16. fejezet

Sziasztok!!

Nos, egy kissé megkésve, de itt egy újabb fejezet. :)
Nem lett valami "hűűű, de hosszú", de itt van. Már nem akartam tovább húzni, remélem egy darabig kitart. :)
Cas, igen, az előző fejezet nincs lebétázva, mint ahogy ez sem. :) De remélem, azért olvasható. ^^
Köszönöm szépen a kommenteket, remélem most is lesz, aki ír.
És akkor, jó olvasást! (:


- Nagyon csinos vagy – nyomott egy puszit az arcomra, utána kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
- Köszönöm – mosolyodtam el, miközben beszálltam.
- És hova megyünk? – érdeklődtem, mikor már kifordultunk a kocsifelhajtóról.
- Az még egyenlőre titok. De majd szólok, ha odaértünk – kacsintott rám, majd visszafordult az út felé.
Menetközben, mind a ketten csendben ültünk, csak néha-néha sandítottunk egymás felé, és mikor találkozott a tekintettünk, olyankor mind a ketten elmosolyodtunk. Eldöntöttem, ha a fene fenét eszik is, én most már nem visszakozok, történik, aminek történnie kell.
Egy húsz perc elteltével, leparkoltunk egy olasz étterem előtt.
- Megérkeztünk – fordult felém mosolyogva, aztán kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta nekem is az ajtót.
- Hölgyem – nyújtotta felém a kezét.
- Köszönöm – mosolyogtam vissza rá. Eszembe jutott, hogy May mesélte, hogy ő ilyenkor szokott, úgy mondd csábosan pislogni. Lehet, nekem is be kellene vetnem, végülis mi bajom lehet belőle?! Hát rajta,…
- Valami baj van? – hajolt közelebb Oli. – A szemed… – Pislogtam még egyet-kettőt gyorsan. – … keresztbe áll.
- Öhm, semmi baj, belement valami. – Basszus, basszus. Nekem ez nem megy. Erről ennyit, ilyen az én formám.
- Mutasd – hajolt közel az arcomhoz. – Én nem látok semmi különöset – suttogta az arcomtól pár centire.
- Már nem is érzek semmit – súgtam vissza.
- Akkor menjünk – kulcsolta össze a kezünket, és az étterem bejárata felé navigált.
A helyiség nagyon hangulatos volt, halkan szólt a zene, kerek, kis asztalok voltak szétszórtan elhelyezve, és még egy tánctér is volt. Nem egy elit étterem volt, ahol előre le kell foglalni az asztalt, itt bejött az, aki megéhezett, és helyett foglalt az egyik üres asztalnál, vagy a bárpultnál.
Épp hogy csak leültünk egy asztalhoz az ablak mellé, mikor mellénk lépet egy pincérlány az étlapokkal.
- Jó estét. Parancsoljanak – adott a kezünkbe egy-egy étlapot, bár ahogy elnéztem Oliveren kicsit jobban elidőzött a szeme, de most ezen akadjak fent?! Hisz igaza van, nézni meg szabad,… egy darabig. – Petty vagyok, és ma én szolgálom ki Önöket – stírölte tovább Olit, és elég félre érthetőre sikeredett ez a mondata. Na jól van, most már, vége a gyereknapnak, kislány.
- Ez nagyszerű, és mi a ház specialitása – villantottam rá egy bájos mosolyt, mire olyan csúnyán nézett rám, amiért megzavartam.
- Nincs olyanunk, ahányféle ember, annyiféle kedvenc – mosolygott Oliverre, akinek úgy látszik, most tűnt fel a pincérlány mustrálása. Ahogy észrevette, hogy Petty megint őt tünteti ki a figyelmével zavartan fordította el a tekintettét. Hát jó, ha háborúzni akar ez a kis fruska, hát legyen. Rajtam aztán nem múlik.
- Te mit eszel, Édes? Én nem tudok dönteni – pislogtam Oli felé nagy szemekkel. Látszott rajta egy pillanatig, hogy kicsit megdöbbent a megszólításon, de egyből kapcsolt.
- Nem tudom még, Kicsim – fogtam meg az asztalon lévő kezemet. – Mit szólnál, ha pizzáznánk, mint ahogy otthon – kacsintott rám.
- Nagyszerű. Akkor azt kérünk – mosolyogtam a pincérnőre, aki olyan ábrázattal ácsorgott az asztalunk mellett, mint aki citromba harapott.
Miután a pincérnő, kicsit duzzogva felvette a rendelésünket, és elment az asztaltól, Oliver még mindig a kezemet szorongatta.
- Hát ez fura volt – szólalt meg először Oli.
- Egy kicsit, azt hittem, még a végén kifolyik a nyála.
- Hmm,… – mosolyodott el, miközben elkezdte simogatni a kezem.
- Mi az, hogy „Hmm”? – mosolyodtam el én is.
- Te féltékeny vagy?! – vigyorgott.
- Micsoda?! Neeem, dehogy – kerekedett el a szemem. Vagy mégis? Már én sem tudom, de ha mégis, akkor ez ennyire nyilvánvaló lenne?
- Ne tagad. Különben mi volt ez a színjáték az előbb?
- Én… Én csak…
- Te csak, féltékeny vagy – hajolt át az asztalon. – De nem baj, örülök neki – csókolt meg.
- Ennek örülsz? – néztem rá kételkedve.
- Igen.
- Bolond vagy – sóhajtottam fel.
- De még gyógyítható – kacsintott.
Evés után, míg Oliver fizette a számlát, addig az ablakon bámultam kifelé. Ahhoz képest, hogy nyár közepe volt, nem sokan szédelegtek kint az utcán, bár ezt annak is be lehet tudni, hogy már jócskán elmúlt kilenc óra.
- Mit szólnál ahhoz, ha még nem mennénk haza, hanem szétnéznénk? – nyitotta ki előttem az étterem ajtaját.
- Benne vagyok – karoltam belé, mikor mellém ért.
- Merre menjünk?
- Nekem teljesen mindegy, csak sétálgassunk.
- Jól van. Mit szólnál, ha leülnénk ott? – mutatott előre, ahol egy kis tér volt, középen egy szökőkúttal, és akörül padokkal.
- Menjünk.
Néhány perce már ücsöröghetünk ott, és bámulhattuk a szökőkútból alábukó vízfolyamot, mikor egy vihogó tinédzserlányokból álló csoport ment el, és túlontúl feltűnően Olin felejtették a szemüket. De nem hibáztathatom őket, elvégre, ha nem én ülnék mellette, lehet én is megnézném magamnak. Főleg, hogy most egy kicsit ki is csípte magát, ezzel az sportzakóval. Bár a többi cuccot, amúgy is láttam már rajta – a farmer póló összeállítást -, de zakót még nem. Még közelebb bújtam hozzá, mint eddig, amit ő csak egy nagy mosollyal jutalmazott.
- Ezzel már magamat akasztom ki, bocsi – kaptam észbe, hogy már megint féltékenykedem, de egyszerűen magától jön. Már el akartam húzódni, mikor ő ölelt még jobban magához.
- Engem nem zavar, mondtam.
- Majd fog – húztam el a szám, elvégre a pasik sose bírják a féltékeny nőket.
- Amíg te féltékenykedsz, addig nem fog – nézett mélyen a szemembe. És eljött ismét, egy meghitt pillanat. Úgy láttam, mintha mondani akarna valamit, csak nem tudja, hogy hogyan kezdjen bele.
- Lexy… – túrt a hajába.
- Igen?
- El kell valamit mondanom – akadt el megint.
- Még pedig? – figyeltem egyre kíváncsibban, de attól tartok, ha mindig csak ilyen félmondatokat mond, akkor ítéletnapig itt ücsöröghetünk. – Mondd csak, nem harapom le a fejed, ígérem.
- Remélem is – mosolygott újfent, de már kicsit összeszedettebbnek tűnt. – Na szóval, arról lenne szó, hogy nem tudom, hogy vagy ezzel a dologgal, ami kettőnk közt van… – megint elhallgatott. Ki fog akasztani, ha nem nyögi végre ki.
- Mire gondolsz, erre a húszcentis távolságra? – csúsztam közelebb. – Probléma megoldva – kezdtem el találgatni, ha már nem fejezi be a mondatait, így talán előrébb leszünk, ha besegítek.
- Nem, nem erre gondoltam. – De azért ő is jobban körém fonta a karját. – Hanem úgy kompletten erre az új viszonyra.
- Viszonyra? – kerekedet egyre jobban el a szemem.
- Huuh, hogy magyarázzam el – túrt megint a hajába. – Erre az egészre értem, hogy eddig ki nem állhattál, most meg már… – mutatott magára, aztán rám. – ,… ez van.
- Jaa, bár azért az egy kicsit erős, hogy ki nem állhattalak, csupán nem vettelek figyelembe – magyaráztam.
- Na igen – forgatta meg a szemeit. – És ezzel én csak azt akarom mondani, ha nem vágnál mindig közbe – Itt már én forgattam a szemem. – , hogy én örülök, annak, ami most van. És remélem, hogy ez így is marad. Na ez így lehet kusza lett, de csak azt szeretném kérdezni, hogy Lexy, lennél a barátnőm?
- Hát,… – álltam fel. – Ezen lehet még gondolkodnom kellene – próbáltam komoly arcot magamra erőltetni. Oliver úgy bámult rám, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéggel, aztán felpattant, a vállára kapott, és a szökőkút felé vette az irányt.
- Segítek a döntésben – vigyorgott, mint egy rossz kisgyerek. – Nos? – állt a víz közepére, és már nem a vállán, hanem a karjai közt voltam, és úgy dobált, hogy kezdtem kételkedni abban, hogy minden alkalommal el is fog kapni. Nem kizárt, hogy a következő a pillanatban már a vízben fogok csücsülni.
- Nos… – tettem úgy, mintha még mindig gondolkodnék a válaszon. A következő pillanatban pedig már el is engedett, de nem számított arra, hogy én makacsul a nyaka köré fontam a karjaimat, így nem csak én csobbantam, hanem velem együtt ő se úszta meg szárazon.
- A válasz? – hajolt fölém.
- Tippelj – csókoltam meg.
Mikor már mindketten kimásztunk a vízből, és a ruháinkból is kicsavartuk úgy, ahogy a vizet, összeölelkezve indultunk vissza a kocsihoz.
- Reméltem, hogy ez lesz a válaszod – szólalt meg menetközben.
- Azért, nem volt nehéz kitalálni. Nem szoktam minden jöttmenttel smacizni.
- Nem e? – kerekedtek el a szemei, miközben rendíthetetlenül mosolygott.
- Hékás – bokszoltam vállba, mire elkapott és szorosan magához ölelt.

15. fejezet

Nos, Kedves Olvasók! (:

Végre sikerült befejeznem a következő fejezetet, remélem lesz, aki örül neki. Ebben a fejezetben történik egy-két dolog a páros között. És Alex is hozza a szokásos formáját. Ha tetszett, remélem meg írjátok nekem, megjegyzés formában. Hát, akkor billentyűzet kopácsolására fel! ^^ Jó olvasást! (:

- Pszt.
Ezt biztos csak álmodom. Csukott szemmel fordultam a hangirányába, mikor kinyitottam a szemem Alexszel néztem farkasszemet.
- Ne már – húztam a fejemre a takarót. – Ezt tuti csak álom – suttogtam, inkább csak magamnak, de mikor kikukucskáltam a paplan alól, még mindig láttam Alex álmos, nyúzott fejét, és össze-visszameredező haját.
- Mi van? – nyöszörögtem.
- Éhes vagyok – nézett rám kiskutya szemekkel.
- És May? – súgtam vissza neki.
- Alszik.
- Én is.
- De hát beszélgetünk.
- De aludni akarok.
- Éhes vagyok.
- És minden kezdődik elölről, ez egy ördögi kör – sóhajtottam fel lemondóan. – Gyere, menjünk, hagyjuk őt még aludni – néztem Olivér felé, miközben kikecmeregtem az ágyból.
- Én arra gondoltam,… – lelkesedett fel Alex a konyhába menet.
- Ácsi, Öcsi – vágtam közbe. – Először egy kávét, hagy döntsek magamba. Aztán leadhatod a rendelést.
- Hát jó – húzta el a száját.
Néhány kora hajnali pillanat, és egy jókora bögre kávé után, Alex kívánságait hallgattam a reggelire vonatkozólag.
- … talán ennyi elég is lesz – vigyorgott Öcsikém, mint egy jóllakott napközis. – Segíthetek is, ha gondolod.
- Hogy gondolom-e? Hát még szép, hogy segíteni fogsz, ha már miattad vagyok talpon – néztem az órára. –, fél nyolckor – szörnyedtem el, és ledöntöttem az utolsókorty kávémat.
- Akkor mozgás – tornáztam fel magam, és a hűtő felé navigáltam magam, csak hogy minél hamarabb készen legyünk, és hátha lesz még egy kis időm visszadőlni.
- Alex, ha ezt nem fejezed be most azonnal, itt hagylak, aztán azt kezdesz magaddal, amit akarsz – húztam el a szám, ami egy merő liszt volt.
- Jól van na, abba hagytam – csüggedt el látszólag, mert a következő pillanatban még egy maroknyi lisztet fújt rám.
- Hát jól van – csaptam le a kezemben lévő kanalat a pultra, és elindultam vissza a szobába.
- Bocsi, bocsi,… Lexy – ölelt meg. – Ne menj el, abba hagyom. Cserkész becsszó.
- Nem is voltál kiscserkész – motyogtam.
- Akkor csak megígérem – ölelt meg jobban. – Ha nem tartom be – bontakozott ki az ölelésből. – Lecsaphatsz ezzel – kapta fel a palacsintasütőt.
- Hmm,… az már kicsi ehhez a feladathoz. Most már a kuktát fogom előkeresni – mosolyodtam el. – Na gyere, haladjunk most már.

Amikor kész lett az a tömérdek kaja, Alex két nagy tálcát keresett elő, és mindegyikre két-két tányért pakolt. Végül pedig a tányérokra halmozta a reggelire készített rengeteg kaját. Amint ezzel is meg volt, célba vette a hátsó ajtót, és pillanatok múlva két rózsaszállal döcögött vissza. Egyiket a kezembe nyomta egy hatalmas mosoly és egy puszi kíséretében, a másiknak pedig keresett egy vázát, és az egyik tálcára tette.
- Jó étvágyat, és köszi a segítséget – vette fel azt a tálcát, amelyikre a rózsa került.
- Héé, most hova mész? Nem eszünk együtt? – néztem rá.
- Most nem – kacsintott. – Megyek, felviszem Maynek.
- Oh,… Ohhh – fogtam fel. – És én? Minek nekem ennyi? – böktem a tálcára.
- Nem csak a tiéd – fordult vissza az ajtóból. – Tényleg elég lassú vagy reggelente. Törd a buksid, de azt hiszem már kitaláltad.
- Cseles – pirultam el kicsit, és néztem, ahogy Alex átsuhan a nappalin, majd fel a lépcsőn.
- Hát jól van,… – motyogtam magam elé, majd a kezemben a tálcával, én is elindultam vissza a szobába.
A szobába érve, Oliver még mindig ki volt terülve az ágyközepén és nagyban aludt. A tálcát letettem a komódra, és az ablakhoz sétáltam, hogy kinyissam.
- Jó reggelt – hallottam egy álmos hangot.
- Neked is, álomszuszék – fordultam fellé, és visszasétáltam az ágyhoz.
- Gyere vissza – kapott a kezem után, és visszahúzott maga mellé.
- Nem vagy éhes? – ültem fel, és vettem az ölembe a tálcát.
- Hűha, hát te mikor keltél? – nézett végig a sok ételen.
- Alex éhes volt, mint mindig. És a gyomra hozzám húzta – húztam el a számat.
- Szegénykém – simított végig az arcomon, mire a fejem megint egy paradicsomhoz hasonlított. – Majd kárpótollak valahogy – mosolyodott el.
- Öhm,… Most inkább együnk – toltam közénk a tálcát.
- És ha előbb kárpótolnának – húzta fel az egyik szemöldökét, aztán gyors letette a tálcát a földre. Reagálni sem volt időm, már az ágynak szegezett a testével.
- Mi van, már megint a mumustól félsz? – mosolyodtam el most már én is, és próbáltam nem törődni azzal, hogy az arcom még mindig lángol.
- Majdnem – kacagott fel. – Ugye, a feminista-éned, még mindig szabadnapon van?!
- Igeeen.
- Jól van akkor – hajolt egyre közelebb. Mikor az ajka elérte az enyémet, először apró puszikat lehelt rá, ízlelgette, amitől a szívem, minden második ütemet kihagyta. Össze-visszakalapált, mint egy fogságba ejtett kismadár. Aztán egyre jobban elmélyítette a csókot, közben a kezével az oldalamat simogatta, amitől egy jól eső borzongás fogott el.
- Lexy – törte meg Alex hangja a csendet. Oliver a homlokát, az enyémnek támasztotta, és úgy nézett mélyen a szemembe. – Fúj gyerekek, szobára – robbant be Alex a szobába.
- Khm,… Ott vagyunk – kezdtem el hevesen körbe mutogatni a kezemmel, de közben nem szakítottam meg a szemkontaktust. – Máskor lelakatoljuk a szobát.
- Vagy valami cetlit kitehetnétek.
- Igaz, mert a csukott ajtó, nem elég nyilvánvaló.
- Hát, nem.
- Alex, minek jöttél?
- Ja, itt a cuccod. Este nem költöztél ki.
- Na nem mondod – forgattam a szemeimet, mire Oliver csak elmosolyodott.
- Hé Oli, nincs kedved később lehozni a csajodat a partra, mi lent leszünk May-jel – fogta csevegősre a témát Alex, mit sem törődve azzal, hogy mi Oliverrel kicsi a kupacot játszunk az ágyban.
- Hé Alex – szóltam neki. –, nincs kedved megnézni, hogy nem e vagyok lent a parton?! Mondjuk, MOST – hajítottam felé egy párnát.
- Jól van, vettem a célzást. De még nem akarok nagybácsi lenni – vigyorodott el.
- Csukd be az ajtót, de kívülről – motyogtam.
- Hol is hagytuk abba? – A következő pillanatban, már ott folytattuk, ahol Alex megzavart minket.
A kellemesen eltöltött percek után, jóllakottan, és kéz a kézben léptünk ki a szobából. A bejárati ajtón volt egy cetli, amin May kézírása tudatta velünk, hogy Zizit ne keressük, mert ők megetették és levitték magukkal, mi pedig akkor megyünk, amikor akarunk.
- Menjünk vagy maradjunk? – puszilt a nyakamba Oliver, és átölelt hátulról.
- Mit gondolsz? – bújtam még jobban hozzá.
- Menjünk, már biztos várnak – nyomott egy csókot a számra.
- Gyerünk – indultunk el a part irányába.
A parton töltött idő kellemesen telt, azt az egyet leszámítva, hogy ezt senki nem úszta meg szárazon. A fiúk, mint mindig most is nagyon elemükben voltak, és valami oknál fogva úgy gondolták, hogy ha a vízbe dobnak minket, lányokat, az vicces. Hát, csak szerintük. Mi, May-jel nem igazán toleráltuk, hogy tíz percenként, a vízben landoltunk.
- Többet sem megyünk veletek a partra – közöltem Alexszel, és Oliverrel, mikor beléptem a házba.
- Megyek átvedlek, valami szárazabb ruhába – nézett végig magán May, aztán elindult a lépcső irányába.
- Segítek – ajánlkozott egyből Alex.
- Szerintem, May elég nagy kislány, Öcsi. Talán ez még megy neki – húztam Alexet.
- Hát, öltözni talán tudd, de azért elkísérem, hátha a vetkőzésnél segíthetek – vigyorodott el a mondat végére és összenézett Oliverrel.
- Alex – kiáltottunk rá egyszerre May-jel.
- Gyerünk, gyerünk – irányította Öcsi, Mayt a lépcső irányába. – A cetlit tegyétek ki – kacsintott vissza, fel felé menet.
- Ezt még visszakapod – szóltam utána, mire halkan felkuncogott.
- Én is segíthetnék neked – jött oda mellém Oliver, és átkarolt.
- Ohh, na nem mondod?! – kezdtem mézes-mázas hangon. – De talán megoldom – villantottam egy fogkrém reklámba illő mosolyt.
- Akkor segíthetnél nekem – húzott még közelebb magához. – Ha már ilyen profi vagy.
- Hééé – sikítottam fel, mikor a vállára kapott. – Tegyél le – kapaszkodtam a hátába.
- Oliver vinni asszonyt, a szobába – mondta, hülye hangon. Nem bírtam ki röhögés nélkül, csak akkor hagytam abba, mikor letett. De akkor is csak azért, mert belém fojtotta egy csókkal.
- Mit szólnál, ha elkérném Alextől a kocsiját, és bemennénk a legközelebbi városba vacsorázni? – kérdezte mikor elváltunk.
- Az jó lenne – mosolyodtam el. – Egy randi?
- Ha nem zavar – nézett félve rám.
- Átöltözök akkor, adj félórát – bontakoztam ki a karjai közül. – És ha már fent vagy, leküldenéd hozzám Mayt? – kértem, miközben elindultam a fürdő felé.
- Nők – forgatta a szemét. – Persze, mindjárt küldöm az erősítést. Akkor én majd fent fürdők le – lépett mellém, nyomott egy puszit a számra, aztán felkapta a táskáját, és kiviharzott.
Ahogy Oliver kiment, berohantam a fürdőbe, és gyors lezuhanyoztam, aztán egy törölközőbe tekerve léptem vissza a szobába, ahol már May ücsörgött az ágyon egy ezer wattos vigyorral az arcán.
- Nos? – mosolygott rám.
- Igen? – kérdeztem vissza.
- Mentek?
- Úgy tűnik – indultam meg a cuccaim felé - amiket Alex még a reggel lehozott -, és próbáltam minél lazábbnak tűnni.
- Nem is izgulsz?! Hát, akkor én nem is kellek ide – szállt le az ágyról.
- De kellesz – kaptam el a karját, és odahúztam a bőröndjeimhez. – Mit vegyek fel? – néztem rá, elvégre kettőnk közöl, May jobban értett az öltözködéshez.
- Azt tudod már, hogy hova mentek?
- Nem. Csak annyit mondott, hogy vacsorázni megyünk, semmi mást. És hogy van félórám, vagyis már csak húsz perc – pillantottam az órára.
- Huuh, akkor siessünk – merült el könyökig a ruháim között.
Tizenkilenc perccel később, már útra készen álltam a tükör előtt, May-jel az oldalamon. A választás aztán egy térdig érő, pántnélküli fekete kis ruhára esett, May még a hajamat is becsavarta.
- Szép vagy – ölelt meg barátnőm. – Legyen szép estéd.
- Köszönöm – öleltem vissza. – El lesztek Alexszel?
- Még szép, majd kitalálunk valamit – kacsintott, amin mind a ketten jött nevetünk.
- Készen vagytok? – kopogott be Oliver.
- Készen – válaszolt May, miközben ajtót nyitott.
- Mehetünk – léptem Oli mellé, és a kezénél fogva a kijárat felé húztam.
- Huuuh, Tesó. Egész jó – kacsintott Alex, miközben May oldalba bökte. – Itt vannak a kulcsok, de vigyázattok rá – ejtette a tenyerembe a slusszkulcsot.
- Köszi, Alex. Majd igyekszünk, de nem ígérek semmit – kacsintottam most én rá, amitől teljesen elfehéredett.
- Sziasztok, majd jövünk – léptem ki az ajtón, Olivert még mindig magam után húzva.

14. fejezet

Szervusztok!!

Nos, igen. Megint egy jó hosszúúúúú kihagyás után, megérkeztem egy újabb fejezettel. Remélem azért lesz, akinek tetszeni fog, és ír egy-két szót.
És akkor... Jó olvasást! ^^

***

Oliver se sokáig ácsorgott még a konyhaajtóban, egy gyors hátraarc után már mellettem állt a hűtő előtt.
- Mit szeretnél enni? – néztem rá kérdően, aztán a hűtő tartalmát kezdtem el pásztázni.
- Hát, pár szendvics is megteszi – nyúlt a vaj, és néhány szükséges alapanyag után.
- Na jól van, ha neked ez is jó. Akkor gyártsunk szendvicseket – csuktam be az ajtót, és mellé sétáltam.
- És milyet szeretnél? – nyúltam egy szelet kenyér felé.
- Ilyet is, olyat is – nyúlt ő is egy szeletért.
Húsz perccel később, és egy kiadós evés után, mindketten egy-egy hideg üdítővel a kezünkben a teraszon ültünk kint.
- Min gondolkozol? – nézett rám kérdően.
- Semmin – kezdtem volna ismét. – vagyis, semmi különösen. Csak bambulok magam elé – próbáltam egy mosolyt is magamra erőltetni, ami inkább egy grimaszra hasonlított.
- Értem – villantott egy mindent tudó mosolyt.
A következő pillanatban pedig Zizi rontott ki az ajtón, a szájában egy takaróval.
- Hogy az a… – ugrottam utána, míg a kis tolvaj játékosan cikázott előttem. – Zizi, gyere ide. Ne szórakozz – próbáltam hatni rá, vajmi kevés sikerrel.
- Zizi, gyere ide. Mutasd, mid van – guggolt le Oliver, és úgy próbálta magához édesgetni a kis rosszcsontot. Teszem hozzá, sikeresen. A blöki a lábai előtt fékezett le és ejtette ki a szájából a takarót.
- Ez nem ér. Ti szövetkeztek ellenem – huppantam le a páros mellé a fűbe.
- Mi? – meresztgették rám a szemüket. – Dehogy.
- Nem, persze, hogy nem – dőltem hanyatt a fűben, és Zizi egyből a hasamra tette a fejét, pont a kezem alá. Automatikusan simogatni kezdtem a buksiját.
- Látod, nem hagyunk ki semmiből – feküdt el Oliver is, aztán a könyökére támaszkodva minket nézett.
- Hízeleg. Hisz pasiból van - néztem fel rá.
- Persze… Pasiból, mi? És ők mind ezt teszik – hajolt egyre közelebb.
- Nem mindegyik, de nagy részük… - mondtam egyre halkabban.
A következő pillanatban pedig,…
- Szervusztok galambocskáim, úgy hiányoztatok – guggolt mellénk Alex egy ezer wattos vigyor kíséretében. – Ne is tagadjátok, tudom, hogy én is hiányoztam.
- Szörnyen Öcsi, mint egy hidegzuhany – húztam el a szám.
- Naaa, tudtam én – lett szélesebb a mosolya.
- Inkább segíts felkelni innen – nyújtottam felé a kezem.
- Vénszatyor – kapott a kezem után. – De azt ne várd, hogy a kajádat is pépesítsem.
- Bunkó – vágtam ököllel oldalba, aztán füstölögve elindultam a ház irányába, ahol az ajtóban a kissé zavart Maybe ütköztem.
- Szia – ugrottam a nyakába.
- Én mondtam Alexnek, hogy ne rontsunk rátok – kezdett szabadkozni, de azért visszaölelt.
- Jaj, én nem bánom. Örülök neked, neki már kevésbé.
- Hallottam Alexandra – vigyorgott öcsikém, Oliver mellett.
- És akkor mi van, ha hallottad?! Nagy kaland. Dolgozd fel és lépj túl rajta – indultam be a nappaliba, Mayt magammal húzva.
A fiúk kint maradtak a teraszon, míg mi, lányok a nappaliban ücsörögtünk a kanapén.
- Nos, akkor mesélj – fordultam May-jel szembe. – Ki vele. És nehogy azt, mondd, hogy nincs semmi, mert a falra mászok. Szóval, lépjünk túl a szokásos bemelegítő körökön, és vágj a közepébe – kacsintottam rá.
- Hát, azt hiszem, mi járunk.
- Jártok? Ki… – néztem rá először bambán. – Ohh, hogy vele?! – világosodtam meg, és bámultam ki öcsire.
- Igen, vele.
- Ennek örülök – öleltem meg. – De hogy, mikor? Mindent tudni akarok.
- Hát igazából, csak így alakult – pirult el May.
- Így alakult, mi? – húztam fel a szemöldököm.
- Behívtam segíteni az üzletbe… – adta be a derekát barátnőm és mesélni kezdett. – Aztán egyik dolog követte a másikat, és most itt vagyunk. Itt a mese vége.
- Huuuh – bámultam rá kikerekedett szemmel. – Tuti Alexről beszélünk?! Biztos?
- Igen, biztos – vett mély levegőt May, és kimosolygott Alexre, aki egyből viszonozta ezt a gesztust.
- Azta. Hát, én csak ámulok, de nagyon örülök nektek.
- És veletek, mi a helyzet?
- Velünk? Velünk, semmi – tereltem volna a témát.
- Ja, láttam, mikor megjöttünk – mosolygott rám barátnőm.
- Mit láttál? Az semmiség volt, nem volt semmi – hárítottam egyből.
- Nem volt semmi, mert Alex odacsörtetett, de ha várt volna egy kicsit.
- Akkor se biztos, hogy lett volna bármi is.
- Igazad van – sóhajtott fel.
- Köszönöm – néztem rá.
- Biztos csak azért hajolt olyan közel, hogy megszámolja a szeplőidet.
- Nincsenek is szeplőim – értetlenkedtem.
- Na látod, akkor ez a lehetőség kilőve, akkor marad az eredeti elképzelésem, ami nem más, mint a csók. Még nem csókolt meg? – csodálkozott.
- De, éppenséggel már…
- Igen – visított fel May. – És?
- Mit és?
- Lexy, én esküszöm az égre, hogy megfojtalak. Miért kell ezt tenni? Csórikám itt majd összetöri magát, hogy a kedvedben járjon, te meg jégkirálynőt játszol. Légy már kicsit nyitottabb – pattant fel a heves magyarázatban és már le-fel sétálva hadart előttem.
- Tudom, tudom. De már dolgozom rajta, igyekszem megváltozni.
- Igazán? – huppant vissza mellém.
- Ühüm.
- Jól van akkor.
A délután további része nagyon hamar eltelt, a fiúk továbbra is kint a teraszon beszélték meg a pasis dolgaikat, mi meg a kanapén osztottuk meg egymással az elmúlt napok történéseit.
May felpattant mellőlem és felhúzott maga mellé.
- Valami kaját kellene csinálnunk, vagy kínjukba mindjárt elindulnak legelni – kacsintott rám.
- Uhh, akkor gyorsan csináljunk popcornt, és üljünk az ablakba, erről nem szeretnék lemaradni – vigyorogtam, mint a tejbetök.
- Bolond vagy – lökött oldalba játékosan May. – Na gyere, főzőcskézünk.
A konyhába érve May kinyitotta a hűtő ajtaját, és tanácstalanul bámult befele.
- Mi a gond? Eddig tartott a lendület?!
- Nagyon úgy fest. Lövésem sincs, hogy mit csinálhatnánk ezekből – bökött a hűtő belseje felé.
- Nekem van – nyúltam a tejért.
- És el is mondod?
- Palacsinta.
- Hát jól hangzik, de nem tudom Alexnek mennyire lesz az ínyére. Múltkor megcsókolta a palacsintasütő alját egyesek jó voltából.
- Az az ő hibája volt, ha nem settenkedett volna, nem történt volna az, ami.
- Hát jó, de gondolod, hogy ők néhány palacsintával beérik?! – nézett rám barátnőm kérdően.
- Nem, de ha főzünk ki tésztát, és arra kotyvasztunk valamilyen szószt. Az egy ideig kitart – világosítottam fel.
- Ohh, milyen biztatóan hangzik – húzta el May a száját. – Na, de esünk neki.
- Milyen jó illat van, mit alkottok? – lépet be Alex a konyhába, nyomában Oliverrel.
- Na, mit gondolsz?! Vacsit – fordultam felé, kezemben a palacsintasütővel.
- Hohó, Tesókám. Csak nyugalom, tudom már, hogy mire vagy képes azzal a bigyóval. Szóval, akár le is tehetnéd – tartotta maga elé a kezét Alex.
- Kac-kac kukac. Az a te hibád volt, úgy hogy nem kell a szöveg – fordultam vissza.
- Még, hogy az enyém… Ja, önszántamból szaladtam neki, mi?
- Ácsi gyerekek – szólt közbe May, mielőtt reagálhattam volna Alex beszólására.
- De ő kezdte – mondtuk egyszerre és mutatunk egymásra öcsémmel.
- Aha – forgatta a szemét May. – Nem vagytok ti véletlenül rokonok?!
A csendesnek nem éppen mondható vacsora után, a fiúk kimentek Alex kocsijához, hogy behozzák a bőröndöket, mi addig May-jel leszedtük az asztalt, és bepakoltunk a mosogatógépbe. Aztán a nappaliba mind a négyen egyszerre léptünk be.
- Nos, akkor mennünk kellene aludni – vetette fel Alex.
- Igen – helyeseltem, és elindultam a lépcső fele. – Akkor, jó éjt.
- Khm – köszörülte meg a torkát öcsikém.
- Igen – álltam meg az egyik fokon és lassan visszafordultam feléjük. – Mi a gond?
- Az, hogy két szoba van.
- Oh, igaz is.
- Akkor May, te alszol velem, a fiúkák pedig együtt – mosolyogtam barátnőmre.
- A-a – rázta a fejét Alex. – Az úgy nem lesz jó – lépet May mellé és magához ölelte, így adva nyomatékot a szavainak. – May velem alszik itt lent, vagy fent. Nekem mindegy, de mi együtt alszunk, az a lényeg. Bocs haver, nem vagy az esetem – kacsintott Oliverre.
- Semmi gond - mosolyodott el Oliver.
- Akkor hova cuccoljunk? Le vagy fel? – nézett rám Alex. – Jobb lenne fent. Ugye nem baj, Tesókám?! – csörtetett el mellettem Alex, maga után húzva Mayt, aki halkan oda súgott egy „Bocsit”. Aztán már csak az emeleti ajtó csapódása hallatszódott.
- Hát akkor,… – lépkedtem vissza le a nappaliba.
- Akkor – indult el felém Oliver.
- Menjünk mi is aludni – indultam meg a szoba irányába. – Azt hiszem, én elmegyek, lemosdok – mentem a fürdő felé, mikor leesett, hogy minden cuccom, ami kellene, fent van az emeleten. – Öhm – torpantam meg és a komód felé fordultam, hogy kivegyek egy törölközött, és valami pizsamaszerűség után nézzek. Eközben Oliver csak figyelte a szerencsétlenkedésemet. A komódban találtam egy törölközött, és egy rövidnadrágot. De felsőnek nyoma sem volt. Mérgesen csaptam be a fiókot, és kiszáguldottam a szobából, fel a lépcsőn, hogy aztán Alexnél dörömbölhessek.
- Alex! – csapkodtam ököllel az ajtót, kicsit se nőiesen. – Szükségem lenne néhány dologra, mint mondjuk a pizsamámra – ordítottam. De válasz csak nem érkezett. Még kétszeri próbálkozás után feladtam, és lecsoszogtam a lépcsőn. Oliver lent állt és bámult fel rám.
- Addig várhatott volna, még néhány dolgomat kimenekítem – huppantam le az utolsó lépcsőfokra.
- Hát, nadrágot már találtál. Pólót pedig adok én – nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon. – Ideiglenesen jó lesz – mosolygott rám kedvesen.
- Köszi – néztem rá kicsit meglepődve.
A szobában Oliver odasétált a táskájához és kihúzott belőle, egy hatalmas pólót, ami szerintem még rá is nagy volt, rám meg főleg. De egy mosoly kíséretében elfogadtam és elvonultam az összeszedett cuccaimmal a fürdőbe.
Tíz perccel később, a hatalmas pólóban és az az alól ki nem látszó sortban léptem ki a fürdőből.
- Csinos – mosolygott szokásához híven alvótársam, nyakában egy törölközővel.
- Ugye?! – kezdtem el visítani magas hangon, és megpördültem. – Ez a legújabb trend, az óvodások körében. A náluk ötször akkora ruhákban parádézni – vigyorogtam a saját poénomon, de nem egyedül. Mosolyogva, és fejcsóválva ment el mellettem a fürdőszobába.
Míg Oliver bent volt, addig kimentem a konyhába kakaót csinálni.
- Én is kaphatok? – Oliver állt az ajtóban, egy rövid gatyában, vizes hajjal.
- Persze, ha nem settenkedsz legközelebb – nyúltam egy másik bögréért is.
- Legközelebb? Jól hangzik – lépett mellém és elvette az egyik már kakaóval teli csészét.
Erre nem tudtam mit mondani, ezért inkább csak megfordultam és a pultnak támaszkodtam, miközben a kakaómat iszogattam és bámultam ki a hátsó ablakon.
- Alex boldog – törte meg a csendet Oliver.
- Igen, és May is – egészítettem ki.
- Jó nekik.
- Jó bizony – értettem egyet, aztán megittam a kakaóm maradékát és a mosogatóban elöblítettem a bögrét. Ahogy megfordultam Oliverbe ütköztem, aki mellettem próbált a mosogatóhoz hajolni.
- Bocsi – néztem fel rá, kicsit elpirulva, még jó, hogy sötét volt, így remélem ő nem vette észre.
- Semmi gond – simított végig az arcomon, amitől még vörösebb lettem. – Ideje lenne nekünk is aludni menni – nézett mélyen a szemembe, aztán átölelte a derekam, és így navigált el a szobába.
- Melyik oldalon szeretnél aludni? – kérdezte, mikor megálltunk az ágy előtt.
- Nekem mindegy, nem vagyok válogatós – néztem rá. – Tiéd a választási lehetőség.
- Hmm,… Igazából nekem is mindegy, de akkor legyen tiéd a jobb oldal, enyém meg a bal.
Már mindketten az ágyban voltunk, ki-ki a maga oldalán. Nem voltam túl álmos, így inkább a plafonon mozgó árnyakát nézegettem és az elmúlt néhány napon töprengtem. Ahogy oldalra néztem Oliver se lehetett túl fáradt, mert ő is a plafont fürkészte.
- Te tudtad, hogy jönnek Alexék? – kérdezte halkan.
- Fogalmam sem volt róla – suttogtam magam elé.
- Nem, mintha nem örülnék neki. Bírom Alexet – jelentette ki, mire halk kuncogásba kezdtem. – Persze, nem úgy. Nem kell rosszra gondolni egyből – támaszkodott a könyökére, és mos már a plafon helyett engem nézett.
- Nem is tudod, mire gondoltam – mosolyogtam.
- Rossz, aki rosszra gondol – mosolygott most már ő is.
- Akkor probléma megoldva, mert én semmi rosszra nem gondoltam – bámultam továbbra is magam elé.
- Aha, ebben biztos voltam – hajolt közel, aztán olyan közel feküdt mellém, amennyire csak lehetséges volt.
- Hééé, minek nézel? Matracnak? Mássz le rólam – kezdtem el a vállánál arrébb taszigálni.
- Nem is vagyok rajtad – kezdett el tiltakozni. – Csak ide bújtam. Már az is baj? – nézett rám kiskutya szemekkel.
- Ide bújtál? – húztam fel az egyik szemöldököm. – És szabad tudnom, mi okból kifolyólag? – fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon.
- Öhm,…mert félek?!
- Ezt most kérdezed, vagy mondod? Nem volt túl meggyőző.
- Mondom. Félek.
- Mitől is?
- Hát, azt majd elmondom, ha itt az ideje – bújt még közelebb.
- Na ácsi, szerepcsere? Elméletben te vagy az alfahím, akinek meg kellene védenie, és most téged kellene megvédenem, nekem?
- Most mi van? Már nem vagy akkora feminista, mint eddig?
- A feminista énem szabadnapot vett ki. Talán baj? – néztem rá kérdően.
- Egyáltalán nem – csókolt meg hirtelen.
- Amúgy az ágy alatti mumustól félek – súgta és egy tincset simított a fülem mögé.
- Oh, így már más – mosolyogtam, mint akinek elmentek otthonról.
- Akkor? Maradhatok? – bámult rám kérlelően.
- Ebben az esetben, igen – fordultam az oldalamra. – Jó éjt.
- Neked is – éreztem, ahogy közelebb jön, és magához ölel.

13. fejezet

Kedves Olvasó!!!^^

Igen, igen jól látsz, és nem csak délibáb. Megérkeztem és hoztam az újabb fejezetet. :) Kicsit "elszoktam" az írástól, de igyekszem visszarázódni. Nem lett valami jó fejezet, de sajna ennyi telet. A többivel igyekszem, majd a jövőben. :)
A bétázást köszönöm szépen *kiscsillag*-nak, aki betegen is megcsinálta. (L)
És már csak annyit, kellemes olvasást és a véleményetek még mindig érdekel! :D

Olivernek még a szája is tátva maradt, úgy meredt a kis tóra és a vízesésre.
- Ez nagyon szép! – Bámulta megbabonázva. – Honnan tudtad, hogy itt van?
- Véletlenül találtuk rá egyszer Alexszel – mondtam, miközben a sziklákon másztam lefelé. – Sokat kirándultunk az erdőben és a környéken, és egyszer erre az ösvényre lyukadtunk ki. Azóta, ha itt nyaralunk, mindig lejövünk – hadartam el, aztán várakozóan pislogtam fel Oliverre, aki még fenn nézelődött.
- Meg tudom érteni, hogy miért. Nagyon szép hely – indult utánam, de előtte Zizit leengedte a pórázról, aki egyből lent termett a sziklás rész alján, és már a tó sima felületét zavargatta, ahogy a mancsát mártogatta a vízbe.
- Gondoltam. – Indultam meg a tó partja felé. - Itt csak jobb, mint a szeles tengerparton. Valamivel nyugodtabb, mert … A francba! – Néztem csúnyán a blökire. A kis bestia nagy lendülettel belevetette magát a vízbe, és mindezt - természetesen - mellettem, ami következtében én csupa víz lettem.
- Jól áll. – Lépett mellém Oliver, és egy vizes hajtincset sepert ki az arcomból. – De nem mindegy, hogy vizes vagy-e, vagy sem? Elvégre fürdeni jöttünk, nem? – húzta fel a szemöldökét, és úgy pislogott le rám. De rossz is alacsonynak lenni, húztam el a szám. Mégis a következő, ami elhagyta a számat egy sikoltás volt.
- Ezt nem hagyhattad volna ki, mi? – Kapálóztam a vízben, hogy a felszínen tartsam magam.
- Ne haragudj, de már viszketett a tenyerem. Muszáj volt belelöknöm – fuldoklott a röhögéstől.
- Nekem is viszket a tenyerem, de inkább más miatt – vágtam hozzá a rövidnadrágomat, amiből a víz alatt hámoztam ki magam.
- Hmm… jöhet a többi is – dobta le a földre a nadrágot a táskám mellé, és tartotta a markát, hátha repül felé még valami.
- Azt várhatod, barátocskám. Akkor egy életen át így állsz, ha rajtam múlik.
- Na, jól van, de vigyázz, mert jövök – dobta le a törölközőjét a többi cucc mellé, aztán gyorsan lekapta magáról a felsőjét és azt is a kupacra hajította, végül egy nagy csobbanással már a vízben is volt.
Miután meguntam, hogy Oliver mindig a víz alá nyom, és folyton körülöttem legyeskedik, egy kis szünetet tartottam és kimásztam a vízesés mögött emelkedő sziklapárkányra. Elnyúltam, és a könyökömre támaszkodva néztem, ahogy Oliver és Zizi egy gumilabdával játszanak a vízben. Utána a környező tájat vettem jobban szemügyre. Minden olyan szép volt, olyan természetes. Látszik, hogy még az ember még nem alakította át saját kénye-kedve szerint a környéket, mindenhol a természeti erők által formált idomok domináltak. Víz által koptatott kövek, sziklák. A tó sem daruk és markolók segítségével olyan amilyen. Itt igazán a természetben érezheti magát az ember, nincsenek zajok; kiabálások, dudálások, szmog. Csak csend és béke. Elég idilli. Ez a nyugalom hiányozni fog, mikor visszamegyek a városba.
- Min töröd a buksid? – úszott mellém Oliver.
- Semmin – de még hozzá tettem, mikor felhúzta a szemöldökét. –, semmi különösen.
- Az nem valami sok – bámult fel rám.
- Valóban, de ez sem valami tartalmas beszélgetés. – Kacsintottam rá.
Nem tudom, mi van velem mostanában. Ő is, és én is megváltoztunk. Legfőképp az egymáshoz való viszonyunk, mert… mintha megkedveltem volna. Bár az elején szörnyen utáltam azt a tenyérbe mászó képét, a macsó mivoltát, de talán ezek azok a tulajdonságai, amik most tetszenek benne. Alex már sokszor mondta, hogy engedjem el magam és ne görcsöljek, legyek egy kicsit lazább. Fogadjam el azt, amit az Sors az utamba sodor, és éljek a lehetőségekkel. Ne féljek az ismeretlentől, merjek kockáztatni, és legyek nyitott az új dolgokra, de legfőképp a szerelemre. Talán nem is olyan ütődött az öcsém, mint amilyennek elsőre kinéz. Szerintem, most kivételesen megfogadom a tanácsát, és nem gondolok a jövőre. Hagyom, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy. Majd meglátjuk, mi lesz Oliverrel, adok egy esélyt…
- Gyere vissza – kapott a kezem után Oliver. És berántott a vízbe, szorosan maga mellé.
...magunknak – fejeztem be a gondolatomat.

- Tudok úszni, köszi. Elengedhetsz – pirultam el kissé, aztán megpróbáltam arrébb evickélni tőle, de némiképp megakadályozott az a tény, hogy a két karját körém fonta.
- Azt tudom, de így sokkal kellemesebb– hajolt közelebb, és suttogott a fülembe.
- Képzelem. – Dőltem kicsit hátrébb, hogy az arcunk ne egymás mellett, hanem egymással szemben legyen. Közel egymáshoz, nagyon közel, és hogy mélyen a szemébe tudjak nézni. Ami úgy tűnt Olivernek is tetszett, mert Ő igyekezett még azt a pár centis távolságot is megszüntetni kettőnk között. Az arca egyre közelebb került az enyémhez, és megbabonázva az ajkaimra összpontosított, közben a keze finoman siklott le és fel a hátamon, ami kellemes bizsergést váltott ki belőlem. De még mielőtt, az ajkunk összeért volna, megszólalt a fejemben az a bizonyos vészcsengő, és a következő pillanatban már a víz alatt voltam. Lebuktam a víz alá, és azok az erős karok már csak a vizet vonhatták közelebb a hozzájuk tartozó testhez. A tó mélyéről bámultam fel a hoppon maradt srácra, aki először csak nagyokat pislogott utánam, aztán egy hamiskás mosolyra húzódott a szája, miközben lenézett rám. Egy fél pillanattal később aztán ő is a víz alá bukott, és játszi könnyedséggel úszkált körülöttem körbe-körbe, mintha valami vízörvényt akarna létrehozni. Egy nagy mosoly jelent meg az arcomon, és hirtelen elkezdtem a part fele úszni, de Olivert sem kellett ám félteni, ő is tartotta a tempót kicsivel mögöttem.
Ahogy a parthoz értem kimásztam a vízből, Oli a lábam után kapott, de én fürgébb voltam, és rögtön egy lépéssel hátrébb is álltam. Ő először még nem jött ki utánam, csak megkapaszkodott, és onnan meredt rám összehúzott szemöldökkel.
- A csatát talán megnyered, de a háború kimenetele még nem dőlt el – mondta komolyan és a szemembe nézett.
- Szóval, még bármi lehet… – próbáltam elviccelni a dolgokat, de láttam, hogy ezt Ő igenis komolyan veszi. Jobban belegondolva, talán ez volt az első olyan megszólalása, ami arra utal, hogy valamit vár is a kapcsolatunktól. Jó, persze, próbált Ő udvarolni a maga módján, de ez más volt. Merőben más.
- Én várok rád, de majd rájössz magadtól, hogy nem menekülhetsz örökké. Nem futamodhatsz meg mindig, merj kockáztatni… – Mintha csak Alexet hallanám, ő is mindig ezzel traktál, és persze igaza van valamilyen szinten, mert nem vagyok az a típus, aki egy könnyen megbízik bárkiben is, főleg a pasikban nem, de mondani egy dolog, és megtenni egy másik. – Maradj velem! – nézett fel rám nagy szemekkel.
Meglepett, hogy ezeket Tőle is hallom és nem csak az öcsitől. Ezek szerint ilyen nyilvánvaló, hogy bizalomhiányban szenvedek, és mindig megfutamodom. Végül is, tapasztalatból beszél, mert már nem egyszer hagytam ott, mikor közeledni próbált. De ha egyszer olyan átkozottul nehéz! Mi van, ha megbízom benne, aztán csak pofára esek? Ha megnyílok előtte, aztán csalódok? Ez a sok ha! Talán egyes esetekben megéri kockáztatni, és akkor nyugdíjas koromban nem leszek egy magányos néni, aki vagy húsz macskával lakik együtt és magában beszél. Ezt a jövőképet elkerülni határozottan jó lenne. Ha most csak annyit tennék, hogy kivételesen a szívemre hallgatok és nem az eszemre - bár minden idegrostom szirénázik az agyamban -, talán valami jó is kisülhet belőle, ha meg nem akkor… azzal ráérek majd akkor foglalkozni.
Leguggoltam Oliver elé.
- Nem is futkorászom. Itt vagyok, nem? – mondtam halkan, miközben még mindig nem szakítottam meg a szemkontaktust.
- Igen, itt vagy. Örülök neki. – Kinyomta magát a vízből, de csak annyira, hogy egy puszit nyomjon az arcomra egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében. – És a vízbe visszamerészkedsz?
- Talán kicsit később. Most inkább kiterítem a plédet, és előkotrom a szendvicseket. Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én kezdek éhes lenni – kacsintottam rá, és jót mosolyogtam azon, hogy még ő is meglepődik a viselkedésemen. Hát még én, de azért jó érzéssel töltött el, kicsit, mintha felszabadultam volna.
- Jó ötlet, de én még kicsit lubickolok Zizivel. Szólj, ha segítség kell.
- Talán megbirkózom egy pléddel és egy piknikkosárral, de kösz.
- Azért szólj csak – azzal ellökte magát a parttól, visszaúszott a tó közepére, ahol a blöki még mindig a labdát tologatta maga előtt.
Még egy darabig figyeltem őket, aztán felegyenesedtem, és a ledobott ruha halomhoz mentem, ami mellett a kosarunk is állt. Felvettem, és átsétáltam vele a tó túlpartjára, ahol a füves területre lepakoltam. Leterítettem a plédet a hepehupás földre, előszedtem a szendvicseket, és amit még bepakoltam, aztán ledobtam magamat is a kaja mellé, és a fiúkat kezdtem figyelni. Viccesnek találtam, hogy nem tudtam eldönteni, melyikük a gyerekesebb; Zizi, aki mindenáron a labda megszerzésére hajtott, vagy Oliver, aki ezt igyekezett meggátolni, miközben a kutya erőfeszítésein vigyorgott.
- Kész az ebéd. Jöttök? – szóltam nekik, mire egyszerre indultak meg felém. Zizi lett az első, aki kiért a partra, és egyből a neki kikészített tálkához sietett, amibe már a kajája is benne volt. Oliver is partot ért, és szuszogva hanyatt feküdt mellettem a pléden.
- Ez nem ér. Neki négy lába van, és kisebb is – mutogatott duzzogva a kutyára.
- De Te is használtad a kezedet és a lábadat is. – húztam fel a szemöldököm. – Egyenlő eséllyel indultatok, csak nem szereted, ha legyőznek.
- Te legyőzhetnél, az ellen nem tiltakoznék – nézett fel rám. Erre nem tudtam, mit mondani, csak mosolyogtam, és a hajam tövéig elpirultam. Hogy valamelyest palástoljam a zavaromat, inkább a szendvicsek felé fordultam és a halomból felemeltem kettőt, az egyiket Oliver felé nyújtottam, aki meg sem moccant, fekve kezdte el eszegetni.
Már az utolsót is megette, aztán a szalvétával megtörölte a száját, és végül leseperte a magáról a morzsát. Én természetesen egész idő alatt felé sem néztem, mindvégig a vízen és Zizin tartottam a szemem. Egyszer csak Oliver arca jelent meg pár centire az enyémtől, előttem próbált a kosár felé hajolni, hogy a szalvétáját beledobja. Mikor kicsit hátrébb akartam dőlni, hogy jobban odaférjen, a hátam pont a kezéhez ért, amivel mögöttem támaszkodott, így nem jött össze a próbálkozásom.
- Bocsi. – Próbáltam magam annyira összehúzni, amennyire csak tudtam. De elég szánalmas próbálkozás volt. Oliver is csak mosolygott rajtam, amitől csak még jobban zavarba jöttem.
- Maradj inkább. Ne mocorogj – súgta halkan, ahogy még közelebb hajolt a kosárhoz, így még jobban simult hozzám, és ettől egyáltalán nem lettem nyugodt. Sőt, a vérnyomásom legalább háromszázra ugrott, a szívem a torkomban dobogott, és minden idegsejtem azért visított, hogy felpattanjak, és menjek tőle a lehető legmesszebb. Ez valószínűleg Olivernek is feltűnt, mert szörnyen lassan kezdett visszahúzódni, miközben az ajkán ott bujkált a már elengedhetetlen kaján vigyor.
- Azt hiszem, ideje lenne elpakolnom – szólaltam meg, mielőtt újra eljátszaná ezt az áthajolgatási manőverét, pedig már így is sokkal vörösebb volt az arcom, mint ami kellemes lett volna.
- Segítek. – Pattant fel, és nyújtotta felém a kezét, a szokásos mosolyával.
- Köszi – fogadtam el a segítő jobbot. Mikor már mindketten talpon voltunk, leguggoltunk a pléd széléhez, és a maradékokat visszatettük a kosárba. Még valami csoda folytán a plédet is sikerült betuszkolni a helyére.
- Nos… – kezdtem, de elakadtam.
- Nos? – kérdezett vissza egyből.
- Menjünk lassan haza, vagy még maradnál?
- Felőlem indulhatunk, ha szeretnél.
- Akkor gyerünk! – Indultam el a ruhakupacunk felé, hogy magamra kapjam a nadrágot, amitől még az elején váltam meg. Ő is követett kezében a kosárral. Miután mind ketten felvettük a holminkat, és Zizire is felkerült a póráz, haza indultunk az ösvényen.
A ház ajtaját átlépve egyből a kanapét vettem célba, hogy kicsit letehessem magam. Oliver viszont inkább a konyhába navigálta magát a kosárral, és hogy Zizit kiengedhesse a hátsókertbe. Pár perc szöszmötölés után megjelent az ajtóban, és kérdően tekintett rám.
- Kérsz enni valamit?
- Öhm… nem. Most ettünk. Éhes vagy? – Mire a válasz, csak egy félénk bólintás volt. – Mit szeretnél enni? – Álltam fel, hogy elkészítsem neki, mert nem szerettem volna, hogy másodszorra is katasztrófa sújtotta területet varázsoljon a konyhából.
- Nem kell, maradj csak, el tudom készíteni.
- Aha, persze. Tudom, hogy nagyfiú vagy már, meg minden, de a konyhát a mostani állapotában szeretem. De, ha szeretnél, asszisztálhatsz – kacsintottam rá, mikor elmentem mellette.

Wonderland kicsit másképpen

Sziasztok!!

És még mindig nem a fejezetet hoztam, hanem most is egy kis novellát, ami Melody legújabb pályázatára, a Tízes próbájára íródott. :) Kellemes olvasást!! :)

Wonderland kicsit másképpen

- Kellan, ébredj haver! El fogunk késni – visított Rob, ahogyan beért a szobába. – Nem várlak meg, ha most azonnal nem tápászkodsz fel.
- Még öt perc, anya – húzta a takarót a fejére.
- Jól van, Te akartad! Majd gyere, ha már sikerült összekaparnod magad. – Egy ajtócsapódás jelezte, hogy az álomszuszék egyedül maradt a lakásban.
- Tényleg öt perc, aztán... – motyogta Kel a párnája alól, egy hatalmas ásítás közepette, aztán visszaszenderült álomországba.

* * *
Azta, micsoda lábak – néztem végig egy kék szoknya alól kilátszódó lábakon, kaján vigyorral az arcomon. A tekintetem egyre feljebb vándorolt az előttem álló testen. Az alsó végtagok után következett a dereka. Hát, azért lenne min dolgozni, de nem vészes. A derék fölött már a szemem elé tárult a mellkas is, ami... Nos, hát nem rossz, de azért lehetne jobb is. És végül az arc. Ledermedtem.
- Azt a kibaszott! – kaptam az arc után, de a kezem egy tükörnek csapódott. – Mi a fészkes fene van itt? – néztem végig magamon. A kék kis ruhán, ami rajtam volt, egy fehér kis köténykén – amit mintha csak a ruhára öntöttek volna, olyan tökéletesen és peckesen állt –, a térdig érő kis zoknin és a lapos talpú fehér lakkcipőn. Kínomban már a fejemet fogtam, de a kezem beleakadt valamibe. Ijedten kaptam fel a fejem, hogy a szemben lévő tükörben megleshessem, hogy mi az.
- Hát ilyen a világon nincs – tapogattam meg a fejemen lévő hajpántot, amin még egy hatalmas kék masni is volt. Csak, hogy teljes legyen az összkép.
- Ez oltári, úgy nézek ki, mint egy alpesi tehenészlány – néztem szörnyülködve a képmásomat. – Jól van Kel, ez csak egy rossz álom. Mindjárt jön Rob, felébreszt, és ezt meg elfelejted – biztattam magam. – Ugye? Pajtás, azért haladhatnál – fohászkodtam csukott szemmel az ébresztésért. De az csak nem jött. – Ezért még számolunk – nyitottam ki a szemem pufogva, hogy ha még nem is ér véget ez a rémálom, addig is szemügyre vehessem, hogy hova is száműzött a képzeletem.

Amíg a szemem ellátott, mindenhol cukorkák és nyalókák voltak, növényeket szimbolizálva. És fura állatokat imitált gumicukrok is voltak itt.
Az egyik piros-fehér nyalóka bokor alól, egy rózsaszín gumicukor nyuszi család ugrált át az M&M’s drazsékból álló ösvényen, hogy aztán eltűnhessenek a túloldali cukor rengetegben.
- Ez bizarr – álltam lefagyva, és kapkodtam a fejjem össze-vissza.
Egyszer csak egy kisebb rántást éreztem a szoknyám szélén, aztán egy halk, félénk torokköszörülést. Lenéztem, és először megörültem a lent látottakon, de a vigyor csak hamar lefagyott az arcomról.
- Szervusz Alice – nézett rám csillogó szemekkel egy öltönyös nyúl. Aki nem volt más, mint Rob, csak kicsit másképpen festett, mint eddig. Olyan nyúl kinézete volt.
- Hé, Rob. Hol voltál eddig? És hogy nézel ki? – bámultam rá, míg ő láthatóan nem értette, hogy miről is beszélek. Ez az értetlenség ki is ült az arcára.
- Ki az a Rob? És mi az, hogy hogy nézek ki? Most jövök a szabótól – húzta ki magát, és simította le a zakóját.
- Ne szórakozz, haver. Már így is teljesen összecsináltam magam. Vicces volt, haha. De most már abbahagyhatod.
- Én nem szórakozom, tényleg most jöttem a szabótól – nézett nagy szemekkel a nyuszi. – Hú, és most rohannunk kell – kapott elő a zsebéből egy kis zsebórát. – A délutáni teára oda kell érnünk Kalaposhoz – fogta meg a szoknyám szélét, és kezdett el húzni maga után a drazsé ösvényen.

- Ki az a Kalapos? – tettem fel az egyik kérdést a sok közül, amik most éppen foglalkoztattak.
- Az, aki meghívott, és már nagyon szeretne veled újra találkozni – válaszolta az öltönyös Rob-nyuszi.
- Velem? De hisz még sosem találkoztunk, akkor hogy-hogy újra szeretne látni? – értetlenkedtem.
- De hisz’ már voltál itt, Alice! – torpant meg a nyuszi, és nagy szemeket meresztgetett rám. Akkorára tágult a pupillája, mint abban a bizonyos mozifilmben a Kandúrnak.
- Pislogj, nyuszi – kaptam el a vállánál fogva, és a tőlem telhető legfinomabban megráztam, mire úgy nézett rám, mintha most keltettem volna fel.
- Siessünk. Gyerünk, gyerünk – fordult előre, és elindult.

Csendben mendegéltünk a drazsé ösvényen, épp azon járt az eszem, hogy minek ide drazsé? Mi bajuk ezeknek a salakkal vagy a homokkal?
- Hé, Tapsi Hapsi. Messze vagyunk még? – kérdeztem, de közben le sem vettem a szemem a drazsékról.
- Mindjárt, mindjárt – ugrált rendíthetetlenül előre, aztán mire felnéztem, eltűnt a szemem elől.
- Mesés – álltam meg, aztán mivel nem láttam az ösvényen sem hírét, sem hamvát a füles kis barátomnak, így beléptem az ösvényt körbevevő erdőbe. Ötven százalékom volt, hogy a jó oldalt választottam. Már egy ideje csak lépdeltem előre, és küszködtem az utamba kerülő cukorka ágakkal és lombokkal.
- Csodás – emeltem a szemem az ég felé, mikor a ruhám széle odaragadt az egyik édességnövényhez.
- Pontosan – csendült fel egy mézes-mázos hang az egyik ág irányából.
- Ki van ott? – kaptam a hang irányába a fejem, de mire odanéztem, már nem volt ott senki. – Szólok, harapós kedvemben vagyok, nem ajánlom, hogy kikezdj velem.
- Nem kell félned, Alice. Itt nem kezd ki veled senki – csendült fel az ismerős ismeretlen hang, a vállamról. A hang forrása egy hatalmas vigyorral megáldott macska, aki Jay kiköpött mása volt.
- Jay, már Te is? – temettem az arcom a tenyerembe. – És ne hívj Alice-nek. Már az agyamra mentek.
- Ki az a Jay? Mindegy is, Kalapos már nagyon hiányol. Siessünk! Hol hagytad a nyuszit? – Indult el előttem, miközben csak beszélt és beszélt végeláthatatlanul.
- Ácsi. Én nem hagytam el Robot... vagyis a nyuszit – ráztam meg a fejem. – Ő tűnt el.
- Értem, értem – vigyorgott Jay. De ekkora vigyort. Jóságos ég, már menetet vág a nyakán, ha tovább húzza.

- Végre, Vigyori. Azt hittem, sosem értek ide. És no lám, pont időben, mindjárt öt óra. Pontosan, mint mindig.
- Kedves Kalapos barátom, csak mint mindig, mint mindig. Hisz’ ismersz – termett a macska egy nagy támlásszék karfáján. A székben egy alacsony alak ült, fején egy hatalmas kalappal, ami eltakarta az egész arcát.
- Nicsak, nicsak. És még az elvesztett vendégünket is idevezetted – simogatta meg Jay hátát, aki erre hangos dorombolásba kezdett.
- Jöjj közelebb, Alice. Teázz velünk, kérlek – mutatott egy babzsák fotelre maga mellett.
- Ez valami szekta? – néztem rájuk tágra nyílt szemekkel. – Mit csinál maga velük?
- Én? – állt fel a Kalaposnak nevezett személy az eddig elfoglalt székéből. – Én ugyan semmit – nézett rám, és táncolva, ugrálva elindult felém. – Mi csak a délutáni teánkat fogyasztjuk – fogta meg a kezem, és felnézett rám, mikor mellém ért, és elkezdett húzni, a már említett fotel irányába.
- Ashley? – meredtem rá, nyitott szájjal.
- Gyere, gyere. Igyunk már, ki vagyok tikkadva – mire Jay és Rob hevesen bólogattak, mint a hintalovak. A babzsák fotelt elfoglalva szemem egy érdekes teáskannán akadt meg. A kanna formája egy gumikacsához hasonlított, és egy rózsafüzér lógott ki belőle.
- Mit adhatok? Oh, jó választás, egy kis rózsatea – emelte fel Kalapos a kannát, és már ürítette is a tartalmát az előttem álló csészébe.
- Milyen? – nézett rám Ash a kalapja alól.
- Nem tudom, olyan tea íze van, mint mindegyiknek – rántottam meg flegmán a vállam.
- Az nem lehet – töltött magának is egy kicsit. – Hmm... Szerinted is? – öntött egy kicsit Robnak is.
- Finom, finom – helyeselt a nyuszi nagy bőszen, aztán eltűnt a balfenéken, mintha elnyelte volna a föld. És pár másodperc múlva az erdő szélén bukkant elő.
- Sietek, rohanok. Már vár a szabóm! – kiabálta a mi kis társaságunk felé, aztán bevetette magát a cukor sűrűjébe.
- Mindennap jár a szabójához? – fordultam érdeklődve Ash-hez.
De ő már nem volt önmaga. A kép kezdett elmosódni, már nem láttam őket olyannak, mint eddig. És aztán minden vakítóan világos lett.

* * *
- Kellan, ezt nem mondod komolyan? – ordította Rob, miközben elhúzta a függönyömet. – Egész nap döglöttél?!
- Haver, de jó látni így – harsogtam neki, aztán az ágyból kipattanva ölelgettem meg barátomat, persze csak olyan férfias ölelés volt. Mikor már kiengedtem a szorításomból, hirtelen az ajtó irányából szöszmötölést hallottam, és a Rob arcú nyuszi kacsintott rám, miközben kispurizott a szobából.
- Te is láttad? – Az állam a padlót verte, és csak tátogtam, mint egy hal.
- Én nem láttam semmit. Mit kellett volna? – bámult rám Rob, aztán arra a helyre, amiről én le sem vettem a szemem.
- Semmi, semmit. Felejtsd el, hagyjuk – csóváltam meg a fejem. – Milyen napod volt?
- Teljesen elzsibbadt minden részem. De különösen az agyam – indult el a nappaliba. – Kérsz egy sört? – nyúlt a pultra ledobott szatyrok egyikébe.
- Jöhet. Ennél már csak jobb lehet...

Emlék csupán,...

Kedves Olvasók!!
Ez még nem a következő fejezet -, bár azzal is haladgatok -, hanem egy kis szösszenet. Mostanában nagyon magam alatt vagyok, minden összejön,...
Gondoltam, ha már megírtam, akkor megmutatom nektek is.
Jó szórakozást hozzá! ^^



Nézzem, ahogyan a cigarettafüst elszáll a csillagos éjbe. Ahogy egy apró kis dolog elvesz a nagy közegben. Remény vesztve, hogy az emléke nem feled merülésbe. De nem volt más csak egy porszem a gépezetben.

Az emberek nagy hányadára is ez a Sors vár. Az idő múlásával az emlékük semmissé foszlik. Nem marad belőlük semmi, csak egy sírfelírat. Egy jelkép marad csak a következő generációra, és rengeteg megválaszolatlan kérdés. Milyen volt valójában? Mit szeretet? Vajon jól kijöttünk volna? Mit szólt volna,… ? De ezekre a kérdésekre sohasem érkezik válasz, mert aki segítene bennük, már nincs többé. De talán a túlvilági életben válaszra lelnek a megválaszolatlan kérdések... Talán.

Az embereknek vannak céljaik, álmaik, de nem mindenkinek van lehetősége elérni azokat. Vannak nagyra törő, világmegváltó célok, és vannak a szerény, reális álmok. De mindenki szeret nagyot álmodni,… De az álom, az csak álom. Az emberi elme, egy elképzelt kis világa, ahol mindenki az, ami lenni szeretne. De ébredéskor ez a buborék kipukkad, és mindenkit elér a rideg valóság, ami egy csöppet sem egyezik a képzeletbeli világgal. De ennek így kell lennie, ezt nem lehet megváltoztatni.

***

A tetőtéri szoba teraszán ülök egy fotelben, ölemben a laptopommal és egy régi levelet olvasok, ami nem is olyan régi, hisz’ csupán múlt heti, de én már legalább több hónaposnak érzem. Az a legjobb barátomtól jött, aki nem bírta tovább. Nem bírta ennek a bűnös világnak a súlyát elviselni, és a számára legkönnyebb utat választotta. A halált. Nem tudta tovább nézni, hogy az emberek körülötte csak megjátsszák magukat, hogy a szerettei egyszer meghalnak, és akkor nem marad neki senki.

~ ~ ~

Tegnap volt a temetése. Rengeteg ember megjelent, és közülük néhányan sírtak, míg mások csak némaságukkal tisztelték meg. Én fogadtam mindenkitől a részvétet, mert Jennek és nekem sem volt már családunk, sem közeli hozzátartozónk. Csak én voltam neki és ő nekem. Ő volt az én fogadott Húgom.

Elnézegetem a tömeget, akik most jelen vannak a ravatalozóban, innen senki sem ismerte őt igazán. Ha bárkitől megkérdezném, hogy mit tud Jenről?! Egytől egyig azt a választ kapnám, hogy nem értik miért tette ezt, miért vetett véget az életének, hisz’ mindig is egy nagyon vidám és kedves lány volt. És valóban. Az volt. Mindig ezt mutatta a világ fele, de ők sosem látták azt, amit én. Mikor Jen összetörve az egyik sarokban kuporgott, és a szemét is kisírta a családja után, hogy mennyire piszkosul hiányoztak neki. Ők ezt nem látták. Oh, hogy is láthatták volna?! Jen sosem mutatta. Nem szerette, ha nyilvánosan az ő gondjaival foglalkoznak, ezeket csak magának tartogatta és a csendes éjszakáknak. Miket átsírt, ha már belülről felemésztette a magány, és nem tudta visszatartani.

Az egyik ilyen estéjén nem voltam vele. Sok munkám volt az irodában, és mikor a leveleimet nézegettem, akkor vettem észre az övét. Szinte fel sem fogtam, hogy mit csinálhat, már ott volt az a keserű, mardosó érzés a gyomromban, ami jelezte, hogy valami nincsen rendjén. Valami rosszul fog elsülni.
A tömbházunk elé érve, már a rendőrök és a mentők látványa fogadott, és a hatalmas embertömeg, akik a járda irányába bámultak. Nem is figyelve az emberek káromkodására, és rosszallására, verekedtem át magam rajtuk, csak hogy megláthassam. Pedig tudtam milyen látvány vár rám az emberi fal mögött. Ott volt. A járda közepén. Kiugrott a tizedikről.

A lábam hirtelen nem tudta megtartani a súlyom, és összecsuklott alattam, mintha csak gyufaszálakból lenne. A fülem sípolt, és nem tudtam reagálni a körülöttem lévő dolgokra. Többen kezdtek el beszélni hozzám a tömegből, de nem értettem mit mondanak. Egyetlen egy érzés kezdett elhatalmasodni rajtam. A hiánya. Nincs többé.

Életem legnehezebb napjai következtek ezután. Míg kezdtem megszokni, hogy esténként, nem együtt bohóckodunk a konyhában, míg valami ehetőt próbálunk kotyvasztani. Nem lesz, kivel összevesszek, hogy milyen műsort nézzünk a tévében. Nem lesz, ki előttem surran be a fürdőbe, hogy elhasználja az összes meleg vizet. Nincs többé. Magamra maradtam.

***

Még mindig a monitoromat bámultam és már vagy századjára olvastam Tőle érkezett e-mailt.
„Sajnálom,…de már nem bírom. Legyőztek!”

A cigarettaszálam is már csak pislákolt az ujjaim közt. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy egy slukkot sem szívtam belőle, csak hagytam, hogy elégjen, aztán elnyomtam a hamutartó alján. Egy hatalmas sóhaj kíséretében összecsuktam a laptopomat, és azzal a kezemben sétáltam be a nappaliba, ami olyan volt, mint régen. És nem is fogom átrendezni. Még nem. Minden holmija azóta is ott van, ahova letette. Nem nyúltam semmihez, addig is velem van. Körülöttem. Talán a hiánya sarkal arra, hogy ne változtassak semmin, talán az, hogy félek. Félek attól, ha bármit is eltennék, az azt jelentené, hogy kész lennék túllépni rajta. Az emlékén. De én még nem készültem fel erre. Talán majd idővel, a jövőben. A távoli jövőben.

Bónusz fejezet

Sziasztok!!^^

Mivel kaptam 6 kritikát, így itt egy bónusz fejezet!! :D Remélem tetszeni fog, és ez is megér néhány kritikát.


Jó olvasást!! :)

(Alex szemszög)

- Alex – sipította May az ajtón berobbanva egy délután.
- Mondd – nyögtem ki nagy nehezen, teli szájjal, mert éppen a pár perccel korábban megérkezett pizzát tömtem magamba.
- Hol vagy? – Indult meg a nappali felé.
- Pont itt – szólaltam meg kicsit érthetőbben.
- Ja, végül is elég, ha csak a csámcsogásod hangját követem. – Jelent meg mellettem és ledobta magát a kedvenc foteljébe. – Látom, tömöd a majmot, mint mindig.
- Vegyél, ingyen van – mutattam a doboz felé. – Mi a helyzet? Minek köszönhetem a látogatásodat? – néztem rá, egy fél pizza szelettel a számban.
- Azon gondolkodtam, hogy minél hamarabb szereznünk kellene egy ügyvédet, és megírnunk a végrendeletünket, mert ha Lexy hazaszabadul, nekünk annyi. Nem is tudom, hogy tudtál erre rábeszélni. Lexy a legjobb barátnőm, én pedig kint hagytam egy teljes hétre a semmi közepén, egy vadidegen pasival, és… – hadarta el egy szuszra, de elhallgatott, mikor hozzá vágtam egy díszpárnát. – Kösz, Alex. Ezt most muszáj volt? Nem tudsz normálisan viselkedni?
- És te, May, nem tudsz egy pillanatra csendben maradni, legalább amíg levegőt veszel?
- Nem, nem tudok. És mi lenne, ha egy pillanatra nem taplóként viselkednél? Menne egyáltalán?
- Menne, csak az sok energiát vesz el, és akkor a végén a jó fejségem kárára menne. Azt meg, Te sem akarhatod? – Kacsintottam rá, miközben felálltam a kanapéról, hogy kivigyem a tányéromat.
- Jesszus, mi a… – May nem tudta befejezni a mondatot a röhögéstől.
- Mi mi? – néztem kérdőn Mayre. – Most mi van? Mit röhögsz? – néztem végig magamon, hogy mit talál olyan viccesnek. De csak a bokszeremet láttam magamon, semmi mást.
- Mi a franc van rajtad? – visította és az alsónadrágomra mutatott.
- Mi lenne? A bokszerem. Szeretnéd, hogy levegyem? – mosolyodtam el, és már nyúltam is a csípőmhöz.
- Ne! – kiáltott fel hisztérikusan, és az előbb rajta landolt párnát hozzám vágta. – Mi van a gatyádon?!
- Nem jó a kérdés– világosítottam fel a fotelben röhögő lányt. – A helyes kérdés az lenne, hogy mi van benne? Megmutassam? – húztam fel a szemöldököm, és egy nagy vigyor kíséretében néztem Mayre.
- Olyan hülye vagy. Én a rózsaszín nyuszis és neon zöld birkás mintára gondoltam, ami a gatyádon van – mosolygott megint, mint a vadalma.
- Ja, hogy ez?! Mi a bajod vele? Az eladó csajszi azt mondta, hogy ez nagyon szexi.
- Az, nagyon szexi, az óvodások körében – vihogott tovább. – A plüsseidet és a cumidat hol hagytad?
- Hát, azok sajnos otthon maradtak. – Húztam fel magam mellé Mayt a fotelből, és a derekánál fogva közelebb vontam. – De Te lehetnél az alvótársam.
- Inkább kihagynám, köszi. Teljesen jó nekem a saját párnáim között – mondta kipirulva, miközben próbált ellökni magától.
- Zavar a közelségem? – Hajoltam felé olyannyira, hogy az arca csak centikre volt az enyémtől. Éreztem a leheletét, azt is, ahogy egyre szaporában veszi a levegőt. Élveztem a helyzetet, már hogy a fenébe ne élveztem volna?! Hisz’ amióta megismertem, azóta vonzódtam Mayhez, csak féltem, ha ezt neki is elmondtam volna, akkor jobbik esetben egy hátra arccal magamra hagyna. A rosszabbik esetben pedig, halálra röhögné magát rajtam és a képtelen ötleteimen.

Mocorogni kezdett a karjaim között, a mellkasomra tette a kezeit, így próbálta meg eltolni magát tőlem, de gyenge próbálkozás volt a részéről, és nem is fektetett bele túl sok energiát.
- Nem, nem zavarsz. Csak jobban szeretek egyedül lenni a személyes teremben – nyöszörögte alig hallhatóan.
- Oh, bocsi. Benne vagyok az aurádban? – hajoltam egyre közelebb hozzá bármennyire is próbált arrébb hajolni, nem sikerült kitérnie előlem.
- Ne beszélj hülyeséget, a kettő nem ugyanaz. – Ezen jót mosolyogtam.
- Valóban? – Már egészen közel voltam az ajkaihoz, de ahelyett, hogy letámadtam volna, inkább a nyakához hajoltam és megpusziltam, mire May felsóhajtott.
- Alex, azt hiszem, nekem mennem kellene – mondta nagyon halkan, de a kezei ahelyett, hogy ellöktek volna, inkább a derekam köré fonódtak.
- Én is úgy gondolom, mert biztosan nagyon-nagyon sok dolgod van. – Vontam még közelebb magamhoz, míg végül már egy centinyi hely sem maradt köztünk.
Az arcunk egyszerre indult meg egymás felé, már csak milliméterekre voltunk a másik ajkától. Mindkettőnk lélegzete egyre szaporább lett, mikor megszólalt May telefonja.
- Ezt fel kell vennem – suttogta a vállamba.
- Öhm… igen, persze. – Engedtem el. – Menj csak. – Léptem arrébb, és míg ő felvette a telefonját, addig én folytattam eredeti utamat, és kivittem az ágyra ledobott tányért a mosogatóba.
- Mennem kell, adódott néhány üzleti ügyem. – Jött utánam a konyhába, majd egy suta intés után már csak az ajtó csapódását hallottam.

Miután May magamra hagyott, a kanapén feküdtem elnyúlva, és rajta gondolkodtam. Még tisztán emlékeztem a diplomaosztójuk utáni bulira, és az ott történtekre.
Az egész évfolyamuk összegyűlt, hogy megünnepelje, hogy megszerezték a diplomájukat. Engem Lexy vitt magával, hogy legyen, aki haza fuvarozza, mert elvégre az az ő napjuk volt, megérdemelték, hogy koccintsanak… párszor. Rengetegen voltak, és az első útja mindenkinek az alkoholok felé vezetett. Az én nővérkém és a legjobb barátnője, May sem maradhatott ki a mókából, ők is arra indultak rögtön, ahogy beértünk a hatalmas bálterembe. Én nem mentem velük, mivel nem ihattam, de egyébként sem akartam elrontani az estéjüket azzal, hogy utánuk koslatok és amúgy sem voltam soha olyan bumburnyák gyerek, hogy a sarokban gubbasszak. Sőt, örültem is, hogy minél messzebb vannak, mert ahogy ők eltávolodtak tőlem egy lányokból álló, vagyis spicces lányokból álló csoport indult meg felém.
Míg a lányok vihorászását hallgattam - akik minden egyes kis poénomra vevők voltak -, végig úgy éreztem, mintha valaki bámulna. Mialatt a hölgykoszorú elkacagott az utolsónak elsütött poénomon, gyorsan körbenéztem a teremben, hátha meglátom, ki lehet az, akinek felkeltettem az érdeklődését. Nem is kellett sokáig keresnem, mert rögtön észrevettem May gyilkos tekintetét, amivel az engem körül vevő lányokat méregette. Nem kicsit lepődtem meg ezen, elvégre miért csinálta volna ezt? Bár, biztos csak Lexy kérte meg rá, hogy tartsa szemmel az öcsikéjét. Mi másért bámult, és tüntetett ki a figyelmével engem és a kis hárememet?! Egyébként is mindig bepipultam Lexy anyáskodása miatt, de azt már tényleg túlzásnak éreztem, hogy még a barátnőjét is rám állította. De ahogy Nővéremet kerestem a szememmel, őt nem találtam May közelében, pedig szívesen félrehívtam volna, hogy megmondjam neki, ezt fejezzék be, de nagyon gyorsan, és legközelebb csak akkor nézzem rám, amikor haza akar menni, addig pedig hagyjon lógva.
Mivel nem találtam sehol, visszafordultam a lányok felé, és tovább szórakoztattam őket. Egy kis idő elteltével a csapat dülöngélve elindult a mosdó irányába, így ismét egyedül maradtam. Neki dőltem az egyik oszlopnak, ami a társaival együtt ennek a hatalmas bálteremnek a tartóelemei voltak, és az alkoholmámoros embereket nézegettem, akik párosával mentek ki a friss levegőre, aztán vissza a terem szélében álló italoktól roskadozó asztalhoz.
Épp az egyik kis csoportot kísértem szemmel az asztalok irányába, mikor a tekintetem találkozott Mayével. Egy ideig csak farkasszemet néztünk, aztán hirtelen megmozdult és nagy léptekkel felém indult. Hirtelen azt sem tudtam, hogy jobb lenne, ha kimenekülnék előle, mert ki akar oktatni, vagy inkább ott várjam meg „lesz, ami lesz” alapon. Addig agyaltam, míg végül már semmi esélyem sem lett volna arra, hogy megpattanjak előle, így vártam. Lélekben felkészültem az okítására, bár fogalmam sem volt arról, hogy miért is kapom. Már csak fél méterre volt tőlem, de még mindig nem lassított vagy csak nem tudott az ital mennyiségtől, ami löketett adott neki.
És végül elém ért, vagyis inkább nekem csapódott, így a hirtelen jött lökéstől teljesen a falig hátráltam vele együtt, mert elkaptam a derekát, nehogy eldőljön. A falnál teljes volt a homály, mert a fények mind a terem közepére világítottak. Még én azon voltam, hogy stabilan megálljunk, és ne dőljünk el, addig May egyenesen rám bámult és egyre közelebb húzódott hozzám.
- May – szólítottam meg –, nem hiszem, hogy ezt Te komolyan gondolod. Túl sokat ittál. Gyere, haza viszlek. – Vontam még jobban magamhoz.
- Nem, ez nem az alkohol miatt van, az csak segítetett elindulni – nyöszörögte, miközben még közelebb hajolt hozzám. A következő pillanatban pedig már az ajkai megtalálták az enyémet, és a kezeit a nyakam köré fonta, testünket így még jobban a másikéhoz szorítva.
Az ajkai először gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben vették birtokba az enyém minden egyes centiméterét. Aztán hirtelen elszakadt tőlem, és furcsán ködös tekintettel bámult fel rám, végül aranyosan elpirult és elrohant a mosdók irányába.

Azóta még csak hírét sem hallottam, és ez így is maradt volna, ha nem jövök Lexyhez, ahová berobbant az egyik délelőttön. Mintha került volna, többet nem is nagyon jött, pedig gyakran látott vendég volt itt.

A telefon csengése miatt nem tudtam tovább vinni a gondolatot.
- Igen, tessék. Idegosztály – szóltam bele unottan.
- Alex? Te vagy az? Itt May – szólt vissza egy félénk hang.
- Igen, én vagyok. Mi a baj?
- Hát szeretnék kérni egy szívességet, de persze, nem muszáj rábólintanod, ha nem akarod, én azt is teljesen megértem, és…
- May, a lényeget. Mit szeretnél kérni? – vágtam a szavába.
- Arról lenne szó, hogy csúcsforgalom van a kávézóban és egyedül nem győzöm, a másik emberünk pedig még mindig nem jött vissza. És kellene valaki, aki segít. És arra gondoltam…
-… hogy az a valaki lehetnék én? – fejeztem be a mondatát.
- Nos, igen, arra. De csak ha ráérsz és nem probléma – halkult el a hangja.
- Nem az, felöltözöm és tíz percen belül ott vagyok. Addig tarts ki! – bíztattam és aztán bontottam a vonalat.

Miután letettem a telefont, becsoszogtam a szobába, ahol a jó idő miatt magamra kaptam egy ujjatlant és egy térdnadrágot, meg egy dorkót. Az ajtó felé menet magamhoz vettem a pénztárcámat, a mobilomat és az előszobai szekrényről a kulcsokat. Hiába volt a kávézó csak pár sarokkal arrébb, ahelyett, hogy gyalog indultam volna, inkább kocsiba vágtam magam és már úton is voltam.

- Megjöttem – mondtam, miközben May mellé mentem a pult mögé.
- Örömmel látom. Akkor ezt kapd is magadra gyorsan – nyomott a kezembe egy kötényt. – Ne grimaszolj, ez előírás. Ha sikerült felvenni, akkor azt a formás hátsódat elvonszolhatnád az ötös asztalhoz, szivi.
- Oh, May. Szóval jó a seggem, mi? – kezdtem nagy vigyorgásba, és elindultam a vendégekhez, de mielőtt kiértem volna a pult mögül még megráztam Maynek a hátsófertályom. Sajna, csak egy fejcsóválást kaptam taps helyett.


- Záróra, végre! – lélegzett fel May.
- Húzós egy nap volt, az már biztos. Mindig ennyien vannak?
- Nem mindig, de vannak ilyen napok is – nézett vissza rám az ajtóból, ahol bezárt és megfordította a táblát.
- Azt vettem észre. – Törölgettem tovább az asztalokat.
- Még elpakolunk, aztán mára végeztünk is – sóhajtott fel, aztán mellém sétált, hogy segítsen.
- Ja. Holnap is jöjjek? – Támasztottam a két kezem a dereka mellett a pultnak, úgyhogy ő a testem és a bútor közé szorult.
- Öhm… ha nem gond. Akkor jó lenne – váltott a hangja egy oktávval feljebb.
- Nem, nem gond – súgtam a fülébe.
- Figyelj, Alex! – Lökte arrébb a kezem és távolabb lépett tőlem, mire én kiskutyaszemeket meresztettem rá. – Ami a délelőttöt illeti – kezdett bele.
- Mi van vele? Valami nem volt jó? – néztem rá csodálkozva, és elindultam felé, mire ő tovább hátrált.
- Én nem ezt mondtam, csak… Szóval, ez így gyors, lassíts le.
- Oh, mehetek feléd tyúklépésben is – mosolyodtam el.
- Nem, nem a mostani helyzetre gondolok…
- Ja, az más – szakítottam félbe, közben pedig elkaptam a derekát és magamhoz húztam.
-… hanem erre az egészre, ami most köztünk van. – Tette a kezét a mellkasomra és úgy próbált meg eltolni magától megint.
- Ne aggódj. Értem, mire gondolsz. Lassítunk. – Adtam egy puszit a homlokára, és visszatértem az asztalok és a székek pakolásához.
- Oké – lepődött meg.
- Akkor ez most azt jelenti, hogy van olyan, hogy Mi? – fordultam még vissza egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Hát, én örülnék neki – pirul el, mire csak nem bírtam ki, és visszamentem, hogy adjak egy puszit a szájára.
- Hát még én! – simogattam meg az arcát. – Gyere, menjünk. A munka megvár, holnap is itt lesz. – Fogtam meg a kezét és navigáltam az irodája felé, hogy összeszedje a cókmókjait.
- Rendben, menjünk. Még hívok egy taxit – nyúlt a telefon után, de én megfogtam a kezét.
- Én kocsival vagyok, majd hazaviszlek – kacsintottam rá.
- Rendben – vidult fel, és nyomott egy puszit a számra.
- Oh, kisasszony, a fuvardíj drágább lesz – húztam magam után ki a kávézóból a kocsim felé.
- Majd megoldjuk – kacagott fel, mikor az ajtót zárta.

A kocsiban nagyon jó volt a hangulat, végig röhögtük és beszélgettük az utat. Aztán leparkoltam Lexy házánál, és az anyós ülés felé fordulva, May tágra nyílt szemeivel találtam szembe magam.
- Öhm, Alex. Szerintem valamit félre értettél – közölte velem May.
- Én aztán nem. Azt mondtam, hazaviszlek. Most itthon vagyok – világosítottam fel, és kiszálltam a kocsiból. Átsétáltam a másik oldalra, hogy kinyissam neki az ajtót.
- De… de én nem – hebegett össze-vissza, mikor segítettem neki kiszállni.
- Én betartottam a szavam, hazahoztalak – mosolyogtam rá.
- De Alex, azt hittem megbeszéltük – torpant meg. – Nekem ez gyors.
- Mi? Mi gyors? – néztem rá kérdőn. – Gyorsan megyek?
- Ne hülyülj! Tudod, mire gondolok. – Csapott a vállamra. – De ma akkor sem lesz semmi. Nem fekszünk le.
- Oh, akkor állva akarsz aludni? – néztem rá komolyságot tettetve.
- Jaj, Alex. Ne szórakozz, inkább hívok egy taxit, ami haza visz engem, az én lakásomra. – Fordult volna el tőlem.
- Jaj, May, ne csináld már. Csak szórakoztam – vontam magamhoz, és belepusziltam a nyakába. – Maradj, kérlek. Nem lesz semmi, rendelünk egy pizzát, megnézünk egy filmet és alszunk.
- De csak ha ehhez tartod magad… – bújt a karjaim közé, és indultuk el.

Miután a megrendelt pizzát elpusztítottuk a konyhában, bementünk a szobámba, hogy átöltözzünk, befeküdjünk az ágyba, és megnézzünk egy filmet. Még May is kerített magának egy pizsit Lexy cuccai közül, és én is átöltöztem, aztán már mindketten a paplan alatt is voltunk. A film alatt egyre közelebb araszoltam Mayhez, oly’ annyira, hogy a stáblista alatt már a karjaimban volt, és a fejét a mellkasomra hajtotta. Mire az is lefutott, May nyugodtan szuszogva aludt rajtam. Még egy darabig elnéztem az angyali arcát, aztán azzal a tudattal hunytam le a szememet, hogy Ő már az enyém. Hozzám tartozik, mert úgy akarja.

Véleményetekre, mint mindig most is kíváncsi vagyok. ;) Jó lett vagy hanyagoljam a jövőben az ilyen megnyilvánulásaimat? :) Gépelésre fel. :D

12. fejezet

Szervusztok Kedves Olvasók!!
Én is befutottam a következő fejezettel. :)
A fejezet kulcs szavai; ébredés, meglepetés, mosogatás, frizbi, ösvény. ;)
Nos, és akkor pár szót mondanék a következő fejezetről is. Ez a fejezet után, nem a következő, vagyis a 13. fejezet következik majd, hanem egy bonusz fejezet, ami egy másik szereplő szemszögéből írtam meg. De az még kicsit odébb van. :)
Addig is kellemes olvasást ehhez a fejezethez. :) Az előző fejezet kommentjeit nagyon szépen köszönöm, és remélem most is olyan sokan írtak. Jól esett. :)

Másnap reggel arra ébredtem, hogy mikor megfordultam az ágyon, nem találtam a külön bejáratú ágymelegítőmet. Felpattantak a szemeim, de rögtön vissza is csuktam őket, mert világosabb volt, mint képzeltem. Az ágy mellől kuncogást hallottam, bennem pedig a kíváncsiság győzött. Lassan újra megkíséreltem, hogy kinyissam a szemem, és a zaj forrása felé nézzek.
- Jó reggelt, Napsugár. Hasadra süt a nap! – Vigyorgott megszokott módon Oliver.
- Nem is süt rá, a takaró alatt van – nyüszítettem a paplan alól, amit időközben már a fejemre is húztam, mert még hunyorogva is nehezen viseltem az erős fényt.
- Hát… – jött a hang az ágy vége felől.
- Meg ne próbáld. Haza küldelek! – próbáltam fenyegetőzni, de kevés sikerrel, mert a következő pillanatban a takaró lekerült rólam, és én védtelenül maradtam a napfény ellen. De Olivernek nem volt ennyi elég, mert miután a takarótól megszabadított, teret engedett szadista hajlamainak.
- Na, kimászol végre az ágyból? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Azt lesheted. Inkább add vissza a takarómat, majd kicsit később kikecmergek – sipítottam, mint egy óvodás.
- Te akartad – mondta, és egy másodpercen belül süppedni kezdett a matrac. Azon nyomban felpattantak a szemeim, és néztem, ahogy Oliver araszolgat felém az ágyon.
- Mire készülsz? – kérdeztem egy kicsit magasabb hangszínen, mint szerettem volna, közben pedig én is összeszedtem magam, és elkezdtem feljebb csúszni az ágyon, minél messzebb tőle.
- Majd meglátod... Csak felébresztelek kicsit – folytatta rendíthetetlenül az útját felém.
Nem hagyhattam, hogy kiderüljön mi is a terve, mert volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nekem az nem jelent túl jót, így azelőtt, hogy elért volna felpattantam, és elindultam az ajtóhoz. De ő sem volt ám rest, rögtön kapcsolt, hogy mit szeretnék, és még mielőtt kijuthattam volna a szobából ő hátulról elkapott, és az ágy felé kezdett tolni. Azt elérve, bemásztam a közepére, ő utánam mászott, és pillanatokon belül már felettem tornyosult.
- Oké, most már elmondhatnád, hogy mivel is szeretnél felébreszteni, mert ettől a reggeli fogócskától már teljesen fittnek érzem magam. – Néztem a szemébe, de észrevettem, neki még koránt sem állt szándékában abba hagyni a kínzásomat.
- Oh, hát csak eszembe jutott, amit Alex mondott – vigyorgott még mindig. Ajjaj, nekem ez nem jelent túl jót. Csak tudnám, miket mesélt neki drága Tesókám, de egy kis részletre perceken belül fény derült. Oliver felemelte a kezét, és lesújtott.
- Neee! – visítottam könnyes szemmel, mert már úgy röhögtem. – Hagyd abba, ne csikizz.
De csak nem hatotta meg a kapálózásom és a könyörgésem, így radikálisabb dologhoz folyamodtam, elkaptam a két kezét és megcsókoltam, amitől meglepődött, aztán, mintha ez természetes volna kezdett bele lendülni, én pedig kihasználva, hogy elterelődött a figyelme, úgy fordultam, hogy én legyek felül, és fél perccel később, már a fürdőszoba irányába nyargaltam menedék reményében. Útközben még a szekrény akasztójáról is lekaptam az oda aggatott trikót és rövidnadrágot. A fürdő magányában kifújtam magam, aztán egy kopogás után Oliver újra megszólalt az ajtón túlról, mivel, mikor beértem a helyiségbe a kulcsot elfordítottam a zárban.
- Nem menekülhetsz mindig – mondta lágy hangon. – Siess, megvárlak itt kint, van egy meglepetésem.
- Az előzőeknél is nagyobb? – kérdeztem vissza.
- Azt majd meglátjuk – mondta nevetve.
Nem szóltam vissza, gondoltam, egyszer neki is lehet gyereknap, legyen az övé az utolsó szó.

Negyed órával később, már lezuhanyozva és átöltözve léptem ki a fürdőszoba ajtaján vissza a szobába, ahol már Oliver várt rám az ajtó melletti falnak támaszkodva.
- Azt hittem, már lefolytál. Azon gondolkodtam, hogy kihívok egy vízvezeték szerelőt, aki kiszabadít – vigyorgott.
- Haha. A szép végeredményhez, sok idő kell – incselkedtem vele, és közben az ablakhoz sétáltam, hogy az eddig szorongatott vizes törölközőmet ráteríthessem az ott álló székre.
- És ezt nem is tagadom. – Ölelt át hátulról és adott egy puszit az arcomra, aztán megfogta a kezem és elkezdett az ajtó felé húzni. Akkor sem engedett maga mellől, mikor leértünk a lépcsőn, csak egyik kezével átölelte a derekam, míg a másikkal befogta a szemem. Erre megtorpantam.
- Nem tudom, mennyire vagy tisztában azzal a ténnyel, de ha eltakarod a szemem, akkor nem látok – próbáltam felvilágosítani.
- Tudom. Éppen ez a szándékom, hogy ne láss.
- Mire készülsz már megint? – kezdtem gyanakodni.
- Bebizonyítom neked, hogy nem minden pasi egyforma. Van olyan, akit más is érdekel.
- És te lennél az a valaki?
- Pontosan, szóval most ne ellenkezz, hadd okozzak meglepetést.
- Jó, rendben. De nem szeretnék orra bukni, szóval neked kell navigálnod.
- Nyugi, vigyázok rád.
- Attól félek én is.

Két perccel később véget ért az utunk, és megállt.
- Most már nézhetsz. – Vette le a szememről a kezét, de a derekamat még most sem engedte el.
- Hűha! – Néztem szét a helyiségben, ami nem volt más, mint a konyha. – De semmi szembetűnő dolgot nem vettem észre. Semmi változást nem láttam. – És…öhm, mit is kellene látnom?
- Hát… – Hervadt le a szokásos nagy mosoly az arcáról. Bármennyire nem akartam szánt szándékkal megbántani, mégis sikerült. – Hát, nézz az asztalra.
- Oh, csináltál reggelit? – Néztem rá csodálkozva.
- Igen, remélem, meg lehet majd enni– mondta és közben mintha elpirult volna.
- Biztosan– mondtam neki, hogy kicsit felviduljon. El is értem a várt hatást, mert ismét csak megjelent az arcán nagy mosolya. Az asztalhoz vezetett, ahol udvariasan még a széket is kihúzta nekem. Először fennakadtam ezen, de aztán elfogadtam a felkínált helyett.
A reggeli csendben telt el, mindketten szó nélkül ültünk, és ettük meg az hatalmas mennyiségű ételt.
Zizi is megkapta reggelire a szokásos adag konzervét, de még Oliver is csúsztatott le neki az asztal alatt egy-két finom falatot.
- Ez finom volt, köszönöm. – Dőltem hátra a székben, és a hasamra tettem a kezem, ami leginkább egy lufira hasonlított.
- Nagyon szívesen! – Jelent megy egy önelégült vigyor Oliver arcán. Szerintem, ezt a srác már így jött a világra. Ennyit vigyorogni! De az is lehet, hogy egy idő után begörcsölnek az arcizmai, és úgy maradtak. – Örülök, hogy ízlett. – Lépett mellém, és vette el előlem a tányért és az evőeszközöket, persze úgy, hogy a kezünk összeérjen.
- Várj, segítek. – Álltam volna fel, hogy a mosogatóhoz menjek.
- Nem, nem. – Terelt el a nappali felé. – Menj pihenj egy kicsit, mindjárt megyek én is. – Finoman lökött rajtam egy kicsit, hogy segítsen az elindulásban. Elvégre, minden kezdett nehéz. Ennyi evés után, meg főleg az megmozdulni. – Ezt pedig csak hagyd rám – bökött a háta mögött lévő mosatlanok felé.

Miután száműzve lettem a nappali kényelmes kanapéjára - ami valljuk be, nem is egy rossz dolog -, minden egyes alkalommal elmosolyodtam, amikor csörömpölést és halk káromkodást hallottam a konyha felől.
- Oliver, figyelj csak, én szívesen segítek. Csak hagyd használható állapotba a konyhát, légyszi – rimánkodtam a konyha felé, és már éppen felálltam volna, mikor Oliver alakja jelent meg a látóteremben.
- Mi történt? – néztem végig rajta, a pólója csupa víz volt, mint amire az imént locsoltak egy hordó vizet, a keze a könyökéig csupa hab volt, és hatalmas, kétségbe esett szemekkel pislogott rám.
- Ő, ha nem gond, akkor segítenél kicsit? – kérlelt.
- Persze. – Álltam fel. – De mit csináltál, hogy így nézel ki? – kérdeztem, miközben elsétáltam mellette. – Jesszus. Beltéri medencét csinálsz a konyhából?! – tátottam a szám, amikor megláttam a mosogató körüli vizes területet.
- Ez még kicsit új nekem, de majd feltakarítunk – jelentette ki.
- Mi ez a királyi többes? Skizofrén vagy, vagy mi a szösz? – fordultam meg a tengelyem körül, aminek a következtében, kis híján elhasaltam a padlón, de mivel Oliver „jó” szokásához híven, szorosan mögöttem ácsorgott, elkapott.
- Nem – vigyorgott, mint a tejbe tök. Hiába próbáltam volna kiszabadulni a karjai közül, csak nem sikerült. Sőt, miután észrevette, hogy menekülőre fognám a dolgot, még jobban magához húzott. – Gondoltam, hogy segítesz nekem – pislogott nagy szemekkel.
- Oh, hogyne. Gondoltad, mi? – húztam el a számat. – De ahhoz, hogy még ma végezünk, el is kellene kezdenünk.
- Aha. – Engedett el, egy kicsit hátrébb lépett, aztán elkezdett bámulni.
- Mi van már megint? – kezdtem kicsit felhúzni magam.
- Jól áll ez a felső, meg a víz is – vigyorgott kajánul.
- Mi? Milyen víz? – bámultam rá értetlenül, mire ő a felsőmre mutatott, ami kicsit átnedvesedet, az ölelgetése során. – A franc! – csúszott ki a számon, amire Oliver felkuncogott. – Nem vicces, érted? Ez is miattad van! – Vágtam hozzá a törlőruhát, ami, mint egy kalap landolt a fején.
- Nekem tetszik – vigyorgott még mindig. – De eddig is tetszett, szép vagy. – Simított végig az arcomon, és nyomott egy puszit a homlokomra, mire a válaszom csak egy szemforgatás volt.

A mosogatás végeztével neki láttunk kitakarítani a konyhát. Azt is megtudtam, hogy Olivernek a felmosás sem megy, bár, van olyan házimunka, amit egy pasi meg tud rendesen csinálni?! Lehet, de azok a pasik ritkaság számba mennek.
- Tudod mit? – fordultam Oliver felé. – Most menj Te a nappaliba pihenni, majd én befejezem a takarítást.
- Biztos? – kérdezte, de már indult is ki a konyhából.
- Persze, menj– hessegettem ki.
- Inkább addig kiviszem Zizit a kertbe. – Kapta ölbe a kutyát, aki ez előző pillanatban somfordált be a helyiségbe.
- Jól van, ha végeztem utánatok megyek.
- De siess! – Nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt kilépett a hátsó ajtón a szabadba.
A konyha rendbetétele után elindultam, hogy megkeressem őket. Az ajtón kilépve majdnem levitte a fejem egy felém száguldó frizbi, fél pillanattal később pedig majdnem elgázolt Zizi, aki lelkesen kergette a műagyag repülő játékot.
- Bocsi! – intett felém a kert végében ácsorgó Oliver.
Egy fejcsóválás kíséretében indultam meg felé, hogy közöljem vele az ötletemet arra vonatkozólag, hogy mit csinálhatnánk még aznap.
- Ne haragudj, nem direkt volt – kezdett magyarázkodásba, mikor mellé értem.
- Nem gond – néztem le a blökire, aki már a lábunk elé tette a csupa nyál frizbit, és nagy szemekkel bámul fel ránk. – Lenne egy programajánlatom mára – mondtam, és lehajoltam a játékért, hogy elhajítsam.
- És mi lenne az? Lemegyünk a partra? – figyelt engem Oliver. – Úgy is olyan nagyon meleg van ma, jó lenne lehűteni magunkat.
- A francba.
- Mi az? – nézett rám kíváncsian.
- Mondhattad volna hamarabb, most öntöttem ki a felmosó vizet – vigyorodtam el a mondat végére.
- Ja, az biztos jó lett volna – vágott fancsali képet. – Na, de akkor lemegyünk a partra?
- Nem, nem a partra. De ott is lesz víz, hozd a fürdőgatyádat is. – Indultam vissza a házba, hogy én is összepakoljak.
- Akkor a kádba megyünk? – vigyorgott a saját poénján, de az értetlen arc kifejezésemet meglátva, hozzá tette. – Ott is van víz.
- Jaj! – fogtam a fejem. – Túl sok időt töltöttél Alexszel, már megártott. Öt perc múlva találkozunk a nappaliban, addig kapd össze magad – szóltam még vissza.
- Igenis, őrmester – tisztelgett játékosan.
A szobámban magamra kaptam a fürdőruhámat és egy rövidnadrágot, aztán egy oldaltáskába dobáltam egy törölközött és még néhány olyan dolgot, amire nem valószínű, hogy szükségünk lesz, de ki tudhatja. A nappaliba érve még csak Zizi volt elterülve a kanapén, így még Oliverre vártunk, kibandukoltam a konyhába, hogy magamhoz vegyek pár üveg vizet, a gyümölcskosárból pedig néhány almát is szereztem. Zsákmányomat a táskába pakoltam és a nappaliba visszaérve már Oliver is előkerült rövidnadrágban, ujjatlanban és a nyakában egy törölközővel.
- Mehetünk? – tette fel a kutyára a pórázt.
- Induljunk – léptem ki a házból, és miután ők is követték a példámat, bezártam az ajtót.
- És most merre? – kérdezte kíváncsian Oliver, mikor feléjük fordultam.
- Egyenesen az erdőbe – mutattam a fák között húzódó ösvény fele.
- Oh! – lepődött meg. – Nos, a hölgyeké az elsőbbség, tessék csak. Majd mi követünk, vagyis hátulról fedezünk – mosolygott.
- Jól van – léptem én elsőnek a kitaposott ösvényre.
- De azt még mindig nem mondtad meg, hogy hova is megyünk – törte meg pár perc elteltével a csendet.
- Az legyen meglepetés. Reggel Te leptél meg, most rajtam a sor – kacsintottam rá.
- Hmm, és melyik bozótosban szeretnél meglepni? – húzódott a szája a szokásos vigyorra.
- Annyira hülye vagy. Ezt tanították neked valahol, vagy… – kapta el a karom és rántott magához, ezzel belém fojtva a szót.
- Vagy? – nézte a számat.
-… vagy magadtól jönnek az „okosságok”? – fejeztem be a mondatomat.
- Magamtól, de csak a közeledben – hajolt hozzám.
- Oh, micsoda kiváltság. Most megtisztelve érzem magam – színészkedtem, de ahogy még közelebb hajolt, a többi mondanivalómat egy könnyű szellő kifújta a gondolataim közül, mintha ott sem lettek volna.
Már majdnem megcsókolt, mikor hirtelen elvesztette az egyensúlyát és engem is magával rántva elterültünk az avarban. Amikor legördültem mellé, mindketten felültünk és lenéztünk Oliver lábara, hogy ugyan miben bukott fel. Az első, amit észrevettünk, azok Zizi hatalmas bűnbánó szemei voltak, amiket felénk meresztett. Egy kicsit arrébb nézve pedig már az okát is tudtuk. A póráz szára Oliver lába köré volt tekerve. A kis kópé szeret a középpontban lenni, de mivel nem rá figyeltünk, ezért akcióba lendült, hogy elérje a célját. Ezen elmosolyodtam, és míg Oliver bosszús arccal kiszabadította magát, addig én talpra kecmeregtem.
- Jól vagy? – kérdezte miközben ő is felállt.
- Persze, csak meglepődtem. – Simogattam meg a blöki buksiját. – Menjünk, már mindjárt ott vagyunk – indultam tovább.
Két-három perccel később megálltam az út végén, és csak bámultam a fák között megbúvó érintetlen tájra. Oliver is megállt mellettem, és egyetlen szó nélkül meredt ő is előre.

És akkor vélemény nyilvánításra fel.  ;) Várom a kommenteket. :)
[A chatbe is kiírtam, hogy ha ehhez a fejezethez is kapok 6-7 kritikát, mint a másikhoz, akkor, 2-3 napon belül felteszem a bonusz fejezetet. Vagy hamarabb, mikor meg lesznek a kommentek. DE ha nem lesz annyi, akkor is felteszem egy héten belül. Ez csak egy alku.;)]

11. fejezet

Kedves még megmaradt Érdeklődök/ Olvasók!!:)
Nagy-nagy bocsánat. De nem igazán mentegetőznék, szerintem nem sok mindenkit érdekel! A következőbe már belekezdtem, az gyorsabban jön. A kritikákat köszönöm. És most is nagyon örülnék neki.
A kulcsszavak: szócsata, vér, csók, ölelés, együtt alvás. És már csak annyit, hogy kellemes olvasást!! :)

A parton ülve néztük a naplementét, és ahogy Zizi a vízen megcsillanó fényeket hajkurássza. Az idilli kép után visszaindultunk a házba, útközben pedig folytattuk állandó, elmaradhatatlan szópárbajunkat.
- Végre! – léptem be az ajtón, aztán azonnal a kanapéhoz siettem, és végignyúltam rajta.
- Nem is volt olyan fárasztó a visszafelé út. – Forgatta a szemét Oliver.
- Dehogynem, mivel Te is ott voltál.
- Hahaha… Mégsem én voltam az, aki folyton belekötött a másikba.
- Muszáj, ha egyszer nincs igazad.
- Hm, mivel folyton kioktatsz, ez azt jelenti, hogy sosincs igazam – gondolkodott el.
- Helyes meglátás, Watson – mondtam, miközben néztem, ahogy Oliver fejcsóválva indul meg a konyha irányába kosárral.
Alig öt perccel később a konyha felől hangos csörömpölés hallatszott. A „Kis Konyhatündér” bevetésen van, gondoltam, és arcomon hatalmas mosoly jelent meg, amint elképzeltem, ahogy Oliver egy csipkés, rózsaszín köténykében és egy kiscica mintás edényfogó kesztyűben sündörög a konyhában.
Mekkora áldás és csapás lehet egyszerre, ha valakit nagy fantáziával áldott meg a Mindenható?!
- Hupsz! Basszus.
- Figyelj, egy hét elég hosszú idő, ezért nem kellene katasztrófa sújtotta területté varázsolni a konyhát – kiabáltam arra fordulva, miközben arról győzködtem magam, hogy fel is kellene állnom, és megnézni, mi a helyzet vele.
- Miből gondolod, hogy tönkre teszem a konyhát? ¬– Tudtam, hogy nem bírja ki, hogy ne szóljon vissza. Mint ahogy én sem…
- Oh, hát a „Hupsz! Basszus.” ezt sejteti. – Tápászkodtam fel a kényelmes kanapéról és elindultam felé.
- Nincs semmi gond, csak…
- Csak? – kérdeztem miközben elindultam a konyha felé.
- Hát, gondoltam, összedobok egy kis kaját, de nagyon úgy tűnik, hogy a késsel nem leszünk jóban – húzta a száját, ahogy a pultra nézett.
- Mutasd! – Léptem mellé, hogy megnézzem, mennyire vágta meg magát.
- Nem vészes, megmaradok. – Tért ki előlem.
- Rendben. Volt már olyan, aki ezt mondta, aztán… – Indultam a szekrény felé.
- Öhm, komolyan? – kérdezte kétségbeesetten. Még így, Neki háttal is el tudtam képzelni milyen arcot vág.
- Persze. És még aznap elvitte szegényeket az ágyuk alatt lakó mumus – mondtam, és közben nagyon kellett erőlködnöm, hogy vissza tudjam fojtani a kikívánkozó röhögést, ami végül nem is sikerült teljesen, mert egy köhögésnek álcázott kuncogás így is kicsúszott.
- Ez nem volt vicces – hallottam hangját a hátam mögül, és éreztem szuszogását a nyakamon.
- Nekem tetszett – nyögtem ki nehezen.
- Azt vettem észre. – Közelebb jött hozzám, éreztem mellkasát, aztán egész testét az enyémhez préselődni.
- Na, akkor mi lesz? – kérdeztem, miközben próbáltam eltávolodni Tőle. – Engeded, hogy megnézzem, vagy megvárod a mumust? – Húztam fel az egyik szemöldököm, miközben a levakarhatatlan vigyor máris ott volt az arcomon.

Szó nélkül nyújtotta felém zsebkendőbe bugyolált tenyerét. Eléggé összekaszabolta magát, de azért nem volt olyan súlyos, hogy össze kellett volna varrni. A szekrénybe nyúltam, hogy előkeressem az elsősegély dobozt, amiből egy gézpárnára fertőtlenítőt locsoltam, amit aztán rányomtam a sebére.
- Aucs! – szisszent fel a fájdalomtól.
- Ne nyafogj, nem fáj ez. – Fordultam vissza a dobozhoz egy tapaszért, amivel összehúzhattam a sebet.

Már elláttam a kezét, épp csak utoljára megnéztem, hogy biztosan jó legyen, mikor az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem. Reagálni sem volt időm, mert mielőtt megszólalhattam volna ajkai már meg is találták az enyémeket. Magam sem tudom, hogyan, karjaim automatikusan nyaka köré fonódtak, én pedig teljesen belemerültem abba a mámorító érzésbe, amit a csókja váltott ki belőlem.
A rózsaszín ködben töltött időnek hirtelen szakadt vége, mikor Zizi lerántotta az asztalról a terítőt és azzal együtt a vázát is. A nagy csörömpölésre úgy rebbentünk szét, mint a rajta kapott szerelmes tinédzserek.
- Öhm, azt hiszem én most… – Mutogattam a törött üvegdarabkák felé, jelezve, hogy összetakarítok. Igyekeztem nem Rá nézni, remélve, hogy nem veszi észre, hogy arcom paradicsom piros lett.
- Oké. – Vakarta Oliver a fejét zavarában. – Kiviszem kicsit Zizit a kertbe.
- Rendben, addig én kitakarítok, aztán csinálok valami vacsorát.

Elindultam, hogy összeszedjem a váza maradványait, míg Oliver a hátsó ajtón át a kertbe ment a kiskutyával.
Ez a blöki fél perc alatt katasztrófa sújtotta területté tud változtatni bármit.
Gyorsan összeszedtem a szilánkokat, hogy aztán valami egyszerű vacsorát készítsek. Végül melegszendvicseket csináltam magunknak, Zizinek pedig felbontottam egy konzervet, hogy a két éhenkórásznak ne kelljen tovább várnia.
A kész szendvicseket egy tálcára halmoztam, a kutyatálat a földre tettem, aztán, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten rendet tettem a konyhában. Addig húztam az időt, amíg lehetett, de végül elindultam a hátsó kertbe, hogy megkeressem a tekergőket. Nem volt nehéz észrevenni őket. Oliver a füvön feküdt, és a csillagokat bámulta a kis rosszcsonttal maga mellett, aki a fejét a srác hasán pihentette és élvezte, hogy a füle tövét vakargatják. Csendben indultam feléjük, mikor halk beszédre lettem figyelmes.
- … ki érti? – mélázott Oliver. – Ezek a nők! Soha ne kezdj velük, kispajtás – sóhajtott fel. – Igaz, nélkülük viszont nem élet az élet. Komolyan nem értem őket, mindig mást csinálnak, mint amit gondolnak. A férfiaknak a nők mindig egy meg nem fejtett rejtvény lesznek. – A kutyus nagy komolyan Oliver felé fordította a fejét, mint aki mélyen egyetért ezekkel a nézetekkel, de ahogy meglátott engem a háttérben ácsorogni, felpattant, és a következő pillanatban már rohant is hozzám. Szegény srác a nagy filozofálgatás közben mindezt észre sem vette, így már csak Zizi hűlt helyét tapogatta.
Oliver felkönyökölt, és a kutya után nézelődött, mikor észrevett engem, és először mintha meglepettséget vettem volna észre rajta, amit egy hatalmas mosoly váltott fel.
- Hallgatózunk, hallgatózunk? – kérdezte, míg felkelt a földről, és elindult felénk.
- Szeretnéd! – Grimaszoltam. Lehajoltam, hogy a blökit felkapjam, és elindultam vele a házba.
- Inkább mást szeretnék. – Vigyorgott még mindig.
- Hát, azt gondoltam, de azért tudok egyet, s mást a férfiakról. – Forgattam meg a szemem úgy, hogy ő is lássa. – Mindegyik egyforma, és könnyű rajtuk átlátni.
- Most miért? Honnan tudod mire gondoltam? – Vigyorgott egyre szélesebben. Ezt nem hiszem el, hova nyújtva már azt a mosolyt? A végén menetet vág a nyakán.
- Nem nehéz kitalálni. Ha egyet kiismersz, akkor már szinte az összest ismered.
- Én a kajára gondoltam. – Emelte fel a kezét, védekezésképpen.
- Ja, persze! Nekem meg tollas a hátam, és én vagyok a hálaadási pulyka – mondtam, miközben lehajoltam a konyhában, hogy letegyem a kutyát. Zizinek első dolga volt minőség ellenőrzést végezni a táljában lévő ételen.
Mikor felegyenesedtem, Oliver szorosan előttem állt, és az arca megint csak vészesen közeledett az enyém felé. Nem hagyhattam, hogy amikor kényszert érez arra, hogy nyelvtornát tartson, akkor azt velem tegye. Inkább oldalra nyúltam a pulton lévő tányérhoz, miközben én is közelebb hajoltam hozzá, és amikor már majdnem összeért a szánk, hátrébb léptem és a tányérról szerzett szendvicset Oliver félig nyitott szájába nyomtam. Nem kicsit lepődött meg, úgy nézett ki, mint akit egy kiadós hidegzuhany ért. Nem bírtam ki és röhögni kezdtem, ahogy megláttam az ábrázatát, mire Ő duzzogva dobta le magát a pult melletti székre, és neki látott eltüntetni a vacsoráját. Tüntetőleg nem nézett rám, inkább az ablakon bámult ki.
Mikor már enyhült a röhögő görcsöm, elindultam a lépcső felé, de még visszaszóltam.
- Elmegyek fürödni. Ha végeztél tedd a tányért a mosogatóba, majd elmosom. – Még mindig az udvart nézte, de azért motyogott valami válaszfélét, amit én beleegyezésnek vettem.

Az emeletre cipeltem magam, aztán egyenesen a fürdőbe csoszogtam, nem törődve azzal, hogy nincs nálam semmi ruha. A fürdőben először megengedtem a meleg vizet, aztán felfogtam a hajam, és csak utána kezdtem kihámozni magam a ruháimból, majd végezetül elmerültem egy kádnyi vízben és habban.
Fél óra mártózás után már kezdett kihűlni a vizem, így kénytelen voltam kikecmeregni belőle. A törölközőt magam köré csavarva indultam meg a szobába, hogy a szekrénynél egy pizsamát keressek. Odabent az egyedüli fényforrás a bevilágító Hold volt, így a félhomályban alig láttam valamit. Mielőtt neki mentem volna valaminek, fel akartam kapcsolni egy lámpát. Már majdnem elértem az ajtó melletti kapcsolót, mikor a szoba másik végében lévő kislámpa feloltódott, és megláttam a fotelben terpeszkedő Olivert, a szokásos hatalmas vigyorral az arcán.
- Látom, jól szórakozol. Tetszett a műsor? Mert most már igazán kitessékelhetnéd magad, szeretnék felöltözni.
- A műsor elég jó, bár, talán sok az anyag a főszereplőn. – Engedett meg magának egy kaján vigyort. – Csináld, mintha itt sem lennék, engem nem zavar.
- Hogyne. Azt elhiszem, hogy Téged nem, engem viszont igen. És tudtommal ez az én szobám, szóval leszel szíves felemelni a virgácsaidat, és leseggelni a nappaliba. – Kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Rendben. – Állt fel a fotelból, és indult meg felém nagy léptekkel. Már a kilincsen volt a keze, de aztán olyan hirtelen engedte el, mintha forró vashoz nyúlt volna, és inkább a falhoz támaszkodott, ezzel engem a fal és maga közé szorítva.
- Az ajtó fél méterrel odébb van – motyogtam.
- Tudom, de találtam annál érdekesebbet – suttogta a fülembe.
- Nem mondod, és mi lenne az? – Néztem félre.
- Ha eddig nem jöttél rá… – próbálta magára vonni a figyelmem, de én továbbra is csak az ajtófélfát tűntettem ki a figyelmemmel.
Akkor megint az álam alá nyúlt, és úgy fordította az arcom a sajátjához. Váratlanul a homlokát az enyémnek támasztotta, és szorosan magához ölelt. Teljesen lefagytam néhány másodpercre, aztán felengedve visszaöleltem, és így álltunk hosszú perceken keresztül. Bár nem tudom, hogy minek volt köszönhető, de úgy tűnt, hogy erre volt szüksége. Elég furcsán nézhetett ki, hogy egy ötven kiló körüli lány akar megvédeni egy izomkolosszus srácot a világtól, de úgy gondoltam helyesnek. Úgy éreztem, hogy olyan sebezhető, hogy ha elengedném, összeroppanna. Néhány perc múlva karjainak szorítása meglazultak.
- Lemegyek, míg átöltözöl– mondta, majd nyomott egy puszit a homlokomra, és kisétált az ajtón. Engem pedig magamra hagyott az üres szobában, amitől úgy éreztem, nekem lenne szükségem valakire, aki átölel.
Milyen furcsa az emberi természet? Ha már egyszer megérezzük, hogy mi a jó, már nem akarjuk elengedni, vagy kapzsivá válunk, és még többet akarunk belőle. Mint most is. Meglepő módon jól esett, hogy nem akart bepróbálkozni megint - bár lehet, hogy az eredeti szándéka az lett volna, de ezt már nem tudom meg -, inkább megelégedett egy öleléssel. Ezt a jól eső érzést szeretném megint. Csak egy ölelést…
A gondolataimba merülve kaptam magamra a pizsimet, és ugyan ebben az állapotban sétáltam le a földszintre. Automatikusan leültem a kanapé végébe, összegömbölyödtem, és a tv képernyőjére meredtem. Nem is figyeltem, milyen műsor megy, jobban lekötöttek a saját gondolataim.
- Valami baj van? – hallottam az aggodalmas kérdést.
- Nem. Miért? – néztem rá kérdően.
- Semmi csak… Gyere ide! – Ült közelebb, és húzott oda magához. Mintha megérezte volna, hogy arra vágytam, szorosan magához ölelt, és így kapcsolgatott tovább a csatornák között.

Egy fél óra múlva, már Zizivel bővült a mi kis kettősünk. Letelepedett a lábunkhoz, és összegömbölyödve elaludt. Nekem is egyre nehezebb volt ébren maradnom, de nem akartam felmenni, ezért a fejemet Oliver vállára hajtottam, és így néztünk egy késő esti kabaré műsort. Épp egy nagyot ásítottam, mikor megkérdezte;
- Nem vagy álmos? Nem kell itt virrasztanunk.
- Nem, még nem. És nem virrasztunk, csak tv- t nézünk.
- Nem bírod ki, hogy ne a Tiéd legyen az utolsó szó, igaz? – Nézett le rám mosolyogva.
- Mint ahogy, Te sem– mondtam egy újabb ásítást követően.
- Én kibírom. De most már tényleg tegyük el magunkat holnapra.
- Én inkább maradnék– kezdtem el durcáskodni.
- Nem aludhatsz a kanapén. – Állt fel mellőlem.
- Már miért nem? Teljesen kényelmes ez a kanapé, én meg lusta vagyok lépcsőzni. Úgyhogy most tökéletesen megteszi. – Oliver csak mosolygott, majd lehajolt, és az ölébe kapott.
- Te mégis mit csinálsz? – Pislogtam rá nagyra nyitott szemekkel.
- Lusta vagy, így felviszlek, mert nem hagyom, hogy a kanapén töltsd az éjszakát– közölte, miközben már a lépcső felé lavírozott velem. Meglepődtem saját magamon, mint az este folyamán már oly sokszor, mert nem kezdtem el sipítani, hogy azonnal tegyen le, hanem csak hozzá bújva hagytam, hogy vigyen.
Már félálomban voltam, mikor megéreztem, hogy letesz az ágyra, és megpróbálja óvatosan lefejteni a kezeimet a nyakáról. Nem tudtam, mi okból, de nem akartam elengedni.
- Ne! – kezdtem el nyöszörögni csukott szemmel, és lehúzni magam mellé az ágyra.
Nem szólt semmit, aztán éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac, hogy betakarnak, és innentől kezdve átadtam magam az alvás jótékony mámorának.

Megint itt vagyok. És nagyon szépen kérek mindenkit, aki elolvasta, hogy írjon pár sort, jó vagy sem, folytassam-e.
Nagyon örültem, hogy chatben érdeklődtök, de létszi fejtsétek ki vagy csak pár szóban mondjátok el a véleményeteket. :) Ragadjatok billentyűzetet, és kopácsolásra fel. :) :P