5. fejezet

Még körülbelül tíz percig meredtünk egymásra a szöszivel, mikor léptek dobogása hallatszott a lépcső felől, aztán Alex jelent meg a folyosón. Elindult felénk, de egy pillanatra megtorpant - végig nézet rajtunk -, utána engem kikerülve bement a lakásba. A szőke, eddig nem túl kommunikatív csaj kikerekedett szemmel nézett öcsikém után, közben elkezdett tátogni, mint egy hal. El nem tudtam képzelni, hogy épp légszomja támadt vagy csak meg szeretett volna szólalni. A szomszéd ajtó csapódott ki, és nocsak, ki bújt ki a barlangjából? Hát persze, hogy Oliver. A küszöbömre szögelt hölgyemény vett egy hátra arcot, és tovarobogott.
- Oli! – visította, és az említett nyakában landolt.
- Szia - köszönt a srác, de nem tudtam eldönteni, hogy a még mindig sikítozó csajnak, vagy nekem. Mert amióta kinyílt az ajtó le se vette rólam a szemét, ami már igazán kezdett idegesíteni. Ezért inkább tettem egy nagy határozott lépést hátra, majd egy egyszerű csuklómozdulattal belendítettem az ajtót, ami egy hatalmas csapódással becsukódott.

Megfordultam, hogy megnézzem, Alex merre van. Hamar észrevettem, hogy drága öcsikém a konyhában emelgeti a fedőket, valami ehető után kutatva. Elindultam felé, közben a pultra dobtam az eddig szorongatott pénztárcámat, hogy majd kéznél legyen.
- Merre voltál? - dőltem a pultnak mellette.
- Lementem sétálni. - követte a példámat, és ő is megtámaszkodott mellettem. Pár percig kellemes csendben álldogáltunk, míg meg nem szólalt a csengő. Alex kérdően követett, ahogyan kézbe vettem a pénztárcámat, és az ajtóhoz csoszogtam.
- Mi lesz a kaja? - kérdezte, pont abban a pillanatban, amikor ajtót nyitottam.

Az ajtó túloldalán egy piros ruhában ácsorgó srác várt.
- Helló! Ide rendelték a pizzákat? - kérdezte.
- Igen. - mikor át akartam venni őket, Alex bukkant fel mellettem, és felmarkolva a dobozokat, visszavonult a konyhába. Kifizettem a kaját, majd elköszönve a sráctól, besétáltam Alexhez, aki már előkotort a szekrényből két tányért, és a pultra felülve tömte magába a rögtönzött ebédet. Miután mind a két nagy pizzát elpusztítottuk, az elpakolással nem törődve ledobtuk magunkat a tévé elé, a kanapéra. Alexszel egyszerre nyúltunk a távirányítóért, kisebb fajta hatalmi harcot vívva a kütyüért. Végül Alex nyert, bár csalt, mert maga alá gyűrt, és ő kétszer akkora, mint én. Miután alatta lapultam vagy öt percig, és még a szuszt is kipasszírozta belőlem megkegyelmezett, és átkecmergett rólam az egyik fotelbe.
- Basszus, de kényelmetlen vagy! Nyomtak a csontjaid– sipította, mint egy kényes kislány, közben a hátsó fertályát nyomkodta.
- Te meg piszok nehéz. Bocsi, hogy nem gumiból vagyok, de talán máskor majd nem landolsz rajtam.
- Kitudja?
Elindult felém, fülég érő szájjal. Nekem se kellett több, felpattantam, és inkább visszavánszorogtam a konyhába rendet rakni.

Az egész délután semmittevéssel telt, Alex jóllakott óvodás módjára elszunnyadt a nappaliban, a meccs nézése közben. Én a lakásban lézengtem, mindig találtam valamit, amivel egy ideig elszöszmötölhettem. A kuka is megint megtelt, de szerintem egy darabig nem én fogom levinni, majd Alex megcsinálja. Elég volt nekem a múltkori eset.
Nem tudom, hogy vagy miért, de minden gondolatmenetem végén Olivernél kötöttem ki. Többször is azon kaptam magam, hogy azon agyaltam, miért viselkedett így? Délután is, a lány a nyakába csimpaszkodott, ő mégis engem nézett, vagy a bárban... Miért jött oda?

Estefelé, miután Alex is felkelt csináltam neki néhány szendvicset. Míg ő evett, én úgy döntöttem, hogy mivel már rég voltam, elmegyek futni. Bementem a szobába, előkerestem egy kényelmes melegítő nadrágot, meg egy hosszabb trikót, felhúztam az egyik sportcipőmet, és még az ipodomat is megkerestem, végül pedig a tükör előtt a hajamat magas copfba fogtam. Így már teljes harci szerelésben indultam az ajtó felé.
- Hát, te meg hova mész? - állított meg Alex hangja.
- Futni- böktem ki a rövid és tömör választ.
- Várj, mehetek én is? - nézett rám kérdően.
- Gyere, de siess.
- Oké- ezzel eltűnt a szobájában.

Már legalább húsz perce futottunk céltalanul a parkban és a környéken. Jó volt, csak úgy rohanni, nem gondolni semmire, kicsit kiszellőztetni a fejem. Persze csak akkor, mikor Alex nem azzal szórakoztatta magát, hogy engem maceráljon. Indulás óta, legalább háromszor próbált kigáncsolni vagy a parkban lévő tóba lökni, de hál' Istenek nem sikerült neki.
Az utcában futottunk versenyt a kapuig, mikor megláttam Olivert, aki minket nézett, és figyelmetlenségem miatt egy szemétkupacban felbukva hasra vágódtam. És, hogy a napom teljes legyen, aki eddig nem vette volna észre az egyszemélyes mutatványomat, már az is biztosan felfigyelt arra, ahogyan Alex a hasát fogva, majd megfulladt a röhögéstől.

- Kac-kac Alex! Igazán segíthetnél- morogtam neki a felállással próbálkozva.
Ő egy szó nélkül mellém lépett, és felrántott. Furcsa volt, mert még Alex segítségére vártam, a kapuban ácsorgó Oliver felé pillantottam, aki mikor észrevette, hogy őt figyelem tett egy bizonytalan lépést felénk. De ahogy Alex végre talpra állított, inkább visszalépett, de ugyanolyan rendíthetetlenül figyelte a mi kis párosunkat, mint addig. Ahogy öcsém felhúzott, úgy nyílalt egy éles fájdalom a bokámba, szóval amint Alex elengedett, vissza is rogytam a földre, és a bokámhoz kaptam, közben cifrán káromkodva.
- Mi a baj? - guggolt le mellém Alex.
- Szerintem megint kiment a bokám- vágtam egy fintort.
- Mutasd! - azzal, óvatosan lehúzta a cipőt, hogy jobban lássa a fájó pontot. Elkezdte körbe mozgatni a bokám, aminek a következtében elkezdtem csapkodni, ott ahol értem.
- A francba, Alex, fáj! Ne piszkáld már!
Ő mit sem törődve a hisztimmel, a levett cipőmet a kezembe nyomta, majd az ölébe kapott, és elindult velem a lépcsőház irányába. A kapuban még mindig ott ácsorgott Oliver, akinek a szemében némi csalódottságot véltem felfedezni egy pillanatra. De aztán már csak érdeklődően méregetett minket, ahogy közeledtünk. Mikor odaértünk Alex lejjebb engedett, hogy elérjem a zárat, és megpróbáljam kinyitni az ajtót. Elég érdekesen nézhetünk ki, és hogy tetőzzem a helyzetet az ajtó makacsul ellenállt a nyitási kísérleteimnek.
Már megint ezek a vacak zárak!
- Hagyd, majd én! - szólalt meg mellőlem Oliver, és már nyitotta is az ajtót.
Alex arrébb állt velem, majd egy biccentéssel megköszönte a segítséget, és szinte sprintelve szaladt fel velem a lépcsőn.

Ahogy bejutottunk a lakásba, Alex letett a kanapéra, majd elindult a konyhába. Hosszasan hallgattam, ahogy csapkod és kutakodik a szekrényekben.
- Alex!
- Igen? - kérdezte az egyik szekrényből kikukucskálva.
- Mit csinálsz? Főzni akarsz?
- Nem, dehogy. Hol a francban van az orvosságos doboz?
- Alul, az első fiók.
- Ki az az elvetemült, aki a fűszerek mellé rakja? Hát persze, hogy Te.
- Ott esik kézre. De minek az neked?
- Nem nekem, neked. Van benne fásli is?
- Öö... azt nem hiszem, hogy találsz itthon.
- Akkor elmegyek, és veszek, láttam a közelben egy gyógyszertárat.
- De nem kell, semmi szükségem sincs rá. Jól vagyok. - de a tiltakozásom süket fülekre talált, mert Alex odajött elém, és a telefont nyomta a kezembe. Mikor értetlenül néztem rá megszólalt.
- Hívd fel, Mayt!
- Minek?
- Hogy míg nem vagyok itt is meggátolhasson valaki a hülyeség csinálásban.
- Nem vagyok gyerek, nem kell rám vigyázni.
- Cöh... - és ezzel kiment az ajtón.

Már kezdtem örülni, hogy sikerült meggyőznöm, mikor ismét kinyílt az ajtó, és Alex Olivert taszigálta be rajta, miközben felvázolta neki, hogy azért van itt, hogy vigyázzon rám.
Csodás, Alex imádlak. Olivernél „jobbat” keresve sem találhattál volna, de mire tiltakozni kezdtem volna, már csak az ajtó csukódását láttam, és, hogy Oliver az előszobában toporog.
- Szia! Hogy vagy? – kérdezte, és közelebb jött. Leült a fotelba és csak figyelt.
- Jól, kösz. Ezért nem is értem Alexet. Túlreagálja- fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon. Úgy nézhettem ki, mint egy duzzogó óvodás. Ő láthatóan jót derült rajtam, legalábbis az a mosoly, ami az arcán elterült, arról árulkodott.
- Nem baj az, ha a barátod gondoskodni akar rólad- szólat meg pár perc némaság után.
- Odáig rendben is volna, de először is; nem szeretem, ha körbeugrálnak. Másodszor, én nem nevezném őt a barátomnak, az elég fura lenne- fintorodtam el a gondolatra, mire Oliver arckifejezését látva, hozzá tettem. - Ő az öcsém.

A kritikákért most sem harapok. A véleményetekre még most is kíváncsi vagyok!!=)

4. fejezet

- Francba, francba - fogtam a fejemet. - Alex, mi a fészkes fenét művelsz itt, és mit csináltál a sötétben a zárral?
- Csak meg akartalak lepni, gondoltam, örülsz majd, ha látsz. Erre te megvakítasz. De örülnék, ha látnálak - dörzsölgette a szemét, a falnak dőlve.
- Ne haragudj! De mégis mire kellett volna gondolnom, amikor épp a záram előtt matat valaki a sötétben? - magyarázom.
- Hé, te adtad a kulcsot, én csak használom.
- De a sötétben? - hangsúlyoztam az abszurd körülményt.
- Jól van, na. Nem ismerem ki magam itt. Nem tudtam, hogy hol keresem a villanykapcsolót. De nem mehetnénk be?
- De, persze - és az ajtó elé léptem, hogy kinyissam. - Gyere!

Beléptem az ajtón, kibújtam a papucsból, és feloltottam a villanyt. A nappaliba mentem, ledobtam magam a kanapéra, és vártam, hogy Alex is befusson. Ahogy beért, ő is hozzám hasonlóan kényelembe helyezte magát, és bámult maga elé.
- Alex! Hahó - lóbáltam előtte a kezemet már lassan röpke tíz perce.
- Hm?
- Örülök neked, félre ne érts, de miért vagy itt? - néztem rá kérdőn.
- Hát, csak gondoltam meglátogatlak, nincs semmi oka. Meg hát, van egy két dolgom erre felé.
- Rendben. És meddig maradsz?
- Addig, amíg az én drága nővérkém ki nem hajít - ölelt meg.
- Na, majd meglátjuk, hogy viselkedsz- kacsintottam rá.
- Mint egy kis angyal - vigyorgott. Én pedig alig észrevehetően összerándultam az angyal szócskára.
- Na, persze! Higgyem is el? - néztem rá szemöldök felvonva. - Nem eszünk valamit?
- Ilyenkor? Lexy, lassan éjfél - közölte velem, mint ha egy elmeháborodottal beszélne.
- Igen, lassan éjfél. De én éhes vagyok. Amúgy nem ráérsz?
- Oké, szendvicset kérek - mondta bazsalyogva.
- Gyere, segíts, öcskös - húztam magammal.
- Igenis- húzott el mellettem a konyha irányába. Egyenesen a hűtőmre vetette magát, még jó, hogy bevásároltam.

Előszedtünk minden alapanyagot, majd elkezdtünk szendvicseket gyártani. Vagyis csak kezdtünk volna, ha Alex tudta volna, hogy a vaj a kenyérre való, és nem rám. Ebből kifolyólag kezdtünk el egy rövid kimenetelű kajacsatát.
Pár perc múlva már a pulton ültünk, és épp a muníciót eszegettük, miközben jókat beszélgettünk és röhögtünk megállás nélkül. Imádtam Alexet, ő örök gyerek volt, hiába töltötte be a tizenkilencet. Persze a másik öcsémet, Dant is szerettem, csak sajnos, őt nem olyan sokszor láttam, mint Alexet. Dan anyáékkal lakott, mert még középiskolába járt. Sajnos, a szüleimmel is csak akkor találkoztam, ha haza utaztam New Yorkba. Ami mostanság nem sűrűn fordult elő.
Alex lengette előttem azokat a hatalmas lapát kezeit, mire a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy Alex vállán vagyok, és ő megindult velem a fürdőbe.

- Alex, meg ne próbáld! A kocsidban éjszakázol! Én figyelmeztettelek - kiabáltam, miközben őrült módjára kapálóztam lökött öcsém széles vállán. Ahogy elértük a fürdőszoba ajtaját, pióca módjára kapaszkodtam az ajtófélfába, és úgy hisztiztem, hogy azt még egy ovis is megirigyelhette volna. De Alexet nem hatottam meg. Egy határozott, és számomra fájdalmas rántással elválasztott a kapaszkodómtól, aztán ledobott a hátáról, bele a kádba, és rám engedte a jéghideg vizet. A kapálózásommal csak azt értem el, hogy úszott az egész fürdő, Alex pedig majd megfulladt a röhögéstől.
- Ú... Úgy nézel ki, ... Mint egy ázott kutya - röhögött teli szájjal. De ahogy hátra lépett, elvágódott a vizes kövön, tovább röhögve.
- Hehe, de vicces vagy, te hülye. Ezt még meg fogod bánni - húzódott a szám ördögi vigyorra. Erre már ő is felnézet.
- Mire gondolsz? - jött oda, hogy segítsen kimászni a kádból, de én gyorsabb voltam, és kipattantam, majd elügettem mellette vigyázva, nehogy elhasaljak.
- Majd meglátod - vigyorogtam szüntelenül. - Jó éjt! A vendégszoba szemben, érezd magad otthon. Majd reggel találkozunk- mondtam, miközben kitaszigáltam az ajtón.
Ahogy Alexet az ajtón kívül tudtam, elkezdtem magam kihámozni a vizes cuccokból, és elmentem rendesen lefürdeni. Később, már pizsiben libegtem, ki és bújtam az ágyba.

Reggel oltári nagy zajra keltem, ami a konyha felől jött. Épp elindultam megnézni a zaj forrását, mert az okozójában már biztos voltam- Alex, ki más?! A konyhától pár lépésre voltam, mikor megszólalt a csengő. Elindultam vissza bejárat felé, mikor Alex eldöcögött mellettem, és engem leelőzve nyitotta ki az ajtót. Valaki nagyon látni akart, mert már jó ideje feküdt a csengőn.
- Kisasszony, ezt nem éled túl. Kinyír... - és az én egyszemélyes kivégző osztagom csöndben maradt. Valószínűleg a tornádó belépőjét Alex akadályozta meg, aki, mint egy jól lakott ovis vigyorgott Mayre.
De miért van így kibukva May? Basszus, nem hívtam fel! A francba, tudtam, hogy elfelejtettem valamit!
- Basszus, May, ne haragudj! Máshol járt az eszem.
- Azt látom. Hello, Alex - köszönt a még mindig bambán vigyorgó öcsémnek.
- Szia. Hűha, May, egész kikupálódtál!
- Igazán kedves, kösz. De ezt töröld a nőzős szótáradból. Elég gyatra. Van, aki bedől ennek? - kerülte ki Alexet barátnőm, és ledobta magát a nappali egyik foteljében.
- Hát, gondolom, nem a dumámért bomlanak a csajok - vigyorgott kajánul a sértett.
- Oké gyerekek, csendes pihenő - szóltam közbe, mert már láttam May ábrázatából, hogy egy epés megjegyzést fontolgatott.
- Szóval, hogyhogy ez itt van? - nézett rám barátnőm az ez szónál Alex felé bökve, aki duzzogva elvonult folytatni a reggeli készítését.
- Csak beugrott. Van egy-két elintézni valója.
- Aha, persze - azzal minden figyelmét az egyik divatlapnak szentelte.
Én egy darabig csak figyeltem, ahogy barátnőm rongyosra lapozta a magazint. Ezt hamar megunva, inkább bementem a konyhába, hogy kiderítsem Alex nem amortizálta-e le teljesen a konyhai felszerelést. A konyha még épségben volt, bár ezt az említett hímneműről nem állíthattam.
- Alex, mit műveltél? - léptem a csap mellett álldogáló öcsémhez.
- Semmit, csak az egyik kezem gyorsabb, mint a másik - vágott egy fintort, mikor a hideg víz alá dugtam az ujját, amit megnyirbált.
- Ne fintorogj, nem fáj ez.
Nem értem a pasikat. A legkisebb „sebesülésüket” is képesek halálos betegként megélni. A férfiak lennének az erő jelképe a női nem számára, de némelyik férfi már egy megfázástól is a halálán van.

- Hé, már lefagyott a kezem!
Alex ujja már nem vérzett, ezért elengedtem, és elindultam, hogy keressek neki egy sebtapaszt. A gyógyszeres dobozban pont ráakadtam egyre, és odaadtam öcsémnek, de aztán mégis én ragasztottam le a sebét, mikor láttam, hogy mennyit szerencsétlenkedett.
- Kösz - mondta, és elindult a nappaliba, a magazinok réme felé. Drága kisöcsém a nappali legtávolabbi pontját szemelte ki magának, csak, hogy véletlenül se kelljen kommunikálnia bárkivel is. Menetközben megkaparintotta a távirányítót, és rögtön az egyik sportcsatornánál kapcsolt. Ezek után a reggelizéstől is elment a kedvem, így követve a példájukat én is a nappali felé vettem az irányt, leültem a két fotel közötti kanapéra. Felváltva pillantgattam feléjük. Pár perc elteltével, May abba hagyta az újságok kínzását, felpattant, és egy Majd hívlak! elmorgása után kiviharzott a lakásból. Alex ezzel mit sem törődve, mereven bámulta a focimeccset.

Mi a franc van itt? Nem értettem őket, mert régen tök jól kijöttek egymással. Mindegy, előbb vagy utóbb úgyis kiderül, de remélem, inkább előbb. Még egy darabig figyeltem Alexet, aki még mindig rendíthetetlenül bámulta a meccset, bár láttam rajta, hogy a gondolatai nem igazán a foci körül forogtak. Inkább nem kezdem el zaklatni a kérdéseimmel, mert az nem lett volna valami kellemes társalgás.
Feltápászkodtam, és bevonultam a fürdőbe. Egy gyors, frissítő zuhany után, a szobába mentem, és mivel volt egy kis szabadidőm, úgy döntöttem rendet rakok, mert a szoba már inkább hasonlított egy katasztrófa sújtotta területre, mint egy hálószobára. Összeszedtem a ruhákat a földről és egyéb tartózkodási helyükről. Majd beszereztem egy méretes szemetes zsákot, és lomtalanítani kezdtem, a zsák hamar megtelt, zsúfolásig lett tömve különféle cuccal. Azután, hogy sikerült elfogadható állapotba hoznom a szobát magam után vonszolva a zsák szemetet, elindultam a nappali felé, hogy megkérjem az öcsikémet cipelje le a zsákot.
Mire nem jó, egy férfi a háznál?
De a dohányzóasztal közepén egy cetli hevert, amin Alex macskakaparásra hasonlító írása közölte, hogy elment levegőzni, majd jön.

- Szuper. Amikor kellene nincs itt - morogtam az üres lakásnak. Lassan elindultam vissza a szobába, magamra rángattam egy melegítőnadrágot és egy trikót, mert nem volt mit tenni, le kellett vonszolnom a zsákot a kukákhoz.

Már a második emeleti lépcsőfordulóban pihentem a zsákon ücsörögve, mikor közeledő hangokat hallottam. Na, nem a fejem rejtett zugából, hanem a lépcsőn. Oliver és egy szőke, modellnek kinéző lány jött felém. A lány csak úgy csüngött a fiún, és folyamatosan kacarászott, ami már az első két másodperc után hihetetlenül idegesített. Amint Oliver észrevett, elmosolyodott és még jobban az ölelésébe vonta a lányt, aki erre ennél is jobban fellelkesedett. Nem törődtem velük, inkább kibámultam az ablakon. Ahogy elhaladtak mellettem felpattantam, és gyorsan elindultam a lépcsőn, magam után húzva a zsákot, ami most valamivel könnyebben pattogott le a lépcsőfokokon. A szemét elhelyezése után elmentem a közeli parkba sétálni egy kicsit.
Már lassan egy órája ültem az egyik hintában, mikor eszembe jutott, hogy haza kellene mennem, mert nem egyedül vagyok, és főznöm kellene valami ebédet. Vagy legalább rendelni valamit.

A konyhában takarítottam a kajamaradványokat, ugyanis sikerült odaégetnem a bolognai szószt, és a tésztát is elrontani. Még soha nem égettem le semmit, nem értettem, mi van velem. Már éppen kezdtem unni az edények tisztogatását, gondoltam, inkább kidobom őket, csak ne kelljen tovább súrolni, mikor megszólalt a csengő. Elindultam a bejárathoz, menet közben előkaparva pénztárcámat a táskámból, és nagy lendülettel kivágtam az ajtót, abban a reményben, hogy a túloldalon a pizza futár vár a rendelésemmel. A kaja helyett egy szőke, agyon sminkelt, alul öltözött nő vigyorgott rám. Nem is vigyorgás volt az, inkább vicsorgás. Bár, ahogy meglátott a mosolya fokozatosan hervadt le az arcáról.
- Szia! - köszönt magas, már-már denevéreknek is fájó hangszinten.
Míg ő folyamatosan a hátam mögé leselkedett, én kíváncsian vettem szemügyre a plázacicát. Már egy ideje csak bámultam rá, és vártam, hogy kiböki, mit akar. Az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek, teszem a dolgom, aztán később megnézem, hátha addigra rájön, mit is akar.

Kedves Olvasó!!
A kritikáknak most is nagyon tudnék örülni. Valami vélemény?
Kíváncsi vagyok, ki mit gondol? Nem kell hosszúnak lenni, pár szóval is megelégszem! =)

Kreatív Blogger Díj

Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
Hálás köszönet Drága Nővérkémnek, *kiscsillag*-nak, a díjért.
(http://jegviragszigetek.blogspot.com/)


2.) Tedd ki a logót a blogodra!
Ez is meg volna. =)

3.) Írj magadról 7 dolgot!
- Végzős gimnazista lány vagyok.
- Van két "édes" öcsikém, meg néhány fogadott tesókám. És rengeteg barátom.(Hál' Istennek.)(L)
- Egy tengeridisznyóval az oldalamon élek, már 4 éve.
- Imádom a kakaót, a túró rudit, és a meséket. =P Örök gyerek vagyok.
- A hülyeség a lételemem. Vidám embernek tartom magam.
- Mostanában, az írással is foglalatoskodom. És szeretem megtudni, hogy mit gondolnak róla mások.
- A könyv/olvasmány nélkül, nem élet az élet. *könyvmoly*

4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!


Melody -http://fellegekfelett.blogspot.com/
Nilla - http://millicentalston.blogspot.com/
Vicush&Petrus - http://petrusvicush.blogspot.com/
Judy95 - http://azangyalesademonkeringoje.blogspot.com/
Lizzie - http://nighthunter-lizzie.blogspot.com/
Rami23 - http://haujnapkelbyrami.blogspot.com/
Nillody - http://nillody.blogspot.com/


5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
Pipaaaa.=)

3. fejezet

Amint kiszálltam May vadonatúj, piros Ford Mustangjából, ő letekerte az ablakot, és utánam szólt, hogy nyolcra mindenképpen készüljek el. Én csak intettem neki, mert már elég sokan néztek felénk, és én Mayjel ellentétben, nem szerettem a központban lenni.
Barátnőm egy hatalmas mosoly kíséretében elszáguldott az ő tűzpiros paripáján. Még egy darabig bámultam utána, aztán sarkon fordultam és felcaflattam a negyedikre. Ahogy odaértem, gyorsan beléptem az ajtón, mert még véletlenül sem akartam találkozni egy új szomszéddal se.

Végre hazaértem az én biztonságot nyújtó, mentsváramba!

Itthon nyugalom és béke fogadott, nem volt nyüzsgés, bár néha felhallatszott az autók eszeveszett dudálása és fékcsikorgása. Miután levettem a cipőmet, és a táskámat mellé hajítottam a földre, persze csak azután, hogy a mobilomat kitúrtam belőle, hogy magammal vigyem a nappaliba. Így azonnal fel tudom venni, ha valakinek épp most lenne szüksége rám. Leültem a kanapéra - nem épp nőiesen -, szétdobált végtagokkal; szó szerint elterültem. Kényelmes volt ülni a csöndben, és nem törődni, nem figyelni semmire. Nem sokáig élvezhettem magányomat, ugyanis a telefonom rezegni kezdett az üveglapon. Majdnem leesett, az utolsó pillanatban kaptam el. Egy kis boríték virított a kijelzőn, jelezve, hogy üzenetet kaptam.
> Lexy, emeld meg a segged, és kezdj készülődni. Majd megyek.(L) Puszi <

Úristen, nem is ő lenne!

- Megyek már - sóhajtottam, majd lassan feltápászkodtam, és elindultam a fürdő felé, hogy teleengedjem a kádat. Míg folyt a víz, körberaktam a kád peremét mécsesekkel. Úgy gondoltam, mivel May, csak órák múlva érkezik, nem kell tíz perc alatt összekészülnöm, hanem mindent elintézhetek lassan, nyugodtan. Elvégre, nem hajt a tatár.
Amint megtelt a kád, belehuppantam, és a mécseseket kezdtem el bámulni, miközben megpróbáltam kikapcsolni az agyamat. A próbálkozásom hasztalan volt, mert gondolataim mindig egy személyhez tértek vissza; Oliverhez..

Én ezt nem hiszem el! Miért gondolok rá? Miért zavar, hogy csak egy ajtóval arrébb van tőlem? Miért érdekel engem, hogy mit mond? Reggel is úgy felkaptam a vizet a hülye beszólásai miatt… De miért? Istenem, beleőrülök ebbe a sok miértbe! Elvégre nem kellene, hogy érdekeljen, mert nem tetszik nekem, sőt, utálom azt a nagyképű, egoista, izomkolosszust, aki örökösen csak rajtam köszörüli a nyelvét. Lehet, hogy ez egyes női egyedeknek bejön, de nekem hányingerem van tőle.

Míg a testem vett egy nyugtató fürdőt, addig az agyam egyre jobban zsongott. Gondolataim között ott kóricált az ördög, Oliver képében. Hogy eltereljem a figyelmemet a konyhába mentem, hogy készítsek egy kis harapnivalót. A fürdőből kifelé menet, egy köntöst vettem magamra, a fejemre pedig egy törölközőt tekertem. Háromnegyed hét volt, így volt időm nyolcig, hogy felöltözzek, kisminkeljem magam, és még egyek is.
Az utóbbit hamar letudtam, egy gyors „mindent rá” szendviccsel, amit a TV előtt fogyasztottam el. Az utolsó falatokat gyűrtem le, mikor valaki dörömbölni kezdett az ajtómon, de olyan hangosan, hogy azt hittem, pillanatokon belül az FBI töri rám. Hogy megmentsem az ajtómat odacsoszogtam, és kilestem a kukucskálón megnézni, ki a merénylő.
Nem kis meglepetésemre May toporzékolt kint a folyosón. Épphogy kipattintottam a zárat, mikor, mint egy hurrikán söpört be az mellettem, engem az ajtó és a fal közé szorítva.
- Szia, May! Gyere beljebb - mondtam neki, bár feleslegesen, mert ő már a nappali közepén várt rám. - Örülök, hogy látlak, és meg ne sértődj, de még csak hét óra van. Ha jól emlékszem, neked nyolcra kellett volna jönnöd.
- Jól emlékszel- mosolyodott el bamba ábrázatomon.
- Akkor minek köszönhettem korai látogatásodat?
- Csak arra gondoltam, hozok egy-két göncöt neked, hogy legyen miben jönnöd- és közben egy hatalmas kupac ruhát szórt ki egy szintén nem kis méretekkel rendelkező szatyorból.

Azt a…, eddig hol volt ez a szatyor?

A kupac fölé hajoltam, és elkezdtem nézegetni a különféle színű és fazonú ruhadarabokat, ahogy a végére értem, kétségbeesetten néztem Mayre, aki a ruha halom mellett ült, és aki eddig csöndben figyelte ügyködésemet.

- Most meg mi a baj? - kérdezte nyugodtan.
- Csak az, hogy ez mind ruha.
- Hát persze. Meztelenül nem jöhetsz, bár valószínűleg elég sok pasi értékelné. Meggondolandó- vigyorgott.
- Hülye! Nem úgy értettem. Persze, hogy ruhában megyek, de ezek szoknyák. Én nem hordok szoknyát- jelentettem ki.
- Lehet, hogy eddig nem hordtál, de most fogsz. Szép vagy, jó az alakod, ennek ellenére mindig farmerban, pólóban és tornacipőben rohangálsz.
- De ha az a kényelmes! És nem csak pólót hordok, vannak trikóim is.
- Ó, mekkora előre lépés! Lexy, bulizni megyünk, nem jöhetsz farmerban, tornacipőben, meg egy snassz felsőben. Legalább, most az egyszer csípd ki magad! Légy csinosabb, mint szoktál. Próbálj fel néhányat a kedvemért és majd a végén döntesz.
- Ma feltűnően sokszor engedtem neked- morogtam, mire csak egy elégedett vigyort kaptam válaszul. - Oké, most az egyszer. De magas sarkút semmi pénzért. Teljesen megbuggyantam - dünnyögtem miközben elindultam egy adag ruhával a kezemben, hogy rögtönzött divatbemutatót tartsak barátnőmnek.
- De csak, mert szeretsz- ült ki az arcára egy győzelmi mosoly.
- Ez a Te szerencséd, de utána vége a gyereknapnak. Békén hagysz!

Az első egy szürke kis ruha volt. Nyakba akasztható és az egész hátam kilátszódott belőle, de nem lehetett alá melltartót felvenni, szóval nem ez volt a befutó. Kilibbentem benne May elé, akinek elnyerte tetszését, de én gyorsan elmagyaráztam neki, hogy ebben ki nem teszem a lábam a lakásból, és akkor itthon bulizunk. Másodjára egy lila következett, de ahogy megláttam, hogy a dekoltázsa szinte a köldökömig ér rögtön le is rángattam magamról. Így ment ez még tizenöt-húsz percig, mire találtam egy olyat, amiben emberek közé is ki mertem menni. Ezek után következett egy gyors hajszárítás és egy kis smink. Közben May is választott magának egy ruhát és bevonult a fürdőbe, hogy elintézze az utolsó simításokat magán, én pedig szemügyre vettem magamat a tükörben.

Fekete hajam most szétterült a hátamon, kontrasztban állva kék szemeimmel. Végül egy lenge, nyári ruhát vettem fel, ami úgy nézett ki, mintha egy abrosszal tekertem volna körbe magam, a nyakamban megkötve az anyagot.
Nekem tetszett a fekete, térd fölé érő ruha, aminek dekoltázsa is épphogy csak volt. Nem szerettem mutogatni magamat, mert olyankor a pasik mindig csorgatni kezdték a nyálukat, mint a húsra éhes ragadozók, aztán megpróbáltak felszedni. Erre nekem semmi szükségem nem volt. Mivel a magas sarkú szóba sem jöhetett, egy lapos talpú, nyári papucsot vettem fel mellé. Így a nagytükör előtt végig mérve, magamat megállapítottam, hogy nem is olyan rossz, sőt, egész elfogadhatóan néztem ki. Bár a sminkeléssel sem estem túlzásba, mert csak szemceruzát és szempillaspirált használtam. Míg én tükörképemet nézegettem May is előkerült, és odalépett mellém.
Nagyon jól nézett ki. Szőke, hosszú haja most kis csigákban hullott a vállára. Egy tűzpiros, pánt nélküli, tapadós koktélruhát viselt, és erősebben sminkelte ki magát, mint én, kihangsúlyozva zöld szemeit. Minden elismerésem az övé volt, ugyanis magas sarkút vett fel. Nekem sosem volt erősségem az abban való járás, mert két lépés után biztosan kitörném a nyakamat.


Nem sokkal nyolc óra után végre elindultunk. Mikor kiléptünk a lépcsőházból, a szememmel a piros csodát kerestem, de helyette csak egy türelmetlen taxist találtam. Ránéztem Mayre, mire ő csak megvonta a vállát, és a taxi felé kezdett tolni. Épphogy behuppantunk a járgányba, az rögtön elindult még az úti célt sem kérdezte meg. May ezt gyorsan orvosolta, bediktált egy számomra ismeretlen címet, majd elégedetten hanyatt dőlt mellettem, és csak vigyorgott, mint egy tejbe tök.
- Most mi van? - kérdezte, mikor látta, hogy az arcomról nem tűnik el a csodálkozás és kíváncsiság egyvelege.
- Jaj, May! Ugye, nem?! – elég kedveszegetten szólalhattam meg, mert barátnőm arcáról eltűnt a mosoly.
- Mit nem? - húzta fel a szemöldökét.
- Máris összetörted a kocsit? Hiszen csak most hoztad el a szalonból- sipítottam, legalább olyan elkeseredetten, mintha az én kocsimról lett volna szó. Apropó, fel kellene hívnom a szerelőt, hogy az enyémet már megjavították-e.
- Dehogy! Otthon van a garázsban, biztonságban- válaszolta az utolsó szót kihangsúlyozva. - Csak gondoltam, mivel ma kirúgunk a hámból, nem kellene vezetnünk, ezért hívtam taxit.
- Oh, értem- mondtam már halkabban, és kibámultam az ablakon, de még hallottam, ahogy May felkuncog mellettem. Nagyszerű. Megint sikerült túldramatizálnom a dolgokat. Fantasztikusan indul ez az este is, akárcsak a ma reggel.
Tíz perc autózás után érkeztünk meg az ismeretlen buliba, May szállt ki utoljára a taxiból, mert ő fizette ki a sofőrt. Az istenért sem hagyta volna, hogy én is adjak bele pénzt, mondván, ő hívott bulizni, majd ő fizet, én csak érezzem jól magam.

Na, majd meglátjuk, mi lesz ebből a nagy „ereszd el a hajam” partiból. Fizetés után May is ott állt mellettem, és együtt néztünk szembe a B2-vel, ami előtt rengeteg ember ácsorgott. Barátnőm, mit sem törődve velük elindult a biztonságiak felé, ott aztán egy hatalmasat sikítva ugrott egy nagydarab srác nyakába.
- Szia, Brad!- sipította May. A srác a kezdeti sokkot legyőzve, visszaölelte, aztán bájosan elcsevegtek pár percig. Hogy ne zavarjam meg a viszontlátás örömét, a környéket kezdtem felmérni, aztán már csak azon kaptam magam, hogy barátnőm a kezemnél fogva rángat be a szórakozóhelyre, egyenesen a pulttól nem messze álló asztalok egyikéhez. Ott elengedte a kezem, majd szembe fordult velem.
- Mit iszol?
- Őszi levet, köszi.
- Szóval, akkor egy feles és egy cherry- s őszi lét– mondta, és már ott sem volt. Tiltakozni sem volt időm.

Már meg sem lepődtem rajta, sőt, számítottam rá, hogy nem úszom meg alkoholmentesen azt a kiruccanást. Míg May beszerezte az italokat, idebent is megpróbáltam körülnézni. Úgy gondoltam, hogy biztos most nyitott a klub, mert még sosem voltam itt, és nem is hallottam róla. Pedig May – valószínűleg – az összeset ismerte San Fransisco- ban. A hely nem volt egy csicsás, elit klub, de a belterülete hatalmas volt, amit ki is használtak. Amikor valaki belép az ajtón egy kis meglepetés éri. Ha nem figyel, tíz-tizenkét lépcsőfokot eshet, ugyanis a klubnak egy pinceszerű hely ad otthont.
Maga a klub többfunkciós, mert minden sarokban más dologgal foglalhatta le magát az ember. Az egyik sarokban billiárdasztalok voltak, még egy másikban a darts és a csocsó kedvelői élhették ki magukat. A másik két sarokban már nem a játéké volt a főszerep. Az egyik sarokban kényelmes fotelek és asztalok voltak elhelyezve - itt ültünk mi is -, a másik oldalra pedig egy színpadot építettek fellépők számára, és táncparkettnek is hagytak helyet előtte. A bárpult kapta a központi szerepet, a klub közepén helyezték el kör alakban, hogy a vendégek bármelyik irányból megközelíthessék.

A klub feltérképezése után unalmamban az embereket kezdtem figyelni, és azon agyaltam, hogy hány módon tudnám kinyírni barátnőmet, amiért ott hagyott egyedül, és pechemre már legalább öt részeg egyén próbált velem szemezni. Zsiráf módjára nyújtogattam a nyakamat hátrafelé, a bár irányába, mikor a velem szemben lévő szék megmozdult, ahogy valaki elhelyezkedett rajta. Teljesen meg voltam róla győződve, hogy May az, ezért neki is kezdtem, hogy ismertessem vele annak a következményét, hogy ilyen sokáig magamra hagyott.
- May Velington, a halál lánya vagy! Mégis, hogy képzelted, hogy itt hagysz ennyi nyálcsorgató pasi között?! Hát nem vagy... - felnéztem a velem szemben ülő személyre, aki fuldoklott a röhögéstől, és aki történetesen nem az én barátnőm volt. A lehető legkevésbé hiányzott, hogy még itt is összefussunk, de Oliver ült velem szemben. Ráadásul nevetett is. Rajtam.
- Kopj le, ördögfióka. Semmi kedvem hozzád- mondtam neki, miközben egyre sűrűbben tekintgettem May felé, illetve csak arra, amerre sejtettem, hogy lennie kellene.
- Jaj, Angyalka! Ne legyél dühös, csak láttam, hogy itt árválkodsz köztünk, a „nyálcsorgató” pasik között, és gondoltam, köszönök.
- Szia! - köszöntem, majd, ahogy végignéztem rajta, megállapítottam, hogy nagyon jól fest ma este. Úristen, én megbuggyantam, mikre gondolok már megint?! Elment az eszem.
- Nem értelek- nézett rám homlok ráncolva.
- Nem is kell. Felesleges egymásra időt pazarolnunk. Én sem értelek, és nem is akarlak- mondtam, és tüntetőleg el is fordultam más irányba, de ő nem adta fel, még vagy tíz percen keresztül élvezhettem a kellemesnek nem mondható társaságát. Csak ült velem szemben, és bámult a képembe, ami már nagyon idegesített.

Mikor May előkerült az italokkal, azokat gyorsan felhörpintettük, és drága barátnőmmel a táncolók felé indultam. Nem biztos, hogy a világ legjobb ötlete volt, de legalább így nem bámultak az arcomba tíz centiről. Ahogy elértük a táncteret, May, mint egy megvadult boa tekeregni kezdett, a nem épp az én ízlésemnek megfelelő zenére. Azzal, hogy önként besétáltunk a táncolók közé, mi is a felhozatal részévé váltunk, mert a szingli pasik, mind az itt szórakozó hölgyeket jutalmazták meg a figyelmükkel. Oliver is köztük volt, egy pohárral a kezében, ami ki tudja hányadik „üdítője” volt aznap este.
Nagyon hamar meguntam, hogy a pasik úgy néznek, mint ahogy a hentesnél a húst szokás, ezért sűrű bocsánatkérésekkel bombáztam Mayt, és közöltem vele, hogy haza megyek. Nem fogadta kitörő örömmel, de beletörődött. Biztosítottam arról, hogy már nagylány vagyok, és egyedül is haza találok, de azért megkért, hogy amint haza értem hívjam fel, hogy ne aggódjon. Egy gyors búcsú után a kijáratot vettem célba, és igyekeztem sérülés mentesen átmászni a tömegen, és kijutni.

Az utcán már alig lézengtek emberek, és a levegő kifejezetten kellemes volt. Egész gyorsan haza gyalogoltam, pedig nem is siettem, mert jól esett most sétálni, és kicsit kiszellőztetni a fejem. Mikor felértem a negyedikre, azt vettem észre, hogy valaki matat a zárammal. Ijedtségemben gyorsan a sprayért nyúltam a táskámba, és megközelítettem az alakot, céloztam és fújtam, mire az alak felüvöltött. Felkapcsoltam a villanyt, hogy lássam, mi történt, de inkább rögtön le is oltottam.

Hello-bello Kedves Olvasó!!
Ha van egy kevéske időd, örülnék a kritikának.
Csak, hogy tudjam kinek,mi a véleménye róla.=)

2. fejezet

Másnap, kivételesen nem az óra ricsajára keltem, hanem magamtól, ami igazából ritkaság volt. Ránéztem az órára, még csak fél hatot mutatott, nekem pedig hétre kell mennem dolgozni. Nem tudtam tovább lustálkodni, kivetett az ágy. Mivel nem volt semmi fontos dolgom, elmentem hajat mosni, és elvégezni a többi fürdőszobai teendőmet.

Törölközővel a fejemen vonultam a konyhába. Szerettem főzni, csak nem sokszor volt rá alkalmam. Ha egyedül lakik az ember lánya, akkor nem tűnik olyan fontosnak, hogy mindennap főzzön. Sajnos, én is ebbe a kategóriába tartoztam. A mai reggel ezért is volt a kivételek egyike, mivel most volt időm rendes reggelit készíteni. Közben arra jutottam, hogy a szokásos reggeli koffein adagomat ma nem bent iszom meg, hanem itthon. Feltettem a kávét miközben megcsináltam a reggelimet és az ebédemet is, ami rengeteg meleg szendvicsből állt. Gyors és finom. Tökéletes kaja.
A szendvicseket és a kávét gyorsan elpusztítottam, utána bepakoltam a mosogatógépet és elindítottam. Amint ezzel is megvoltam, a fürdőbe mentem, hogy indulásra kész állapotba hozzam magam. Megszárítottam hátközépig érő, egyenes, fekete hajamat, amivel szerencsémre nincs sok gond, mivel könnyen formázható. Ahogy befejeztem, átszökdécseltem a szekrényem elé a szobába. A szekrény tartalmának a felét kidobáltam az ágyra, mert nem találtam az egyik kedvenc nadrágomat. Amúgy nem szoktam válogatni a cuccaim között, mindig azt veszem fel, ami épp a kezembe akad. Mindig is meg voltam elégedve a külsőmmel, sportos alkatom volt, ahhoz képest, hogy mennyit és mi mindent összeeszek. Igaz, néha látszódott rajtam egy-két plusz kiló, de mindig sikerült megválnom tőlük. Hál' Istennek nem voltak ragaszkodó típusúak.

Végre meglett a nadrág és egy ujjatlan felsőt is túrtam mellé. Öltözés közben a sötétzöld oldaltáskámba dobáltam minden fontos holmit, ami a mai nap folyamán kellhet, aztán kulccsal a kezemben indultam az ajtóhoz. A zárral vacakoltam lassan tíz perce, ugyanis a kulcs nem volt hajlandó megválni a zártól. Nesze nekem, a jó napom is eddig tartott. Egy határozott rántással húztam ki a kulcsot a zárból, és azzal a lendülettel terültem el a folyosó közepén valakivel magam alatt. Hát, ez szuper, nem is én lennék.
- Bocsánat, elnézést - ugrottam talpra és fordultam meg a tengelyem körül, hogy segítsek az áldozatomnak, de amint megpillantottam, hogy kit taszítottam magam alá kővé dermedtem.
- Ez nem lehet igaz! Basszus! - hangzott el ez a nem túl értelmes megnyilvánulás a számból.
- Szia, Angyalka! Hát, mondta az ingatlan közvetítő, hogy kedvesek a szomszédok, de ennyire?! Két nap alatt, másodjára veszel le a lábamról, tudsz valamit - vigyorgott Oliver.
- Ne haragudj, sajnálom - húztam talpra. - Te vagy az új szomszéd? - kíváncsiskodtam - Amúgy nem csak az én hibám, Te vagy mindig láb alatt.
- Persze, mégis mindig te futsz belém, és löksz fel.
- Nehogy azt hidd, hogy szándékosan teszem. Ne nevettess!
- Aha- bólogatott Oliver. - Figyelj, ha ennyire bejövök neked, egyszerűbb lenne, ha simán elhívnál valahová, mielőtt valamelyikünk komolyabban megsérülne. Csak szólj, hogy mikor, és szabaddá teszem magam - vigyorgott elégedetten.
- Te hülye vagy! - közlöm vele a számomra már biztos tényt. - Kicsit nagy az egód, nem gondolod?! – kérdeztem, mire csak egy fejcsóválást kaptam válaszként - Te teljesen húzatós vagy. Kettőnk közül te vagy a sérült, agy sérült. Fordulj fel!
Sarkon fordultam, és elrobogtam a lépcső felé, hogy minél messzebb legyek tőle. Majd szétvetett a méreg, egész úton magamban füstölögtem azon, mekkora arca van és milyen beképzelt. Van önbizalma, azt meg kell hagyni.

A kávézó ajtajában, Mayjel találtam szemben magam.
- Vidám jó reggelt! - köszöntött egy hatalmas vigyorral barátnőm.
- 'reggelt - morogtam, közben a kulcsot próbáltam a zárba erőszakolni. Már itt sem működik ez a vacak?!
- Oh, milyen rózsás kedvedben vagy ma - jegyezte meg May.
- Ja - jött a tömör válasz.
- Mi a baj, Lexy? - kapta el a kezem és fordított magával szembe - És ne merészeld nekem azt mondani, hogy semmi, mert nem hiszem el. Annyira azért már ismerlek - a végére már szinte csak suttogta a szavakat.
- Jaj, May! Csak a szokásos, még reggel van - sóhajtottam egy nagyot.
- Aha. De máskor nagyobb életkedved van, most meg mintha az ördöggel találkoztál volna.
- Hát, majdnem - suttogtam lehajtott fejjel.
- Alexa Smith, most azonnal elmondod, hogy mitől vagy ilyen harapós, vagy nem tudom, mit csinálok veled - ezzel egyidejűleg egy székhez vezetett és lenyomott rá, ő pedig leült velem szemben, és várakozóan nézet rám.
- Rendben - adtam be a derekam. Tudtam, hogy nincs menekvés, hiába ötven kiló vasággyal, akkor is kiszedi belőlem azt, amire kíváncsi.
- Szóval... - kezdtem bele a reggel történtek elmesélésébe, miközben felváltva hol az asztallapot, hol a kezemet bámultam. Mikor a végére értem, várakozóan pillantottam fel Mayre, aki eddig csöndben hallgatott. Ahogy ránéztem, láttam rajta, hogy épp a belőle feltörő röhögést próbálta leleplezni, kevés sikerrel.
- Ne már, May! Kicsit lehetnél megértőbb - már szinte ordítottam. - Hát nem látod? Az a srác az életemet keseríti meg, mindig a legrosszabb helyen van, és mindig pont ott, ahol én. Ráadásul most még a szomszédom is - csak úgy köptem a szavakat, és heves kalimpálásba kezdtem.
-Héhé, nyugi Lexy! A végén lelöksz valamit vagy szívrohamot kapsz itt nekem, ülj le!
Mert időközben, már állva magyaráztam a dolgokat.

Visszaültem, rákönyököltem az asztalra, és a tenyerembe temettem arcom. Egy kis idő múlva felnéztem, de még most se pillantottam Mayre, helyette inkább kibámultam utcára. Csak figyeltem, ahogy az emberek százával rohangáltak, hogy mindenki beérjen időbe a munkahelyére. Az örök mókuskerék sosem áll le, gondoltam. Az elmélkedésben May mocorgása zavart meg, láttam rajta, hogy aggódik miattam, és hogy valamin nagyon töri a fejét. Csak tudnám min, nem mindig jelentenek nekem jót May ötletei…

Észrevette, hogy őt nézem, mire elmosolyodott, és felpattant, engem is magával húzva a pult felé.
- Gyere, dolgozzunk! A végén még későn nyitunk.
Igaza volt, már lassan fél kilencet ütött az óra. De azért nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy mit talált ki az én drága barátnőm. Úgy viselkedett, mintha valamit titkolni akart volna előlem, és biztosra vettem, hogy köze van ahhoz, ami az előbb világosságot gyújtott abban az okos buksijában.
- May, várj! - toppantam meg hirtelen, ezzel őt is megállásra kényszerítve, mivel még mindig a kezemet szorongatta. Kíváncsian tekintett rám.
- Mond! - utasítottam.
- Mit? Mit mondjak? - kérdezte értetlen fejet vágva, pedig nagyon is tudta, hogy mire vagyok kíváncsi.
- Azt, amit kitaláltál.
- Nem találtam ki semmit.
- Na, persze, ismerlek már. Nem kell a szöveg, nyögd már ki!
Kezdett idegesíteni, hogy nem tudom mi az, amit kitalált, és hogy harapófogóval kell kiszednem belőle.
- Jó rendben - emelte fel a kezét. - elmondom.
Csönd állt be és én hallani véltem, hogyan kattognak az agyában azok a bizonyos kerekek. Biztos azon gondolkodik, hogyan adagolja be az ötletét.
- Khm... esetleg még ma megtudom? - kérdeztem türelmetlenül.
- Nem kell felkapni a vizet! Csak egyszerűen arra gondoltam, hogy elmehetnénk bulizni. Ne nézz így! Nyár van, kell egy kis kikapcsolódás. Ma szépen haza mész, elkészülsz, és nyolcra érted megyek.
- Nem, nem és nem! - csóváltam a fejem.
- Ne csináld már! Péntek van, hamarabb is zárunk, kell a szórakozás, legalább jól éreznénk magunkat egy kicsit - nézet rám kiskutyaszemekkel.
- Utállak, tudsz róla? - mondtam neki egy sóhaj kíséretében. - És hova is mennénk?
- Az legyen az én titkom, meglepetés! - visította May a fülembe, és közben már lendült is felém, hogy megölelhessen. - Annyira örülök!

Miután az összes levegőt kipasszírozta belőlem, és hatszor körbeugrált, elkezdtük előkészíteni a helyet a vendégek számára. Gyorsan megfelelő állapotba hoztuk a kávézót, és még idő előtt két perccel ki is nyitottunk. A munkaidő hátralévő részében csöndben tettem a dolgom, míg May egy túlbuzgó Duracell nyuszit is felül múlva ugrált körülöttem. Próbált engem is jókedvre deríteni - kevés sikerrel - és rendíthetetlenül, egész nap csak a buliról locsogott.

Az idő gyorsan telt és hál’ Istennek, semmi zavaró tényező nem tűnt fel - gondolok itt Oliverre -, legalább most megúsztam.
Végre elértük a három órát, rendbe szedtük a kávézót, majd egy gyors zárás után May haza fuvarozott, és kijelentette, hogy pontban nyolckor itt lesz értem. Szóval, nincs mese, addigra teljes díszpompába kell vágnom magam.

1. fejezet

Az a szar vekker. Nem hiszem el, már megint reggel van?! Miért csörömpöl ilyen hangosan?!
- Jól van, oké! Fent vagyok már! - motyogom kissé álomittasan és egy nagy lendülettel küldöm a párnámat a hangforrás irányába. De sikertelenül, az a vacak csak nem halkul. A párna lelökte az órát az eredeti helyéről és a földre esnek. Szerencsére, a párna alatt kötött ki a szerkezet, így már sokkal halkabban hallom.

Végre sikerült mozgásra bírnom a végtagjaimat és kikászálódtam az ágyból. Első utam a fürdőbe vezetett, hogy ez a nem éppen zökkenősmentes ébredés után egy kis életet leheljek magamba. Beálltam a zuhany alá és magamra engedtem először a hideg, majd a meleg vizet, így kicsit több életerővel folytattam a reggeli teendőimet. A fürdő szoba után a konyhában kötöttem ki, hogy valami reggelit kerítsek, de mivel bevásárolni nem volt időm, és ahogy elnézem a hűtőt, ami ,,lakatlan”, ezért maradok a jól bevált müzlinél. A tejet kibogarásztam a hűtő aljából, a müzlit a szekrényből és mindezt egyesítettem egy müzlis tálban. Voila! Kész a reggeli. Fogtam a komoly munkám eredményét és leültem vele a tv elé. Úgy igazán nem kötötte le a figyelmemet a készülék, csak a csatornákat váltogattam, miközben a reggelimet lapátoltam magamba. Ahogy elpusztítottam, örömmel vettem észre, hogy még van félórám nyitásig. Így szép lassan összekészülődtem, hogy elindulhassak a munkahelyemre, ami a Hard Rock Caffee volt, szerettem ott dolgozni, elég közel volt a lakásomhoz és az emberekkel se volt semmi bajom. Miután megtaláltam a kulcsokat, amik elbújtak előlem a szekrény alá és most, hogy már a mobilomat is a táskába tudhattam, kiléptem a lakás ajtaján.

Útközben San Francisco fél lakossága került az utamba. Istenem! Nem is velem történne meg, mindenki ilyenkor közlekedik?! Látszik, hogy az emberekben él a birka szellem. Mindenki hömpölygött az előtte lévő után.

Na, de végre már célba értem, ám valami nem stimmel az ajtóval, mert nyitva van. Pedig ennek nem így kéne lennie, mert este én zártam be, reggel pedig én nyitok. A kezdeti zavarodottságon és sokkon túltéve magam, gyorsan elkezdtem keresgélni a táskámban, hogy valami védekezésre alkalmas eszközt találjak, az esetleges betörő ellen. Hát, pechemre otthon hagytam a nindzsa cuccom valahol a szuper hős szerkóm mellett, ezért kénytelen voltam beérni a parfümömmel, de ez is több a semminél. Így, teljes harci felszerelésemmel löktem be a kávézó ajtaját, majd bedugtam a fejem a résen, hogy körbe kémleljek. De a helyiség látszólag üresnek mutatkozott, azt leszámítva, hogy a kávéfőző épp az utolsó csöpp adag kávét adta ki magából. Nem volt mit tenni, beljebb léptem és jobban szemügyre vettem a helységet. De várjunk csak, hisz a kávéfőzőt kikapcsoltam záráskor. Mi van ma?! Vagy a technika önállósodott vagy valaki olyan van itt (vagy csak volt), akinek épp a mi csoda kávénkra fájt a foga. Elindultam a pult felé, hogy lekapcsoljam a gépet, mikor valami neszt halottam és hirtelen barátnőm, May ugrott ki a pult alól. Ijedtembe léptem egyet hátra, de amilyen béna vagyok, sikerült hanyatt esnem a saját lábamba és így a földről nézni Mayt, aki összegörnyedve és már könny hullatva röhögött rajtam.

- Na szép, betörsz, önállósítod magad, megijesztesz és most meg csak röhögsz?! Felvakarnál innen? - kérdeztem egyre morcosabban.
- Igeeen - mondta May még mindig hatalmas vigyorral az arcán, miközben talpra állított – Ne haragudj – mondta - Kár, hogy nem vettem fel, annyira vicces volt! - vigyorgott, mint a tejbe tök.
- Kac-kac-kukac! - morogtam.
- Jaj Lexy, ne légy már ilyen! Bár a belépőd se volt semmi, mint valami kommandós! - És ismét feltört belőle a röhögés.
- Csak, kicsit bénább - mondtam már én is mosolyogva - De, hogyhogy itt vagy? - tettem fel a napkérdését.
- Hát, az úgy volt,... - kezdet volna bele, de gyors félbe szakítottam, mert már tudtam, hogy ez hosszú lesz.
- Várj, várj! Először szerzek magamnak egy vödör kávét, aztán a Tiéd vagyok! - mondtam vigyorogva, mire csak egy grimaszt kaptam. Sietősen elmentem és csináltam magamnak egy bögre kávét, majd elindultam vissza Mayhez, aki addigra már betelepedett egy kényelmes boxba.
- Most már kezdheted - helyeztem magam kényelembe vele szembe.

Több se kellett neki, rögtön bele is kezdett. Végig hallgattam, hogy merre járt az elmúlt három hónapban. Mert történetesen, az én legjobb barátnőm a Hard Rock Caffee tulajdonosának a lánya, és mióta lediplomázott marketingből, most már ő is kivette a részét a cég vezetéséből. Minden egyes új kávézó megnyitásánál jelen volt, ezért is utazott annyit. Azt is megtudtam, hogy nem csak dolgozott, hanem kiélvezte a városok által nyújtott lehetőségeket, mind szórakozóhely, mind pasi téren. Na igen, így ismerem őt, összeköti a hasznosat az élvezetessel, de persze az első mindig a munka, nagyon szigorú tudd lenni magával ha üzletről van szó, mindig a tökéletesre törekszik és ezt jóformán el is éri. Ahogy végig hallgattam az egyes részeknél, akár 18as karikájú esti mesének is alkalmas élmény beszámolóját, még maradt egy- két megválaszolatlan kérdésem.

- Oké, oké! Nem is te lennél! - mondtam egy fülig érő vigyor kíséretében.
- Na, most miért? - kérdezte tettettet sértődöttséggel, de a mondat végén már ő is mosolygott.
- De valami nem értek - mondtam neki.
- Mégis mit? Mi nem világos? - kérdezte kíváncsian.
- Hát igazából,... - kezdtem volna, de félbe szakított.
- Drága Lexykém, tudod mikor egy fiú és egy lány kölcsönös vonzalmat érez egymás iránt,... - magyarázta nagy komolyan.
- Hóhóhó! Ácsi! Engem nem a Te felvilágosító órád érdekel. Csak arra lettem volna kíváncsi, hogy honnan szereztél kulcsot?
- Ohh, csak ennyi? Aputól, és van számodra még egy jó hírem, Andrew ma nem jön, lebetegedett.
- Mi? Ne már. Akkor egész nap gürizhetek egyedül? - kérdeztem teljesen kétségbe esve. Ennyire nem szúrhat ki velem a Sors.
- Dehogy, látom nem érted. Én segítek ma be neked, azért is jöttem. Meg persze, hogy egy kicsivel több időt lehessünk együtt – mosolygott - Már úgyis kezdtél hiányozni! - ült oda mellém és kaptam tőle egy borda reccsenős ölelést.
- Te is hiányoztál már - öleltem vissza - Na, de akkor munkára fel.
- Igenis, főnők - ugrott fel és tisztelgett, majd felhúzott engem és ülőhelyzetemből és karöltve indultunk meg a pult felé. Mivel a kávézó csak kilenckor nyit és még csak nyolc óra van, ezért lassan lepakoltuk a székeket és kikészítettük az asztalokra a cukrokat, szalvétákat, az étel- és az itallapot. Már nyitás előtt készen voltunk az előkészületekkel, így, dolog híján felpattantunk a pult melletti bár székekre egy- egy kávéval és tovább beszélgetünk.

Pontban kilenckor viszont, megnyitottuk az ajtót a koffeinre éhes vendégek előtt. Nem is kellett sokáig tétlenkedtünk, rögtön megjelent az ajtóban egy kisebb tömeg és helyett foglaltak az egyik boxban. Így ment ez, egészen délig, utána megrohamoztak minket az emberek. Valóságos invázió volt, már azt se tudtuk, hol áll a fejünk, szinte automatikusan tettük a dolgunkat. Dehogy, teljes legyen a napom, ahogy elment az utolsó hulláma az emberseregnek, épp az egyik asztalt szedtem le, mikor egy lendületes hátraarccal beleütköztem valakibe. Azzal a nagy lendülettel estem hasra alattam egy sráccal és kettőnk között, pedig a teli tálcával.

- Helló, Angyalka! Hát te, honnan pottyantál?! - stírölte a srác a plafont, közben pimaszul bazsalyogott, miközben a keze egész véletlenül a seggem épségét ellenőrizte.
- A pokolból, szivi! - vigyorogtam rá negédesen, miközben teljesen véletlenül a férfiasságán térdeltem, persze csak finoman.

Amint felálltam, ott hagytam a srácot a padlón görnyedve, aki a golyóit szorongatta és közben már minden lehetséges istenséghez imádkozott. Gondoltam majd szólok Maynek, hogy fel kéne kaparni onnan, majd ő elintézi. Én pedig, mint aki jól végezte a dolgát, ott hagytam és nem foglalkoztam vele többet. Kis idő múlva, May tért vissza hozzám a pult mögé, csöppet lehangolva. Éreztem, ahogyan megáll mellettem és engem kezdett figyelni.

- Mi történt? - kérdeztem tőle, fel se nézve a megrendelőlapból.
- Semmi - jött a válasz egy nagy sóhaj kíséretében.
- Aha, persze. Ismerlek, bökd már ki - kérleltem már őt fürkészve.
- Hát,...Ő.
- Kicsoda? - vágtam értettlen fejet.
- Hát, Ő. Ott - bökött a fejével az egyik ablak melletti asztal felé. És láss csodát, az én ,,matracom” terpeszkedett ott és épp felénk bámult.
- Ez meg, mi a fenét keress még itt? - kérdeztem kicsit hangosabban, mint kellett volna, ugyanis ő ezek hallatán még szélesebben mosolygott, mint eddig. Oly annyira, hogy már lassan menetet vágott a nyakán az a hatalmas vigyor.
- Hát, te nem látsz?! - kérdezve May csodálkozva.
- Mit? Mit kellene látnom? - kérdeztem meglepődve - Azt még látom, hogy itt van, csak azt nem értem, hogy miért?
- Hát, te bolond vagy, ő egy istenség! És meghívtam - jelenti ki nemes egyszerűséggel - Most a házvendége, a bravúrod miatt. Szóval, leszel szíves és felveszed a rendelést, mindezt mosolyogva - mondta komolyan és azután sarkon fordult és berobogott az irodába.

Utálom, amikor ilyen főnökösködő, de igaza volt, és ezt tudtam. Még, hogy ez a taperolós majom egy istenség?! Ugyan már. Igaz, hogy a srác meg volt vagy 190cm magas, sportos alkat, kék szem és világos barna, rövid haj. Nem egy bánya rém, de nem minden a külső, lehet egy alma is kívülről szép, de nem ér semmit, ha a belseje férges. A gondolataimból a bárszék nyikorgása rántott vissza, ahogy a (May által istenségnek titulált) srác ledobta magát rá, miközben az arcomat fürkészte. Amint észre vette, hogy már nem magamban merengek, ismét megjelent rajta az a nagy vigyor. Mi van ezzel a sráccal? Beszívott? Vagy boldogság hormonokat szedd? Öcsémék, nem vigyorognak ennyit, miután felfalnak egy fél csokiboltot, pedig a csoki boldogít.

- Mit adhatok? - kérdeztem színtelen hangon.
- Egy tejeskávét, kérnék. Pohárba, ha lehetséges, a pólómon már nincs több hely - közölte pimaszul.
- Sajnálom. Kérsz, még valamit? A házvendége vagy - mondtam, már kicsit megenyhülve, mert tényleg sajnáltam. Tudom, hogy az én hibám volt, ha nem kapkodnék annyira.
- Igen, tudom. Már mondta a másik lány is. De köszi, elég lesz ez is.
- May, a másik lány - magyaráztam.
- Oliver - mondta- És te?
- Én volnék a pokol angyala, nem emlékszel? - kérdeztem- Pedig, azt hittem, elég mély nyomott hagytam benned - tűnődtem szem forgatva.
- Oh, persze. Emlékezetes találkozás volt - vigyorgott.
Kész, ez a srác, én itt bunkózok vele és még csak észre se veszi. Vagy nagyon hülye vagy mazochista. Elkezdtem készíteni a kávéját, de közben éreztem a hátamon, hogy bámul. Hát körülbelül oda, a hátam közepére kívántam.

Igyekeztem gyorsan csinálni, hogy minél kevesebb ideig kelljen a bájvigyorát néznem, mikor elkészült, odaadtam neki, de csak nem indult. Már kezdtem megijedni, hogy még 2-3 óra van zárásig és addig itt akar ücsörögni, de ahogy ebbe belegondoltam, megcsörrent a telefonja. Nocsak, csak nem szerencsém lesz egyszer az életben és teljesül egy kívánságom?! Felvette, majd sietősen elhadart egy; rohanokot, utána visszacsúsztatta a farmerja zsebébe a készüléket.
- Sajnos, mennem kell, de majd holnap látjuk egymást. Azt hiszem, mostantól ez lesz a törzshelyem - kacsintott egyet és az ajtó felé igyekezett.
Ezeket a szavakat, drága barátnőm is hallotta, aki ekkor dugta ki az orrát az irodából és sétált oda mellém. Én meg, mint akinek egy vödör vizet borítottak a nyakába, csak álltam ott teljesen lefagyva. Ez nem normális, szerintem ez a srác nem komplett. Mindegy nem is foglalkozom vele, egy lesz a sok vendég közül és kész.

Az a röpke 2-3 óra gyorsan eltelt, Mayjel végig ökörködtük a hátralévő időt. Hét órakor aztán, bezártuk az ajtót és rendet raktunk. Szegény Andrew, szörnyen megfázott, így két hétig betegszabadságon lesz, addig viszont May lesz a helyettese. Örömmel vállalta a feladatot, mondván, hogy első sorból láthatja Oliver és az én műsoromat. Biztos volt benne, hogy nem a mai nap volt az utolsó, hogy láttuk őt. Amint a székek is felkerültek, nem volt más dolog, mint bezárni. May felajánlotta, hogy elfuvaroz egy szupermarketbe, hogy bevásárolhassak és utána haza is visz. Örömmel fogadtam el, mert már rám fér egy nagy bevásárlás és kocsi nélkül ez nehezen hozható össze. Nekem is menne, ha egy barom nem húzta volna meg az én gyönyörűségemet. A bevásárlás után, felhurcoltunk mindent a negyedikre, majd May elbúcsúzott és haza ment. Én még kipakoltam gyorsan a szatyrokat, mindent elraktam a helyére, közben engedtem egy nagy kád vizet, amiben kipihenhettem magam. Amint meg volt a fürdés és minden más is, bemásztam a nagy, puha ágyamba és próbáltam nem a holnapra gondolni, mert már előre sejtettem, hogy nem lesz könnyű napom.