Köszönöm, hogy vagytok!!!

Nos tudtam, hogy itt a rohanásom közepette elfelejtettem megköszöni, hogy vagytok nekem.
Igen, igen. Ti ott a monitor túloldalán!! *bökdösi a monitort*
Tényleg, nagyon hálás vagyok, hogy van aki elolvassa a kontárkodásomat, és aki még véleményt is hagy maga után annak különösképpen örülök.
Továbbá,hálás vagyok a 12 rendszeres olvasóimnak és azoknak is, akik csak erre jártak. Egyszóval; MINDENKINEK.
KÖSZÖNÖM, hogy olvastok, hogy írtok, és hogy itt vagytok.
Puszi özön mindenkinek!!
xoxo

9. fejezet

Szervusztok Embörckék!! =)
Tudom, hogy most sokat késtem, amit nagyon sajnálok is, de most így az érettségi miatt, kicsit elvagyok havazva. =( De igyekezni fogok. Lassan túl leszek rajta és akkor könnyebb lesz. =)
Na, de a fejezet; Zizi, pirulás, pisi, séta, új barátok, levélke.
Talán ezek lennének most a kulcsszavak. =)
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!!!



- Ühüm – mondtam, még mindig pirosló arccal, ami miatt leginkább egy paradicsomhoz hasonlítottam.
- Aranyos – szólalt meg, és a szemembe nézett, mintha onnan szeretné megtudni valamelyik féltett titkomat.
- Tényleg mennem kell – szakítottam meg a szemkontaktust, és beléptem az eddig nyitva hagyott ajtón. Ahogy becsuktam háttal neki dőltem, és lecsúsztam a padlóra. Ujjaimat végig húztam a számon, amit az előbb még más érintett. Már kezdtem - rám nem jellemző módon - elveszni a történtekben, mikor kopogtak. Nem volt mit tenni, felkeltem, és újra az ajtó felé fordultam, hogy megnézhessem, ki hiányol megint. A küszöbömön - a változatlanság kedvéért - megint Oliver állt, és meglepő módon egy ugyanolyan kutyust tartott a kezében, mint amilyet pár perccel ezelőtt kaptam tőle.
- Hát ő meg? Már kaptam egyet, annyira azért nem vagyok magányos. Miket mesélt Alex? - hadartam el, miközben a kutyust néztem. Imádom a kutyákat, de ha azt hiszi, hogy minden új állatot hasonlóan fogok meghálálni, és a nyakába ugrok, akkor nagyon téved.
- Hm... szerintem ő a tiéd. A nyitott ajtón szökhetett ki, míg mi... Elfoglaltak voltunk. – Eresztett meg egy kaján vigyort, közben betette a lakásba Zizit. - Ha esetleg meg szeretnéd köszönni, tudod, hol találsz – kacsintott rám, és a lakása felé indult.
- Álmodj, királyfi. Aztán vigyázz, nehogy a kezed a bilibe lógjon – szóltam még utána, mire egy nagy mosolyt kaptam válaszul.

Visszatértem a nappaliba, Zizivel a sarkamban. Ahogy levetettem magam a fotelbe, a kutyus megpróbált a felmászni hozzám, de szegénykének sehogy sem jött össze, ezért lehajoltam, és felvettem az ölembe, ahol aztán elégedetten összekuporodott. Zizit nézegetve, ahogy nyugodtan szuszog, eszembe jutott, hogy semmi sincs itthon, ami a tartásához szükséges. Addig mocorogtam, nyújtózkodtam a telefonomért, míg sikerült felébresztenem. Miután leugrott az ölemből, és felfedező útra ment a lakásban, a megkaparintott telefonon, kikerestem Alex számát, hogy vetessek vele néhány dolgot. Amíg arra vártam, hogy drága öcsikém felvegye, azt néztem, ahogy Zizi Alex egyik kedvenc pólójával a szájában átügetett a nappalin, egyenesen a konyhába. Ezen elmosolyodtam; nesze neked Alex, ha már ennyire magányos vagyok.
Közben öcsém felvette a telefont.
- Igen? - szólt bele.
- Írjad, amit mondok- közöltem vele, és azon gondolkodtam, vajon mennyi étel kellhet egy kiskutyának egy hétre.
- Mi van, mit írjak? Már megint mit csináltál?
- Ééén? - visítottam a telefonba. - Talán te! Ha már te elmesélted, hogy én milyen nagyon egyedül vagyok, ennek következtében Oliver ma megdobott egy kutyával. És, ha már ilyen nagylelkű, gondoskodó, nagyszájú tesókám van, akkor most agyalhatsz azon, hogy mi kell ahhoz, hogy életben maradjon. Irány az állatkereskedés. És vásárolj be rendesen, mert holnap ő is velem jön a tóhoz.
- És mit vegyek?
- Nem tudom. Elég nagy a szád, használni is szereted, akkor kérdezősködj. De kaja, póráz, nyakörv mindenképp legyen a listádon. A többit rád bízom.
- Rendben.
- Ja, igen. És siethetnél, mert a kedvenc pólódból már nem maradt sok minden, és én nem tudom megállítani, hogy ismét visszamenjen a szobádba, és új áldozatot keressen magának. Mert ugye, épp elmerültem az önsajnálatban, és a bokám is fáj - dramatizáltam.
- Lexy, ne engedd...
- Bocsi, nem hallak. Épp gyötör a magány. – Azzal letettem a telefont, remélve, hogy így jobban fog sietni. Bár, ő tudja, mennyire szeretné egészben látni a cuccait.

Úgy negyed óra telhetett el, amikor valaki matatni kezdett a zárral. Már épp azon voltam, hogy felkeljek, és megnézzem, ki az, és mit akar, de addigra Alex lépett be az ajtón. Volt nála három-négy szatyor, amiket miután a konyhába ért, ledobott a pultra.
- Megjöttem – szólt oda nekem.
- Látom – álltam fel, és elindultam felé, hogy megnézzem mit sikerült vásárolnia.
- És hol van a négylábú kis pajtásod? - kérdezte.
- Öhm... az előbb szaladt be a szobádba. Állandóan odaszalad, szerintem a szag vonzza – pillantottam Alexre. Még hallottam, ahogy Alex elrobog mellettem a szobájába.
- Azt a kibaszott! Atya világ, Lexy, vidd el innen- visított, mint egy kislány.
- Mi van már? - indulok el én is a szobája felé, hogy megnézzem, mi ez a hisztéria. Ahogy elérem az ajtót, és benézek rajta szabályosan fuldoklási rohamot kapok.
- Ne röhögj, ez nem vicces! Még ide is pisilt – szörnyülködött Alex. –, és pont a kedvenc cipőmbe.
- Jaj, ne nyávogj már! Te akartad, hogy ne legyek magányos, most még a hangulatom is jobb. Megyek, és körbe csókolgatom Oliver ajtaját, még a nevét is imába foglalom – röhögcséltem tovább, közben Zizit kerestem, aki ott ült az ajtótól nem messze, és ártatlanul nézte a káoszt, amit csinált.
Nem piskóta, az már egyszer biztos. A párnákból csak úgy hullott a toll, mintha most kopasztottak volna meg egy egész csirkefarmot, Alex ruhái szanaszét, ráadásul egyet-kettőt meg is jelölt. Egy szóval káosz volt mindenhol a szobában, amerre csak néztem.
- Lexy, ez a kutya rosszul van összerakva. Mi baja van ennek? - motyog Alex, miközben az épen maradt ruháit próbálta meg kiválogatni. Még finnyáskodott is, mint egy királykisasszony.
- Látod, blöki, találó neved lett – mondtam Zizinek, aki nagy, barna szemeit rám emelte, és úgy nézett rám, mint aki tökéletesen egyetért. Azzal magam mögött hagytam a szobát, és visszatértem a szatyrokhoz Zizivel a nyomomban.

A zacskókban tömérdek konzervkaja volt, kétféle póráz, a legalján egy piros nyakörv, amin egy csontalakú medál fityegett, amibe a lakcímem volt gravíroztatva, és ezen kívül volt még két-három fémedény is.
A nyakörvvel a kezemben besántikáltam a nappaliba, és leültem. Zizi felugrott mellém, és fejét az ölembe hajtva nézett fel rám, azokkal a nagy, barna szemeivel. Mivel végre nyugton volt, fel tudtam tenni rá a nyakörvet. Aztán hálát adtam magamban, hogy nem kellett végig kergetnem a lakáson. Hátra dőltem a kanapén, bekapcsoltam a tv- t, és az ölemben pihenő házi kedvencemet dögönyöztem.

Kicsit később Alex is előjött, és is leült mellénk.
- Na, sikerült a kis bestiád után kitakarítanom a szobámat. Bár néhány dolgomtól érzékeny búcsút kellett vennem – közölte egy nagy sóhaj kíséretében.
- Sajnálom, még kölyök. Amúgy köszönöm a nyakörvet, jó ötlet volt – nyomtam egy puszit az arcára köszönetképpen.
- Nincs mit, látom, már fel is tetted rá. De most megint hova lett? - nézett üres ölembe, aztán a szobája irányába. - Na, nem, ebből nem eszel kispajtás! - Pattant fel mellőlem Alex, és a szobája felé ügető kutyus után iramodott.
- Lexy, légyszi. Vidd le sétálni vagy valahova, ahol elintézheti a dolgát, mert ez nem lesz így jó, hogy mindig hozzám fog becsörtetni.
- Na, de... Hahó, nem gyanús valami? Még mindig fáj a bokám.
- Jaj, nem azt mondtam, hogy fusd le a maratont, csak nyugodtan sétálgassatok, ráértek. Addig én elugrok, hozok valami kaját, meg szerzek alá almot.
- Rendben, felöltözöm, és aztán itt sem vagyunk.
- Siess, addig figyelek rá. - Felkapta az ölébe a kutyát, és elindult vele a szatyrok felé, hogy kikeresse a pórázt.

Mire átöltöztem, Zizi már menet készen ácsorgott Alexszel az ajtóban.
- Végre! - mondta öcsém, mikor meglátott. - Már azt hittem, elraboltak az idegenek, vagy... - szakította félbe a mondandóját, és elindult a szobám irányába, Zizit magával húzva. Mire utolértem őket, már csak azt láttam, ahogy az ágy alá kukucskál. Oda sétáltam mellé, és én is lehajoltam, hogy megnézzem mit talált. Elképzelni sem tudtam, hogy most mit csinál.
- Alex - szólítottam meg, miközben az ágy mellett térdepeltem én is. - Mit csinálunk?
- Semmit, semmit – jött a válasz, és felpattant, hogy a szekrénybe is benézzen.
- Oké. Akkor te mit csinálsz? - már kezdtem elveszteni a fonalat. Tudtam, hogy dilis, na, de hogy ennyire?!
- Hogy én? Hát, mivel olyan sokáig elmaradtál, gondoltam rejtegetsz valamit, mondjuk Olivert.
- Aha. Ha így folytatod, egy hullát fogok az ágyam alatt rejtegetni – sétáltam oda mellé, és közben egy tarkó pacsival jutalmaztam gondolatáért.
- Aú, ez maradandó sérülést fog okozni!
- Benned már így is maradandó károk vannak. Eggyel több vagy kevesebb, már nem oszt, nem szoroz. De most már indulnunk kellene.

Szép lassan sétálgattam Zizivel az oldalamon a parkban, ahol rátaláltam egy olyan elkerített részre, ahol a kutyákat szabadon lehetett engedni, a gazdik pedig nyugodtan ülhettek a padon vagy akár kedvükre játszhatnak kedvenceikkel.

Zizit néztem, ahogy egy hozzá hasonló kiskutyával, és annak gazdájával, egy tíz-tizenkét éves kislánnyal játszott. Önfeledten labdáztak, frizbiztek, és birkóztak. Elszakítottam a tekintetemet tőlük, mikor a telefonom rezegni kezdett. A kijelzőn Alex neve villogott.
- Igen, tessék. Idegosztály – szóltam bele komolyan a telefonba.
- Mi az, már be is vittek? - kérdezte Alex.
- Csodálod? Te mindenkit odajuttatsz.
- Haha, csak azért mondod, mert kreatívabb vagyok, mint te. Meg elbűvölő a személyiségem, és okos is vagyok.
- Csak hiszed! De miért hívtál?
- Szólni akartam, hogy már voltam otthon, vettem a kutyának almot, meg neked enni. És, hogy nem leszek otthon, mikor elutazol, mert egy havert fuvarozok, de ha nem gond, akkor még maradnék pár napot.
- Nem leszel otthon? Hát jó, majd találkozunk máskor. Persze, maradhatsz még, érezd magad otthon.
- Köszi, most rohannom kell, majd még beszélünk. Később hívlak, pihenj. Szia!
- Szia! – köszöntem el én is.
Visszafordultam a kislány, és a kutyák felé, és tovább figyeltem önfeledt játékukat.

Már azon gondolkodtam, hogy keresek valami kibúvót, hogy ne kelljen elmennem, és felhívom Mayt. Nem akartam a semmi közepén egy egész hetet eltölteni, és halálra unni magamat. Eddig fel sem tűnt, hogy nincs mellettem senki, hogy egyedül vagyok, mikor haza megyek, mikor felkelek, és általában mindig... Eddig nem éreztem szükségét, hogy legyen mellettem valaki, aki reggel felébreszt, este vár rám vagy csak örül annak, hogy találkoztunk.
Egy fejrázással próbáltam meg elhessegetni ezeket a mélabús gondolatokat, és inkább megint abba az irányba néztem, ahol eddig a kislány, és a kutyák voltak, akik időközben elindultak felém.
- Szia! – köszönt a kislány.
- Szia! Kijátszottátok magatokat? - kérdeztem tőle.
- Igen – mosolyodott el szégyenlősen, és lenézet a két blökire.
- Ennek örülök. Köszönöm, hogy Zizivel is játszottál – mosolyogtam le rá.
- Szívesen – pirult el a kislány, és még mindig a két kiskutyát nézte, akik időközben leheveredtek a földre egymás mellé.
- Nekünk sajnos mennünk kell, még össze kell pakolnom – álltam fel a padról, és Zizi nyakörvére akasztottam a pórázt. - Szia!
Épp hogy elindultunk, a kislány még utánam kiabált.
- Máskor is kijöttök? Darki megkedvelte Zizit, és szívesen játszana vele máskor is, meg én is- mondta. Nem tudtam megállni, és elmosolyodtam, olyan aranyos volt!
- Szerintem igen, bár most elmegyünk nyaralni, de egy hét múlva találkozhatunk - mondtam neki. - De addig is, nehogy lecserélj minket egy másik kutyusos gazdira. - Kacsintottam rá, mire egy nagy mosoly, és egy gyors integetés után visszaszaladtak játszani.

Ahogy beléptünk a lakásba, rögtön leszedtem Ziziről a pórázt. Mikor becsuktam az ajtót, észrevettem egy összehajtogatott papírlapot a küszöb előtt. Felvettem a levelet, széthajtottam, és meglepetten olvastam azt az egy sort:
- Remélem, minél hamarabb találkozunk, de addig is jó mancsokban hagytalak. Oli -


Remélem még most is van, aki ír kritikát. Még most se harapok.(Már van szájkosaram. xD) Ragadjatok billentyűzetet és osszátok meg velem, véleményeteket. (Melody, ne szószerint, a lapid még írás után is működjön.=P) Akik pedig írtak, azoknak nagyon szépen KÖSZÖNÖM. Most pedig viharzok a szerenádra, ugye milyen jó végzősnek lenni? O.o

8. fejezet

Kedves Olvasó(k)!! =)
Ismét megjöttem! Hát, akkor már kezd lassan szokásommá válni, hogy írok néhány szót bevezetésképpen; ébresztő, esés, kanapébarát, utazás, csomagolás, és meglepetések sorozata. Remélem tetszeni fog!! Jó olvasást!! =)



Egész este nosztalgiáztunk, ami iszonyatosan jól esett, mert szörnyen hiányzott már egy ilyen csajos este. Mayt még arra is sikerült rávennem, hogy aludjon nálam, mert a pletykálkodást hajnali kettőig abba sem hagytuk. Mikor elmentünk aludni Mayjel, Alex még akkor sem volt itthon. Mondta ugyan, hogy ne várjam meg, de szívem szerint virrasztottam volna, míg haza nem keveredik, hogy aztán minden apró részletet kiszedhessek belőle. De másnap reggel dolgoznom kellett menni, és mert nem akartam, hogy úgy nézzek ki, mint akit akkor szedtek elő a mosógépből, muszáj volt pár órát szunyókálnom.

Reggel meglepő módon nem az ébresztőórám hangjára keltem, hanem arra, hogy barátnőm megpróbált kiosonni a szobából, csak nem számolt a földön heverő cuccaimmal. Ahogy hallottam, valami súlyos tárgyba rúghatott bele, mert nem túl szép szavakkal illette azt a tárgyat, és azt, aki kitalálta.
Az ablakon beszűrődő fény egy pillanatra megvakított, de egy gyors szemdörgölés után megláttam az egy lábon ugráló Mayt. Felkönyököltem az ágyon, hogy jobban lássam, mit csinál. Ő annyira elmerült a halk szitkozódásba, hogy észre sem vette, már felébredtem.
- Szép jó reggelt! - köszöntem neki. De úgy megijesztettem szegényt, hogy abban a pillanatban, ahogy megszólaltam, ő ugrott egyet ijedtében, aminek az lett az eredménye, hogy ráesett egy ruha kupacra.
- 'reggelt! - válaszolt. - Ismerősen cseng neked az a szó, hogy mosógép? És a rend? - kérdezte, miközben feltápászkodott a ruha halomról.
- Öhm... valami rémlik. Arra a fémdobozra gondolsz? - fojtottam vissza a röhögést.
- Eltaláltad, és ma meg is ejtheted a mosást, mert nem jössz dolgozni- már épp tiltakoztam volna, de ő gyorsabb volt, és folytatta. - Sőt, mint kiderült a doki egy-két hét pihenést javasolt, úgyhogy a saját érdekedben mondom, hogy meg sem akarlak látni addig a kávézó közelében.
- És mégis mi a franckarikát csináljak itthon?
- Ezt is kitaláltam. Semmit - válaszolta olyan könnyedén, mintha csak azt kérdeztem volna, mennyi az idő. -, mert nem leszel itthon.
- Igaz is. Az első nap úgy kikészülők idegileg, hogy az új elérhetőségem egy gumiszoba lesz, egy pszichiátrián.
- De bolond vagy - mosolyodott el. - Oda én jutok, ha ezt így folytatod.
- Akkor mégis hol leszek, ha nem itthon? Elküldesz nyaralni?
- Pontosan, leviszlek a Michigan-tavi nyaralótokba. Egy kis pihenés neked sem árt. Majd mindent elintézek holnapig, és reggel indulunk is.
- De...de ki lesz a kávézóban, ha engem száműzöl az „Odvas fa mellett jobbra 2 szám alá?” - kezdtem el nyafogni. Még, hogy én oda? Egyedül, a semmi közepére?
- Nyugi, nem lesz semmi gond. Majd feltalálod magad. Megoldod, a pihenésre pedig szükséged van, és ott legalább van rá esély, hogy életben maradsz, bár... te képes vagy felnyársalni magad egy bokorra is - szólt vissza nagy vigyorral az arcán az ajtóból. - Higgy nekem, jót fog tenni az az egy hét. Na, én elmentem, Alex még vízszintesben van, elég későn jöttek, szóval hagyd őket. Szia! - És már ott sem volt. Csak az ajtó csapódást hallottam.

Még pár perc lustulás után úgy döntöttem, hogy kimászok az ágyból, mert éhes voltam. Meg a természet is szólított, és, ha menni kell, hát, menni kell. Nincs mese.
A fürdőből jöttem ki, mikor mocorgást hallottam a kanapéról. Egy vázával a kezemben - amit a folyosói kis asztalról kaptam fel - elindultam, hogy megkeressem a zaj forrását. Az ülőalkalmatosság mögé érve, átkukucskáltam a támlán, és mit láttak? Oliver aludt a kanapén egy szál bokszerben. Jól sikerülhetett a fiúk estéje, ha már arra sem volt képes, hogy egy ajtóval arrébb térjen nyugovóra, gondoltam. Vagy csak szimpatikusabb volt neki az én kanapém. Mindegy is, majd ha felkelt, kitessékelem. Hagytam aludni, bár reméltem, álmában nem folyik a nyála, mert azt neki kell feltakarítania.
Kezemben a vázával indultam a konyhába, hogy reggeli koffein adagomat elkészítsem. Mire kiértem, és hozzá kezdtem a kávéhoz, ismét motoszkálást hallottam. Hátra pillantottam, és láttam, hogy Oliver forgolódott. Már a hátán feküdt, szétvettet végtagokkal, kinyúlva. Ezen jót mosolyogtam, bár nem tudom, mi volt olyan vicces rajta vagy, hogy miért is tetszik a látvány, de a szám sarka magától felfelé görbült tőle.

Visszafordultam a kávéfőzőhöz, és befejeztem a kávéfőző feltöltését, és elindítását, és pár perc múlva, már egy bögre gőzölgő fekete nedűvel támasztottam a pultot, és bámultam magam elé. A forró kávé ellenére is úgy éreztem, hogy fázok. És, ha én fáztam, akkor valószínűleg kanapéfoglaló vendégemnek sem lehetett melege.
Az egyik pillanatban még a pultot támasztottam, és a reggeli kávémat iszogattam, a következőben pedig már azon kaptam magam, hogy egy meleg pléddel takartam be a kanapén kinyúlt srácot, aki ebből semmit sem vett észre. Ahogy észbe kaptam, sprinteltem is vissza – már, ahogy a fájós bokám engedte - a konyhába a kávémért, hogy aztán visszavonuljak a szobámba.
Megfogadtam May tanácsát, és összeszedtem a szobában szétdobált dolgaimat, a ruhákkal a kezemben bevonultam a fürdőbe, hogy megbarátkozzak a fémizével, alias a mosógéppel. Miután a szoba már nem aknamezőnek nézett ki, mint pár órával azelőtt, egy melegítőt és egy pólót kaptam magamra. Úgy gondoltam, hogy már éppen elég időt kaptak a fiúk a szundításra, és, aki éjjel legény a talpán, az nappal is legyen az.

A nappaliba érve, Olivernek már csak hűlt helyét találtam. A pléd gondosan összehajtogatva a kanapé végében pihent. Szétnéztem, de tényleg elment, bár nem is tudom, mit vártam. Hogy itt marad vagy, hogy nekem kell felébresztenem, és elküldenem vagy, ha elmegy, akkor legalább szól? Még magamon is meglepődtem, és nem először aznap, pedig még csak délelőtt volt. Tulajdonképpen semmi közöm nem volt hozzá, tehát szólnia sem kellett. Semmit se kell csinálnia, ami velem kapcsolatos. Ettől rossz érzésem volt, de nem értettem, miért. Nem is rossz érzés, inkább csalódottság.
Egyre jobb. Már nem csak az emberek bolondultak meg körülöttem, hanem még én magam is. Amióta megismertem, egyre furább dolgok történtek a környezetemben, és egyre furcsább érzések kerítettek a hatalmukba engem is. Azonnal el kellett felejtenem ezeket a hülyeséget.
Igaza van Maynek, kell az a kis kikapcsolódás. Ott majd ráérek átgondolni ezt az egészet, nem lesz ki zavarjon. Sőt mi több, nem lesz ott semmi és senki, csak én, a nyugalom, és a csend. Ez kell most nekem.
Felálltam a fotelból, ahová közben leültem, és ismét elindultam a szobába, hogy összecsomagoljak. Egy hét nem olyan hosszú idő, de azért szükségem volt néhány dologra.

Épp a második bőröndöt próbáltam becipzárazni, mikor kopogtattak.
- Igen?
- Bejöhetek? - kérdezte Alex.
- Gyere!
Ahogy belépett egyből megjelent arcán az utóbbi időben levakarhatatlan vigyor.
- Te meg mit csinálsz? - érdeklődött.
- Ne vigyorogj. Inkább segíts, légyszi.
Lemásztam a bőrönd tetejéről, mivel nem sikerült elhúznom a cipzárt. Alex közelebb lépett, és egy laza mozdulattal meg is oldotta a problémámat.
- Tessék - fordult felém, aztán végig nézett a szobán, ami ismét katasztrófa sújtotta területté vált. Ruhahalmok, és más apróságok nehezítették a közlekedést.
- És, öhm... hova is készülsz? - kérdezte, ahogy megnézte két méretes bőröndömet az ágy mellett.
- Tudod, May holnap reggel kitoloncol a nyaralóba egy egész hétre - fintorodtam el.
- Értem, és utána maradsz még néhány hetet?
- Nem, miért?
- Akkor, mi a francnak ennyi cucc? - fakadt ki Alex.
- Drága, öcsikém. Nem hiszem, hogy kíváncsi lennél egy kiselőadásra a női és a férfi dolgok közötti különbségről. Elégedj meg annyival, hogy mivel a női tábort erősítem, ezekre nekem mind szükségem lesz.
- Oké, elhiszem. - Emelte fel a kezét. - Amúgy, csak azért jöttem, hogy szóljak, el kell mennem egy kis időre, de majd jövök.
- És hova mész? - érdeklődtem.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. És te nem akarsz még ennél is öregebb lenni, igaz Nővérkém? - vigyorgott, és elkezdett az ajtó irányába hátrálni.
- Fú, Alex. Csak jöjjön rendbe a lábam, ezt kamatostól visszakapod!

Alex távozása után még pakolásztam a szobában, de hamar meguntam, úgyhogy kimentem a nappaliba tévézni. A csatornák között keresgéltem valami értelmes műsort, mikor csengettek. Már az ajtó előtt álltam, mikor az illető ismét megnyomta a csengőt.
- Oké, jövök már - kiabáltam ki. Nem szeretem, ha valaki türelmetlenkedik.
Ahogy kinyílt az ajtó Olivert pillantottam meg, nem egyedül. Egy kiskutyát ölelt a mellkasához.
- Szia! - köszönt.
- Helló! - szólaltam meg én is, a kutyust nézve. Olyan aranyos volt, ahogy megszeppenve még jobban az őt körbe ölelő karokba simult a kis barna gombóc. - Hát, te, ti mi járatban? - kérdeztem még mindig a csöppséget fixírozva.
- Bemehetünk? - kérdezett vissza halkan.
- Persze - álltam el az ajtóból, hogy be tudjon lépni, és már nem a kutyát néztem, hanem Olivert, aki úgy nézett ki, mintha hasonlóképpen meg lenne szeppenve, mint a kezében tartott kölyökkutya. Egyenesen a nappaliba ment, ott megállt a kanapé mellett, és visszanézett rám. Becsuktam az ajtót, és odasétáltam melléjük.
- Nos, minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?
- Hát... - kezdett bele, aztán elakadt.
- Igen? - kérdeztem türelmetlenül. Már nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Alexszel beszélgettünk az este, és többször is szóba kerültél, és...
- Ajjaj - vágtam a szavába, és közben levágódtam a fotelbe, mert, ha nem tettem volna, akkor nagy valószínűséggel kirohantam volna a nappaliból, csak, hogy ne kelljen meghallgatnom, hogy vajon milyen témában merült fel olyan sokszor a nevem. Meglepődve nézett rám egy pillanatig, aztán ő is leült velem szemben a kanapéra, a blökivel az ölében.
- Ne aggódj, semmi komoly. Mindegy is, nem az a lényeg - folytatta. -, csak arra gondoltam, hogy mivel rendes voltál, viszonoznom illene.
- Ácsi, ácsi. Valamit nem értek. Mikor voltam én rendes? Jó kis estétek lehetett, ha már ilyesmiket képzelsz - vágtam ismét a szavába.
- Az igaz, hogy jó esténk volt, de tisztán emlékszem arra, hogy reggel betakartál. És mostanában, már jobban kijövünk, és... - amiket ezek után mondott, arra már nem emlékszem, mert ott elakadtam, hogy észrevette a reggeli akciómat.
- Te... te emlékszel? Fent voltál már? - kérdeztem tőle. Ez azért hideg zuhanyként ért.
- Akkor ébredeztem, mikor rám terítetted a plédet, de nem ez a lényeg. Gondolkodtam, hogy mivel lephetnélek meg, mikor eszembe jutott, hogy Alex említette, hogy szereted az állatokat, és biztos jót tenne neked, ha nem lennél örökké egyedül. Ezért hoztam neked őt - itt lenézett az ölében fészkelődő kutyusra.
Hiába próbáltam volna ellenkezni, hogy én nem vagyok egyedül. És ha mégis, akkor teljesen jól érzem magam úgy. De nagyon meglepődtem az utolsó mondatán, és azon, hogy gondolt rám. És nem csak, hogy gondolt, de még meg is ajándékozott.
- Komolyan? - Tértem magamhoz.
- Igen - rakta át az én ölembe a kutyust. - És hát, a héten nem leszek itthon, és valakinek vigyáznia kell rád - kacsintott egyet.
- Van neve? - kérdeztem, a mondat utolsó részét figyelmen kívül hagyva.
- Nem, nincs neve. Ez a feladat a tiéd. Úgy hívod, ahogy szeretnéd. Mennem kell. - Állt fel a kanapéról, és vigyorogva elindult a bejárati ajtóhoz. Pár pillanatig még a kutyust néztem az ölemben, teljesen lefagyva. A csöppség valaminek nagyon megörülve elkezdte csóválni a farkát, és nyalogatni a kezemet. Aztán felállt az ölemben, és arcon nyalt a kis bestia.
- Zizi - töröltem meg az arcom ott ahol megnyalt, és megsimogattam. - Így foglak hívni, mit szólsz? - néztem a kutyusra.

Aztán felpattantam, a kutyust letettem a helyemre, és az ajtó felé rohantam – már amennyire tudtam -, mert meg sem köszöntem.
A folyosóra érve láttam, hogy Oliver a kulcsát próbálta a zárba csúsztatni, miközben telefonált, de ahogy kiértem megfordult. Elég zavart fejet vághattam, mert letette a telefont, és közelebb sétált.
- Valami baj van? - érdeklődött, miközben végig nézett rajtam.
- Nem nincs. Én csak meg szerettem volna köszönni az ajándékomat. Nos, köszönöm - mondtam, és közelebb léptem, mígnem már teljesen előtte álltam, aztán egy gyors puszit nyomtam a szájára. Megfordultam, és elindultam vissza a lakásomba, mikor megfogta a kezem, és visszarántott magához. Megölelt, és megismételte a gyors csókot.
- Nagyon szívesen - vigyorgott.
Kicsit elpirulva néztem fel rá, aztán kibontakoztam az öleléséből.
- Mennem kell, mert Zizit bent hagytam - nyögtem ki nehezen.
- Zizi? - kérdezte mosolyogva.


Remélem van, akinek tetszett!! =) És megosztjátok a véleményeteket velem, mint eddig is. =) Akik eddig is írtak azoknak KÖSZÖNÖM SZÉPEN!! =) Nem harapok, nyugodtan ragadjon mindenki billentyűzetet.=) *bociszemek*

7. fejezet

És akkor, meg is jöttem.=) Ismét előjáróban néhány szó; hazaút, folyosó, aggódás, félreértés, bosszú, komoly beszélgetés. Már csak annyi van hátra,hogy Jó olvasástkívánjak.=)



A haza utat is teljes csendben tettük meg, úgy, mint mikor jöttünk. Nem tudtam mit mondani, mert új oldalát mutatta nekem. Rendes volt. Sőt, talán annál is több, törődött velem. Bár azt nem tudtam miért, mert a kapcsolatunk nem mondható felhőtlennek. Már ha egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni, hogy akárhányszor találkozunk, folyton folyvást csak belekötünk a másikba. Ez most új volt. Nem éreztem úgy, hogy bármit is mondanom kellene, viszont kényelmetlenül sem éreztem magam. Ami őszintén meglepett az volt, hogy nem az a bizonyos kínos csend telepedett ránk, ami miatt feszengtünk volna. Az út folyamán egyszer-kétszer lopva rápillantottam, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Néhányszor azt hittem, mindjárt megszólal, de aztán mégsem tette. Csak meredten nézte az utat.
Furamód, úgy éreztem, mintha nem az az Oliver ült volna mellettem, akit pár napja megismertem a kávézóban, mert ezt a srácot meg tudtam volna kedvelni.
Párszor talán túl sokáig figyelhettem, mert akkor ő is rám nézett - ez általában akkor történt meg, mikor a lámpák pirosra váltottak, és kénytelen volt megállni. Ilyenkor úgy csináltam, mint aki merő véletlenből figyelt arra, kibámultam a mellette lévő ablakon.

Mikor kiszálltam a kocsiból Oliver mellém lépett, hogy segítsen.
- Ácsi, hapsikám. Azért ennyire nem melegedtünk össze. El a mancsokkal! – utasítottam el a segítségét nem túl kedvesen. Nem úgy nézett ki, mint aki túlzottan a szívére vette volna, úgy tűnt, kezdte megszokni a modoromat.
Már az ajtóm előtt álltam, és a kulcs után kutakodtam a táskámban, miközben Oliver a hátam mögött ácsorgott, és engem bámult. Ezt tisztán éreztem, mert bizsergett a bőröm, és mindig így éreztem, ha hosszan néztek. Most is, mintha sok kis hangya rohangászott volna a hátamon.
- Mi az, mit bámulsz? - kérdeztem Tőle színtelen hangon.
- Semmit, én... - kezdte volna a magyarázkodását, de hátra néztem, és egy metsző pillantással bele is fojtottam a szavakat. A hátam fixírozása helyett most már a padlót vette szemügyre.
Mikor a kulcsot a zárba tettem volna az hirtelen kinyílt, engem pedig két kar ölelt át, és szorított magához. Azt se tudtam, mi történik, és ki szorongat, olyan gyorsan történt, de aztán a két kézhez egy hang is párosult.
- Mégis hol voltál? Már egy csomószor hívtalak. Tudod, hogy nagyon megijesztettél? - szidott le Alex, miközben eltolt magától egy kicsit, hogy jobban megnézhessen.
- Sajnálom, az én hibám – szólt közbe Oliver.
Na, erre nem számítottam. Hatalmasra nyílt szemekkel, és földön landolt állal bámultam rá, mint aki a sült galambot várja.
Alex úgy nézett rá, mint akinek most tűnt fel, hogy rajtunk kívül más is szobrozik a folyóson. Oliver felhagyott a padlón lévő porszemek számolásával, és minket nézett.
- Véletlenül levettem a lábáról a lépcsőfordulóban – mondta, közben megengedett magának egy pimasz félmosolyt. - És mivel fájt a lába, úgy gondoltam, beviszem a kórházba.
Úgy tűnt, Alex menten megfullad a röhögéstől.
- De Tesó, azért egy lépcsőfordulóban? Tudtam én, hogy nem vagy gátlásos, de hogy ennyire nem?!
Már nem engem ölelt, hanem az ajtófélfát szorongatta. Ha nem kapaszkodott volna, akkor már a folyosó közepén fetrengett volna a röhögéstől. Először fel sem fogtam, hogy min röhög. És, ahogy elnéztem Olivert neki sem esett le Alex poénja. Ahogy jobban belegondoltam - kicsit lassan, de -, leesett, mi az a nagyon vicces, ami miatt öcsém görcsösen ragaszkodott az ajtófélfához.
- Alex, te nem vagy magadnál. Még, hogy ő és én... Basszus, neked elmentek otthonról. Magadnak nem hoztál valami dili bogyót a patikából?
Elindultam be a lakásba, és mikor elmentem Alex mellett belebokszoltam a vállába, hogy némi nyomatékot adjak a szavaimnak, de nem mentem vele sokra, mert ez a behemót észre sem vette az erőlködésemet.
Menet közben még rásandítottam Oliverre, hogy vajon neki leesett-e a dolog. Mikor ránéztem, mintha egy szende kislányt láttam volna, egy kicsit elpirult, és mikor észrevette, hogy őt nézem, megint a padlót kezdte bámulni.

Atyavilág, mi van az emberekkel, mindenki meggárgyult? Alex mindenbe bele tudja képzelni a hülyeségeit, oda is ahova nem kellene. Oliver meg, mintha nem is ő lenne. Mi történik itt? Biztos valami front közeledik, amit normális helyeken az állatok éreznek meg, itt az én környezetemben pedig inkább a pasikra hat.
Ahogy beértem a nappaliba ledobtam magam a kanapéra, és feltettem a lábamat a kis üvegasztalra. Bekapcsoltam a tv- t, hogy legyen valami alapzaj, mert már kezdett az agyamra menni Alex vihogása.
Azon gondolkoztam, hogy akkor most mi is van Oliverrel? Egyszer nyomulós, máskor kötekedős, aztán meg aggódó, és vigyázó üzemmódba kapcsol. Még hogy a nők bonyolultak?! Cöh! Hát, a pasik akkor mik? Elárulom; a kakukktojások az életben.
Éppen ezt a felemelő eszmefuttatást folytattam, közben pedig a tv képernyőjét bámultam, mikor Alex robbant be a lakásba, Oliverrel a sarkában. Vidáman röhögcséltek, és sutyorogtak. Ajjaj, ennek nem lesz jó vége, gondoltam, ha ez a két ütődött összedugja a fejét, nekem biztos nem sül ki belőle semmi jó.
- Hát, ti meg mit sutyorogtatok a folyóson? - kérdeztem tőlük érdeklődve.
- Semmit, semmit. Lexy, nagyon jó pasid van, eddig hol dugdostad? Az ágyad alatt? - kérdezte az én agytröszt öcsikém széles vigyorral.
- Hogy-hogy a... mim? - hápogtam össze-vissza tűzpiros arccal. Nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a szeppentségtől tódult az összes vér a fejembe. - Mi van? Alex, téged komolyan megfújt a szél, szerintem gutaütést kaptál. Kérni kellene neked az orvostól egy beutalót a pszichiátriára. Bezzeg őt nem akarod bevinni a kórházba!? – fordultam Oliverhez, aki szintén elszíneződött kicsit, de a vigyort le se lehetett vakarni a képéről. - Félre beszél. Szerintem neki nagyobb baja van, mint nekem.
Erre Oliverből kitört a nevetés. Én meg elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy a két fiú fuldokol az ajtóban a röhögéstől, és lepacsiznak egymással.
- Istenem, hát ma tényleg mindenki megőrült – motyogtam magamnak.
Egy pár pillanat múlva, mikor befejezték, gondolom, elfogyott a levegőjük, Alex felém fordult, és megszólalt;
- Mi most elmegyünk iszogatni valamerre. Majd később jövök, ne várj meg, eltarthat egy ideig, míg kibeszélünk, és tapasztalatokat cserélünk veled kapcsolatban – vigyorgott öcsikém, mint a tejbe tök. És az utolsó szavak kimondása közben már Olivert tolta maga előtt az ajtón kívülre, mert tudta, hogy ezt nem hagyom „szó” nélkül. És igaza is volt. Ahogy felfogtam a szavak jelentését, a kezemben lévő távirányító már repült is az ajtó felé, de akkor már a két jómadár a folyóson röhögcsélt.
Néhány pillanat múlva megint kinyílt az ajtó.
- Alex, ebből elég legyen! Ha rendbe jövök, olyat kapsz, hogy azt nem fogod kirakni a polcra.
Erre az ajtó mögül egy fehér zsepit lengető kéz bukkant elő. És aztán a kéz után egy alak is megjelent. May volt az egy szatyorral, és egy félszeg mosollyal az arcán.
- Szia! - köszöntem neki, miközben magam mellé ejtettem a nagypárnát, amit eredetileg Alexhez akartam vágni, ha visszatolta volna a képét.
- Helló! – köszönt ő is, közben az előszobában topogott, mint aki attól tart, hogy ha közelebb jön, ledobom a negyedikről. Nem is rossz ötlet, gondoltam, de ezt a merényletet nem May ellen, hanem majd a két szeretetre méltó hímegyed ellen fogom elkövetni.
- Hát, te hogyhogy itt vagy? - törtem meg a csendet.
- Alex hívott, hogy nem tudom-e, merre vagy. Aztán mesélte a balesetedet is. Sajnálom, hogy észre sem vettem, de... Jaj, Lexy, olyan rossz barátnő vagyok, neked fáj a lábad, és én nyafogok! Ne haragudj. Mesélj, hogy vagy? - már nem az ajtóban ácsorgott, hanem leült mellém a kanapéra.
- Ugyan, semmi bajom. Csak a fiúk reagálják túl a dolgokat – mire vágtam egy fintort. – Pasik.
- Pasik? - nézett rám értetlen fejjel May. - Milyen pasik? Mondd, hogy Alex nem klónoztatta magát!
- Nem, dehogy, az kellene még csak – vigyorogtam ezen az abszurd ötleten. – Belőle egy is bőven elég.
- Húh, mázli – sóhajtott színpadiasan May. – Egyetértek, belőle egy is sok.
Mind a ketten elkezdtünk röhögni. Hiányzott May. Az utóbbi pár napban, amióta Alex megérkezett, nagyon furcsán viselkedett. Biztos, van itt valami, amiről én nem tudok. Ami nem is meglepő, mert mindig mindent én tudok meg utoljára…
- May – néztem rá, miután már kiröhögtem magam. – Mi volt veled mostanában? Amióta Alex megjött, te bebújtál a csigaházadba,- itt idéző jeleket rajzoltam az ujjaimmal a levegőbe és kérdőn néztem barátnőmre.
- Hát, pont ez az! Alex... – akadt el, és elkezdett babrálni a párna szélével. Én bátorítólag megfogtam a kezét, és megszorítottam, hogy tudja, nekem mindent elmondhat, ha eddig nem mondtam volna elégszer.
- Ő itt van? Mármint, Alex itthon van? - kapta fel a fejét, és nézett a szobaajtók felé.
- Nem, nincs itthon. Előtted pár perccel mentek el Oliverrel.
- Oliverrel? - mosolyodott el May.
- Majd elmondom, de ne tereld a témát, most rólad volt szó, és... ha jól vettem ki, akkor részben Alexről. Mit csinált már megint? Hogy az a gyerek nem tudd megmaradni a seggén! - sóhajtottam fel. Vártam, hogy May végre megmagyarázza, miért volt olyan, amilyen.
- Igazából semmi komoly nem történt. Semmi olyan, amiért csak őt lehetne hibáztatni.
Volt ez meg az, de nem fontos. Már nem számít. - Legyintett a kezével, mintha ennyivel lezártnak tekinthetnénk a témát. Pedig ismerhetne már annyira, hogy tudja, úgyis kiszedem belőle azt, amire kíváncsi vagyok. Utálom, mikor valaki rébuszokban beszél. Miért nem lehet egyenesen kimondani ahelyett, hogy csak burkoltan elszór egy-két információt?!
- Aha, látom én, hogy mennyire nem számít, ma is teljesen magadon kívül voltál – közöltem vele a tényeket. – Tollas a hátam? - kérdeztem komolyan. - May, ne nézz madárnak. Utálom, mikor csak ködösítesz. Nos, választ szeretnék. Mi volt köztetek Alexszel? És az igazat, ne beszélj mellé!
- Oké, oké. Tényleg nem volt semmi komoly... - kezdett bele szemlesütve.
- May... Az igazat! Ki vele!
- Hát, emlékszel a diplomaosztónkra?
- Ez kérdés? Persze, hogy emlékszem, akkor jártam utoljára oktatási intézmény közelében.
- És az utána lévő bulira?
- Arra is. De most ez így fog menni, hogy Te kérdezel, én meg felelek, és majd kisül belőle valami?
- Nem, nem. Elmondom, de ez olyan ciki. Na, de... - elhallgatott, vett egy mély levegőt – Szóval, az utána lévő bulin már iszogattunk egy kicsit, és hát, nem voltam teljesen beszámítható állapotban. De elhívtam Alexet táncolni, és valahogy kicsúszott. Szerelmet vallottam neki, megcsókoltam, de ő nem reagált semmit, és inkább ott hagytam. Ez annyira ciki, azóta nem is találkoztunk, csak most. És lehet, ő már nem is emlékszik rá, de én sajnos igen, és ez... Lexy, ne röhögj, ez nem vicces! Tudod, milyen nehéz neked erről beszélnem az öcséddel kapcsolatban, Te meg kiröhögsz. Szép kis barátnő vagy! – Fonta keresztbe a kezeit, és elkezdett duzzogni.
- Ne haragudj, May – nyomtam egy puszit az arcára. – De ez vicces volt. Alex azóta tervezi, hogy felszed, amióta barátnők vagyunk. Erre fel te támadod le, ő meg sokkot kap. Ez azért vicces, valld be! – Néztem komolyan a szemébe.
- Ezt most nem mondod komolyan?! Úristen! – Nézett rám hatalmasra nyílt zöld szemeivel.

A véleményetekre, most is nagyon kíváncsi vagyok, mint mindig. Az eddigieknek is nagyon örültem, KÖSZÖNÖM őket. =)

6. fejezet

Nos párszó a fejezetről; fájós ébredés, egyedüllét, csetlések-botlások, esések és kórház. Ezek után, kellemes olvasást!!=)

- Oh - jött a frappáns válasz, egy igen meglepett arckifejezés kíséretében. Ezután a rövid párbeszéd után, egy darabig csendbe meredtünk magunk elé, ki-ki a saját gondolataiba merülve.
- Öhm... és a barátod nem ért rá? - kérdezte, miközben érdeklődve figyelt.
- Közöd? Mi ez a kínvallatás? - kérdeztem már kicsit ingerültebben. Nem szerettem, mikor a személyes dolgaimról érdeklődtek. Jó, hogy az nem érdekli, milyen sűrűn látogatom az illemhelyet.
- Kínvallatásnak nem nevezném. Hol itt a kín? - folytatta tovább a kérdezősködést, mit sem törődve az előbbi kirohanásommal.
- Hát, nem is tudom - forgattam meg a szemeimet. - Mondjuk velem szemben a fotelban!?
- El is mehetek - húzta fel az orrát.
- Jó! - fontam keresztbe a kezeimet mellkasom előtt, és tüntetőleg kibámultam az ablakon.
- Oké - mondta, miközben felállt, és kiment a lakásból.
Bárcsak a zárt ajtón ment volna ki!
Egy darabig még a szomszéd épület falait tanulmányoztam, majd erőt merítettem, és talpra küzdöttem magam, hogy kikecmeregjek a konyhába jégért. A bokámba nyílalt fájdalom miatt, ötször annyi időbe telt, míg kiértem. Szerencsére találtam jeget, amit zacskóba tettem, és ezt aztán egy konyharuhába tekertem. Közben leültem a konyha padlójára, majd a rögtönzött borogatást a bokámra tettem.

Már épp a felállás bonyolult műveletével foglalatoskodtam, mikor Alex esett be az ajtón egy hatalmas szatyorral a kezében.
- Mit csinálsz? - dörrent rám. - És hol a szomszéd srác? - Nézett körül a lakásban.
- Elküldtem.
- De miért? Direkt azért hívtam, hogy ne szórakoztasd magad a magánszámaiddal.
- És nála jobbat nem is találhattál volna... Hülye! - Húztam fel magam, és a borogatásomat Alex felé hajítottam. Ha nem hajolt volna el, foghatná a fejét. Ő továbbra is csak döbbenten figyelte dühkitörésem, én pedig ezzel mit sem törődve, amilyen gyorsan csak tudtam a szobámba menekültem. Alex egyszer elindult felém, hogy segítsen, de egy suta kézmozdulattal jeleztem neki, hogy nincs rá semmi szükség. Jobb, ha ott marad, ahol van.
A szobába zárkózva töltöttem az este további részét, bár Alex többször is próbál rám törni, hogy teletömhessen gyógyszerrel, de a zárt ajtóval még neki sem sikerült megbirkóznia.

Reggel az óra ismételten nem hagyott aludni, mindenképp tudatta velem azt a tényt, hogy dolgozni kell menni. Így egy párperces fetrengés, és egy hatalmas nyújtózkodás után végre kikászálódtam az ágyból. Ebben a reggeli kómában teljesen kiment a fejemből a fájós bokám. Megpróbáltam felállni az ágy széléről, de egy halk szisszenéssel visszahuppantam. Eddigi kótyagosságomat felváltotta a bokámból sugárzó fájdalom.
Néhány perc elteltével, és mankó segítségével, már a konyhában készítettem a reggeli kávét. A lakásban csend volt, ami azt jelentette, hogy Alex még nagyban húzta a lóbőrt.
Egy bögre kávéval a kezemben támasztottam a pultot, mikor észrevettem a gyógyszeres szatyrot.
Nem bírtam ki, hogy ne kukkantsak bele, és ahogy belenéztem, máris leesett az állam, mert a tasak dugig volt különféle fájdalomcsillapítókkal, amikkel egy egész szülészeti osztályt megbéníthatnának. A szatyorban volt még egy hatalmas köteg fásli is, ami olyan hosszúnak tűnt, hogy minimum két embert múmiává változtathatnánk egy farsangi bálra, de úgy, hogy a saját szülőanyja sem ismerne rá.
Alex aztán biztosra ment, mosolyogtam. Ilyen is csak az én öcsikém lehet!

A kávézás után a fürdőbe mentem, hogy gyorsan rendbe szedjem magam, aztán a szekrény előtt álldogálva magamra kaptam egy farmert, egy ujjatlant, és, mivel a bokámra nem tudtam felhúzni a tornacsukámat, ezért választottam egy papucsot. A mankóval kibicegtem a konyhába, ott kitúrtam a szatyorból a fáslit, és a nappaliban leülve betekertem vele a lábam. Ahogy ezzel végeztem már indultam volna ki a lakásból, de belenéztem a tükörbe, és észrevettem, hogy kócos maradt a hajam. Már nem volt kedvem visszamenni a fürdőig, ezért pár laza kézmozdulattal, és egy hajgumi segítségével felfogtam a fejem tetejére egy rendetlen copfba. Felkaptam a táskámat, és már úton is voltam, bár szörnyen átkozódtam, amiért a negyediken laktam, mert nem volt egyszerű dolog onnan levánszorogni.

A kávézót én nyitottam, mert Mayről semmi hír nem volt azóta, hogy kiviharzott a lakásomból. Eltipegtem a pultig, ledobtam rá a táskámat, aztán elkezdtem leszedegetni a székeket. Már minden készen volt a vendégek fogadására, mikor May betoppant. Épp időben, mert azon gondolkodtam, hogy felhívom, és megérdeklődőm, merre van. De nem úgy tűnt, mint akit túlzottan lázba hozott, hogy ismét látjuk egymást, mert nem is nézett rám, csak motyogott egy Sziát, és a következő pillanatban, már csapódott is az iroda ajtaja. Meglepődve bámultam utána egy darabig, aztán inkább a pult mögé sétáltam, és ott pakolásztam, mert a nyitásig még volt egy kevés idő.
A mankót mellőzve szolgáltam ki a vendégeket, ugyanis időközben rájöttem, hogy hogyan tudok minimális fájdalommal közlekedni.
Napközben többször is eszembe jutott, hogy be kellene kopognom Mayhez, de aztán sosem tettem meg. Tudtam, hogy nem lenne szerencsés, ha éppen most kezdeném el bombázni a kérdéseimmel, hiszen ha lenyugszik, úgyis elmondja, mi nyomja a lelkét.

Egyedül szolgáltam fel egész délelőtt, bár alig voltak, szóval nem volt sok munkám. Furcsamód, még a déli tömeg is elkerült, de May sem került elő sokszor. A nap folyamán csak kétszer láttam; egyszer, mikor megérkezett, legközelebb pedig akkor, mikor kirobogott egy bögre kávéért, de akkor sem szólt hozzám. Csak jött és ment. Még egy napom sem volt ennyire unalmas, szóval már alig vártam a zárás idejét.
Mikor lejárt a munkaidőm, gyorsan rendet raktam, és May irodájához mentem. Épp, mikor bekopogtam volna, az ajtó egy hatalmas lendülettel kicsapódott, és barátnőm állt velem szemben, kissé meglepődve.
- Szia! - szólaltam meg először. – Nem akartalak zavarni, csak gondoltam szólok, hogy elpakoltam, és most megyek haza, hacsak nem szeretnél valamit mondani - hadartam el egy szuszra, és kérdőn tekintettem rá.
- Nem, nincs semmi. Menj csak, majd holnap találkozunk. Jó éjt!
- May... - szóltam még utána, de a tekintetével a tudtomra adta, hogy majd elmondja, csak nem most.
- Jó éjt! - búcsúztam, és hazafelé vettem az irányt.

Már a lépcsőházban küszködtem a lépcsősornak nevezett akadálypályával, mikor a villany lekapcsolódott, és én még csak a lépcsőfordulóban tartottam. Persze itt nem volt villanykapcsoló, így a sötétben kezdtem felbotorkálni, hogy minél előbb elérjem a villanyt. A korlát mellett szenvedtem, mikor valaki nekem jött szemből, és a fordulóig zuhantunk vissza, ahol mind a ketten elterültünk, illetve csak én, mert az ismeretlen gázoló rajtam terpeszkedett. Felszisszentem, mert az esés után még jobban fájt a bokám, mint eddig.
- Bocsi - mondta az idegen, miközben felállt rólam, és egyúttal engem is magával húzott, ami nem bizonyult jó ötletnek, mert ahogy ránehezedtem a lábamra, egyből visszahuppantam a földre.
- Aú!
- Mi a baj? - Guggolt le velem szembe úgy, hogy a kintről beszűrődő fényben világítottak gyönyörű barna szemei, miközben engem vizslatott.
- Semmi, semmi - nyögtem ki nagy nehezen, még mindig a szemét bámulva.
Nem igazán hathattam meg a válaszommal, mert felállt velem a karjaiban, és elindult lefelé.
- Hé, hova mész? Én felfelé lakom - próbáltam ellenkezni, ahogy csak a helyzetem engedte, és közben a fülébe sipítoztam.
- Nyugi, nem rabollak el - vont még jobban magához.
- Ajánlom is, mert nem járnál jól - adtam meg magam, és duzzogva hagytam, hogy vigyen, amerre akar.

Az utcára érve azt hittem, rosszul leszek. A szívroham kerülgettet, mert a srác, aki önkényesen cipelt magával, és akinek pár perccel azelőttig még a szemeit csodáltam, nem volt más, mint a bosszantó szomszédom, Oliver.
- A franc! Azonnal tegyél le, jól vagyok - adtam hangot a tiltakozásomnak.
- Dehogy vagy jól, beviszlek a kórházba. Legalább addig maradj nyugton, még meg nem néz egy orvos, aztán rikácsolhatsz.
- De... - kezdtem volna elölről, mikor közbe vágott.
- Nincs de. - Ezzel ő lezártnak tekintette a témát, én pedig teljesen ledermedve bámultam rá. Ő nem igazán törődve ezzel, egy kocsihoz vitt, és beültettet az anyósülésre.

Úton a kórház felé teljes csend telepedett ránk. A parkolóban leállította a motort, kiszállás közben a kulcsot a zsebébe dugta, megkerülte a kocsit, és pár pillanat múlva az én oldalamon lévő nyitott ajtóban álldogált. Én végig a szélvédőn bámultam ki, de ahogy az ajtó kinyílt lassan ráemeltem a tekintetemet, és óvatosan kimásztam a kocsiból. A kezét felém mozdította, hogy segítsen, de egy intéssel tudtára adtam, hogy nem szükséges. Ahogy Alexnél, nála is bevált. Én bukdácsoltam elől, ő pedig utánam kullogott, ahogy próbáltuk becserkészni a bejáratot.

Bejelentkeztem a balesetin, aztán a váróban kerestünk magunknak ülőhelyet, és vártuk, hogy sorra kerüljek. Már lassan egy órája ücsörögtünk ott, és én unalmamban a körülöttünk ülőket figyeltem, néha-néha lopva Oliverre pillantva, de ő csak csendben bámult maga elé.
- Figyelj - kezdtem bele -, nem muszáj maradnod, ahogy elnézem, egy darabig még itt leszek. Te pedig úgyis indultál valamerre, menj csak - hadartam el egy szuszra, és a végén ránéztem. Akkora szemekkel nézett vissza rám, mintha épp szerelmet vallottam volna az elmúlt fél percben.
- Nincs semmi dolgom - szólalt meg egy kis idő múlva. - És ha már behoztalak, meg is várlak.
Ezzel ő lezártnak tekintette a témát, és újra maga elé bámult. Legszívesebben visszavágtam volna, hogy semmi szükségem sincs rá, elég nagylány vagyok már. De valahogy nem vitt rá a lélek, hogy ezeket a fejéhez vágjam, inkább befogtam, és folytattam a váró feltérképezését. Sokan voltak, felnőttek és gyerekek egyaránt, voltak, akik a kezüket szorongatták, míg mások a lábukat húzták. Szóval, nem csak én vagyok ilyen idétlen. Ezt azért jó tudni. Nézelődésemben a hangszóróból szűrődő női hang zavart meg.
- Alexandra Smith, kérem, fáradjon a kettes vizsgálóba.
- Akkor, megyek. Nyugodtan menj, majd felhívok valakit, hogy jöjjön értem - szóltam Oliverhez, miközben feltornáztam magam a székből.
- Ezt már megbeszéltük, itt várlak.

Az orvosi vizsgálat aránylag gyorsan lezajlott. Készítettek egy röntgenfelvételt a bokámról, aztán a doki megállapította, hogy nincs itt olyan komoly gond, csak egy kis repedés látható a csonton. Még gipszet sem kaptam, csak egy rögzítőt, szóval tényleg nem lehet olyan vészes.

A rögzítővel a bokámon indultam vissza a váróba, ahol Oliver várt. Közben persze figyelmesen bólogattam mindenre, amit a doki mondott a pihenésről és a többiről. Oliver ugyanott volt, ahol hagytam, még mindig maga elé meredt. Először észre sem vette, hogy megálltam előtte.
- Khm... Végeztem. Akár mehetnénk is -szólítottam meg. Lassan rám pillantott, majd egy biccentést követően mellém lépett.

A véleményekre még most is kíváncsi vagyok, mint mindig!! Az eddigieket is NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM!! =) (egy kis titok, amit felfedeztem; eddig nem tudtam elképzelni, hogy hogyan segít az íróknak, az ha visszajelzést kapnak az irományaikról, de valóban így van, sokkal jobban megy az írás) ;)