16. fejezet

Sziasztok!!

Nos, egy kissé megkésve, de itt egy újabb fejezet. :)
Nem lett valami "hűűű, de hosszú", de itt van. Már nem akartam tovább húzni, remélem egy darabig kitart. :)
Cas, igen, az előző fejezet nincs lebétázva, mint ahogy ez sem. :) De remélem, azért olvasható. ^^
Köszönöm szépen a kommenteket, remélem most is lesz, aki ír.
És akkor, jó olvasást! (:


- Nagyon csinos vagy – nyomott egy puszit az arcomra, utána kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
- Köszönöm – mosolyodtam el, miközben beszálltam.
- És hova megyünk? – érdeklődtem, mikor már kifordultunk a kocsifelhajtóról.
- Az még egyenlőre titok. De majd szólok, ha odaértünk – kacsintott rám, majd visszafordult az út felé.
Menetközben, mind a ketten csendben ültünk, csak néha-néha sandítottunk egymás felé, és mikor találkozott a tekintettünk, olyankor mind a ketten elmosolyodtunk. Eldöntöttem, ha a fene fenét eszik is, én most már nem visszakozok, történik, aminek történnie kell.
Egy húsz perc elteltével, leparkoltunk egy olasz étterem előtt.
- Megérkeztünk – fordult felém mosolyogva, aztán kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta nekem is az ajtót.
- Hölgyem – nyújtotta felém a kezét.
- Köszönöm – mosolyogtam vissza rá. Eszembe jutott, hogy May mesélte, hogy ő ilyenkor szokott, úgy mondd csábosan pislogni. Lehet, nekem is be kellene vetnem, végülis mi bajom lehet belőle?! Hát rajta,…
- Valami baj van? – hajolt közelebb Oli. – A szemed… – Pislogtam még egyet-kettőt gyorsan. – … keresztbe áll.
- Öhm, semmi baj, belement valami. – Basszus, basszus. Nekem ez nem megy. Erről ennyit, ilyen az én formám.
- Mutasd – hajolt közel az arcomhoz. – Én nem látok semmi különöset – suttogta az arcomtól pár centire.
- Már nem is érzek semmit – súgtam vissza.
- Akkor menjünk – kulcsolta össze a kezünket, és az étterem bejárata felé navigált.
A helyiség nagyon hangulatos volt, halkan szólt a zene, kerek, kis asztalok voltak szétszórtan elhelyezve, és még egy tánctér is volt. Nem egy elit étterem volt, ahol előre le kell foglalni az asztalt, itt bejött az, aki megéhezett, és helyett foglalt az egyik üres asztalnál, vagy a bárpultnál.
Épp hogy csak leültünk egy asztalhoz az ablak mellé, mikor mellénk lépet egy pincérlány az étlapokkal.
- Jó estét. Parancsoljanak – adott a kezünkbe egy-egy étlapot, bár ahogy elnéztem Oliveren kicsit jobban elidőzött a szeme, de most ezen akadjak fent?! Hisz igaza van, nézni meg szabad,… egy darabig. – Petty vagyok, és ma én szolgálom ki Önöket – stírölte tovább Olit, és elég félre érthetőre sikeredett ez a mondata. Na jól van, most már, vége a gyereknapnak, kislány.
- Ez nagyszerű, és mi a ház specialitása – villantottam rá egy bájos mosolyt, mire olyan csúnyán nézett rám, amiért megzavartam.
- Nincs olyanunk, ahányféle ember, annyiféle kedvenc – mosolygott Oliverre, akinek úgy látszik, most tűnt fel a pincérlány mustrálása. Ahogy észrevette, hogy Petty megint őt tünteti ki a figyelmével zavartan fordította el a tekintettét. Hát jó, ha háborúzni akar ez a kis fruska, hát legyen. Rajtam aztán nem múlik.
- Te mit eszel, Édes? Én nem tudok dönteni – pislogtam Oli felé nagy szemekkel. Látszott rajta egy pillanatig, hogy kicsit megdöbbent a megszólításon, de egyből kapcsolt.
- Nem tudom még, Kicsim – fogtam meg az asztalon lévő kezemet. – Mit szólnál, ha pizzáznánk, mint ahogy otthon – kacsintott rám.
- Nagyszerű. Akkor azt kérünk – mosolyogtam a pincérnőre, aki olyan ábrázattal ácsorgott az asztalunk mellett, mint aki citromba harapott.
Miután a pincérnő, kicsit duzzogva felvette a rendelésünket, és elment az asztaltól, Oliver még mindig a kezemet szorongatta.
- Hát ez fura volt – szólalt meg először Oli.
- Egy kicsit, azt hittem, még a végén kifolyik a nyála.
- Hmm,… – mosolyodott el, miközben elkezdte simogatni a kezem.
- Mi az, hogy „Hmm”? – mosolyodtam el én is.
- Te féltékeny vagy?! – vigyorgott.
- Micsoda?! Neeem, dehogy – kerekedett el a szemem. Vagy mégis? Már én sem tudom, de ha mégis, akkor ez ennyire nyilvánvaló lenne?
- Ne tagad. Különben mi volt ez a színjáték az előbb?
- Én… Én csak…
- Te csak, féltékeny vagy – hajolt át az asztalon. – De nem baj, örülök neki – csókolt meg.
- Ennek örülsz? – néztem rá kételkedve.
- Igen.
- Bolond vagy – sóhajtottam fel.
- De még gyógyítható – kacsintott.
Evés után, míg Oliver fizette a számlát, addig az ablakon bámultam kifelé. Ahhoz képest, hogy nyár közepe volt, nem sokan szédelegtek kint az utcán, bár ezt annak is be lehet tudni, hogy már jócskán elmúlt kilenc óra.
- Mit szólnál ahhoz, ha még nem mennénk haza, hanem szétnéznénk? – nyitotta ki előttem az étterem ajtaját.
- Benne vagyok – karoltam belé, mikor mellém ért.
- Merre menjünk?
- Nekem teljesen mindegy, csak sétálgassunk.
- Jól van. Mit szólnál, ha leülnénk ott? – mutatott előre, ahol egy kis tér volt, középen egy szökőkúttal, és akörül padokkal.
- Menjünk.
Néhány perce már ücsöröghetünk ott, és bámulhattuk a szökőkútból alábukó vízfolyamot, mikor egy vihogó tinédzserlányokból álló csoport ment el, és túlontúl feltűnően Olin felejtették a szemüket. De nem hibáztathatom őket, elvégre, ha nem én ülnék mellette, lehet én is megnézném magamnak. Főleg, hogy most egy kicsit ki is csípte magát, ezzel az sportzakóval. Bár a többi cuccot, amúgy is láttam már rajta – a farmer póló összeállítást -, de zakót még nem. Még közelebb bújtam hozzá, mint eddig, amit ő csak egy nagy mosollyal jutalmazott.
- Ezzel már magamat akasztom ki, bocsi – kaptam észbe, hogy már megint féltékenykedem, de egyszerűen magától jön. Már el akartam húzódni, mikor ő ölelt még jobban magához.
- Engem nem zavar, mondtam.
- Majd fog – húztam el a szám, elvégre a pasik sose bírják a féltékeny nőket.
- Amíg te féltékenykedsz, addig nem fog – nézett mélyen a szemembe. És eljött ismét, egy meghitt pillanat. Úgy láttam, mintha mondani akarna valamit, csak nem tudja, hogy hogyan kezdjen bele.
- Lexy… – túrt a hajába.
- Igen?
- El kell valamit mondanom – akadt el megint.
- Még pedig? – figyeltem egyre kíváncsibban, de attól tartok, ha mindig csak ilyen félmondatokat mond, akkor ítéletnapig itt ücsöröghetünk. – Mondd csak, nem harapom le a fejed, ígérem.
- Remélem is – mosolygott újfent, de már kicsit összeszedettebbnek tűnt. – Na szóval, arról lenne szó, hogy nem tudom, hogy vagy ezzel a dologgal, ami kettőnk közt van… – megint elhallgatott. Ki fog akasztani, ha nem nyögi végre ki.
- Mire gondolsz, erre a húszcentis távolságra? – csúsztam közelebb. – Probléma megoldva – kezdtem el találgatni, ha már nem fejezi be a mondatait, így talán előrébb leszünk, ha besegítek.
- Nem, nem erre gondoltam. – De azért ő is jobban körém fonta a karját. – Hanem úgy kompletten erre az új viszonyra.
- Viszonyra? – kerekedet egyre jobban el a szemem.
- Huuh, hogy magyarázzam el – túrt megint a hajába. – Erre az egészre értem, hogy eddig ki nem állhattál, most meg már… – mutatott magára, aztán rám. – ,… ez van.
- Jaa, bár azért az egy kicsit erős, hogy ki nem állhattalak, csupán nem vettelek figyelembe – magyaráztam.
- Na igen – forgatta meg a szemeit. – És ezzel én csak azt akarom mondani, ha nem vágnál mindig közbe – Itt már én forgattam a szemem. – , hogy én örülök, annak, ami most van. És remélem, hogy ez így is marad. Na ez így lehet kusza lett, de csak azt szeretném kérdezni, hogy Lexy, lennél a barátnőm?
- Hát,… – álltam fel. – Ezen lehet még gondolkodnom kellene – próbáltam komoly arcot magamra erőltetni. Oliver úgy bámult rám, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéggel, aztán felpattant, a vállára kapott, és a szökőkút felé vette az irányt.
- Segítek a döntésben – vigyorgott, mint egy rossz kisgyerek. – Nos? – állt a víz közepére, és már nem a vállán, hanem a karjai közt voltam, és úgy dobált, hogy kezdtem kételkedni abban, hogy minden alkalommal el is fog kapni. Nem kizárt, hogy a következő a pillanatban már a vízben fogok csücsülni.
- Nos… – tettem úgy, mintha még mindig gondolkodnék a válaszon. A következő pillanatban pedig már el is engedett, de nem számított arra, hogy én makacsul a nyaka köré fontam a karjaimat, így nem csak én csobbantam, hanem velem együtt ő se úszta meg szárazon.
- A válasz? – hajolt fölém.
- Tippelj – csókoltam meg.
Mikor már mindketten kimásztunk a vízből, és a ruháinkból is kicsavartuk úgy, ahogy a vizet, összeölelkezve indultunk vissza a kocsihoz.
- Reméltem, hogy ez lesz a válaszod – szólalt meg menetközben.
- Azért, nem volt nehéz kitalálni. Nem szoktam minden jöttmenttel smacizni.
- Nem e? – kerekedtek el a szemei, miközben rendíthetetlenül mosolygott.
- Hékás – bokszoltam vállba, mire elkapott és szorosan magához ölelt.