNÖM SZÉPEN!! =) Nem harapok, nyugodtan ragadjon mindenki billentyűzetet.=) *bociszemek*