17. fejezet

Sziasztok!!

Hát, eddig jutottam ma, és fel is teszem. :) Az eddigi kritikákat, és érdeklődéseket, ösztönzéseket a chatben Köszönöm Szépen. Remélem most is kapok néhányat. ^^
Hát akkor; jó olvasást!

~~~

Eközben a nyaralóban…

(Alex szemszöge)

- Alex! – kiabált May a konyhából.
- Igen Édes?! – szóltam vissza a kanapéról. Csak ne keljen felállnom, épp most kezdődött a meccs.
- Hol van a… Ja, meg van. Semmi. – És egy hangos csörömpölés jelezte, hogy May megint ügyködik valamin.
- Oké. – Jó-jó, tudom, hogy nem vagyok valami segítőkész, de a konyha nem az én területem, mindenkinek jobb, ha távol tartom magam tőle.
- Figyelj csak – kiáltott megint May.
- Hmm? – álltam most már fel, hogy megnézzem, él-e még.
- Tisztára olyanok vagyunk, mint egy házaspár. Te a tévé előtt punnyadsz, míg én valami ehetőt próbálok összeütni. Nem? – kukkantott ki az ajtón, és kis híján megfejelt. A haja, össze-visszaállt, és ha jól látom lisztes, mint ahogy az arca is.
- Kicsim?! – kaptam el.
- Igen? – fordult felém, kíváncsi szemekkel.
- Örülök, hogy ügyeskedsz – mosolyodott el. –, de mit csinálsz?
- Hát valami vacsorát, gondoltam, mivel Lexy-ék elmentek vacsorázni, attól még mi is szórakozhatnánk itthon – kalimpált a fakanállal, miközben magyarázott.
- Aha – kaptam el kezét. – De nekem más ötletem is lenne a szórakozásra – mosolyodtam el, és megcsókoltam.
- Azt valahogy sejtettem – súgta May, aztán az orromra kent valami ismeretlen eredetű anyagot, ami eddig a fakanálon leledzett.
- Most miért? – totyogtam utána, vissza a konyhába. Ahol az elmúlt néhány percben valószínűleg egy hurrikán söpört végig. Leesett állal néztem végig a helyiségen, minden egyes négyzetcentiméteren volt valami, vagy mosatlan, vagy nem túl bizalomgerjesztő,… ö izék. Ezekre nincs megfelelő szó.


Valószínűleg May is észrevette a részleges megrökönyödésemet, mert egyből ott termet mellettem, elpirulva, és csak nagyokat pislogott.
- Hát, az úgy volt… – kezdett bele, aztán el is akadt.
- Hogy is? – néztem rá, látszólag mérgesen, de alig tudtam visszafojtani egy mosolyt.
- Én csak,… Csak gondoltam – jött egyre jobban zavarba. Nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a nevetés. May először megszeppenve meredt rám, de mikor leesett neki, hogy kinevetem, sértődötten felém hajította a fakanalat, ami elől épphogy sikerült elhajolnom.
- Ugyan már, szivi. Ne csináld már… – karoltam át hátulról a derekát, és húztam magamhoz. – Ne haragudj, nem akartalak kiröhögni.
- Persze – fonta keresztbe a kezeit a mellkasa előtt, és tüntetőleg továbbra is csak bámult ki a hátsó ablakon.
- Ne duzzogj – csókoltam a nyakába, hátha ezzel kibékítem, és mint általában mindig, most is bejött. Leengedte a kezét, megfogta az enyémet, és még jobban az ölelésembe simult.
Mikor magammal szembe akartam fordítani, megszólalt a nappaliban felejtett telefonom. Kelletlenül engedtem el Mayt, és visszamentem a telefonért. Lesz egy-két csúnya szavam a zargatóhoz. A kijelzőre pillantva kicsit meglepődtem.
- Szia, Apa!

***

Mindeközben Lexy és Oliver…

(Lexy szemszöge)

A kocsiban hazafelé, csak néha-néha szóltunk egymáshoz. Éppen ezért, önállósítottam magam, és bekapcsoltam a rádiót, de csak hogy legyen egy kis alapzaj.
- Jól éreztem magam – pillantott rám, aztán vissza az útra.
- Akkor jó.
- Ennyi? – kerekedett el a szeme, még mindig az utat figyelve.
- Persze, kellene még valami mást is mondanom? – Csináltam úgy, mint aki nem tudja, hogy hova akar kilyukadni. Nem bírtam ki, hogy ne húzzam kicsit az agyát.
- Igen, kellene – sértődött meg, amin majdnem felröhögtem.
- Na ne mondd, és mit is? – vontam fel a szemöldököm.
- Hát, esetleg, hogy te is jól érezted magad vagy, hogy megismételhetnénk máskor is… – lendült bele a heves érvelésbe.
- Oké-oké. – Nem bírtam tovább, felröhögtem. – Igen, ezek mind igazak, amiket elmondtál. Nagyon jó este volt – röhögcséltem tovább. Oliver teljesen elképedt, gondolom leesett neki, hogy megszívattam kicsit.
- Ezt nem hiszem el – húzta fel az orrát. – Ezt még visszakapod, várj csak – fenyegetőzött.
- Ohh, most meg kellene ijednem? – pislogtam rá ártatlanul.
- Majd meglátjuk – mosolyodott el magabiztosan, amitől - valljuk be - kicsit azért tényleg elgondolkoztam.

Az előző kis játékunk után teljes volt a csend, vagyis csak olyan két percig, mert aztán elérkeztünk egy útszéli parkolóhoz, ahol Oliver megállt. Mikor leállította a kocsit, és nagy vigyorral az arcán felém fordult, rájöttem, hogy valószínűleg most jött el az ideje a megtorlásnak. Több se kellett, kipattantam a kocsiból, hogy messzebb legyek tőle, el tudjak menekülni, bármi elől is, amit kitervelt, már amennyire ez lehetséges egy erdőt átszelő úton.

- Hohó, csak nem menekülsz? – szállt ki ő is a kocsiból, kulccsal a kezében.
- Mi a terved? – sandítottam rá, és a kulcsokra.
- Nekem? Ugyan, semmi. Úgy ismersz Te engem, mint aki tervezget? – vigyorgott még mindig.
- Ez hány dolláros kérdés? – Indult el felém, de én is elindultam, az ellentétes irányba.
- Nos? Úgy ismersz?
- Nem tudom, nem igazán ismerlek. De ha ki akarsz nyírni, és itt elásni, akkor jobb helyett is választhatnál, a tengerpartnak jobban örültem volna – sóhajtottam fel drámaian, és elhúztam a szám.
Olyan jókedvűen nevetett fel, hogy ezt még szívesen elhallgattam volna egy darabig. Na tessék, már elborult az agyam, ilyen hülye képzelgéseket. Tiszta nyálas vagyok már, egy hatalmas nyálgombóc az agyam. Addig-addig bámultam, miközben agyaltam, hogy nem is zavart, ahogy közeledik felém, teljesen elfelejtettem, hogy én épp menekülök előle. Jellemző, ez van, ha egy férfipéldány csapja a szelet, a női agy totál leblokkol. Ezt de utálom.
Már azt vettem észre, hogy előttem áll, még mindig hatalmas vigyorral, és a kocsi riasztója bekapcsolt.

- Meg vagy – kapott a vállára, olyan egyszerűen, mintha csak egy törölközött vetett volna át a vállán fürdés előtt.
- Héé – kapálóztam, miközben a hátát csapkodtam, nem mintha túlzottan meghatotta volna, a -mondjuk ki - szánalmas menekülési kísérletem. De ez van, azért sem hagytam abba. Lássa, hogy nem minden úgy van, azért tanúsíthatok egy kis ellenállást. – Nem tudom, mennyire ragadt meg benned, hogy én nem egy erdő közepén szeretnék hullásat játszani – szólaltam meg néhány perc után, mikor már a csapkodást is meguntam, és csak úgy lógtam, és hagytam hagy vigyen, amerre akar, majd később megkapja a magáét.
- Hallottam, de csak várd ki a végét, tetszeni fog. – Nem láttam, de biztos voltam benne, hogy az önelégült vigyor még mindig ott van az arcán.
- Na ne mondd, akkor valami perverz molesztáló vagy? – Addig is, hogy ne unatkozzak, a magam szórakoztatására cukkolom kicsit.
- Szeretnéd, mi? – nevetett fel.
- Uhh, mutogatós bácsi – csaptam seggbe, ha már kézre esett.
- Héé, ha én az vagyok, akkor te egy pimasz tapizós kislány – nevetett még mindig. – Vagy szerepet szeretnél cserélni?! Én abban is benne vagyok.
- Gondoltam – motyogtam csak magamnak.
- Micsoda? – Ezek szerint nem hallotta.
- Semmi. Valld csak be, azért akarsz szerepet cserélni, mert neked nincs mit mutogatnod. – Most rajtam volt a sor, hogy nevessek.
- Nyugi, nem kell félned, van mit, de biztos nem annyit, amennyi Te tudnál.
- Aha, ezt már nem magyarázod ki.
- Nem-e? – Tett le maga elé, de nem engedett el, mintha tudná, hogy ha nem tart maga mellett, abban a pillanatban kezdődne elölről a fogócska. Egyre közelebb húzott magához, már csak pár milliméter távolság választott el minket. – Csukd be a szemed – suttogta.

És nem is tudom miért, de engedelmeskedtem és becsuktam a szemem. Na ugye, még egy ékes példa a nő elme megkattanásának. De nem az történt, amire számítottam. Nem csók lett a dolog a vége, hanem a derekamnál fogva megfordított, úgy hogy neki háttal legyek.
- Most már kinyithatod – súgta a fülembe.
Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Erre gondoltam volna legutoljára.
- De hogyan? Hogyan találtál ide? – bámultam még mindig a vízesésre és a tavacskára, amit még én mutattam meg neki a héten.
- Hát, tény, hogy a pasik jobban tájékozódnak, aztán már csak reméltem, hogy itt lyukadunk ki – magyarázta, és megfogta a kezem, hogy közelebb vezessen a peremhez, ahol múltkor is lemásztunk.
- Legalább erre jók vagytok – vigyorogtam.
- Ohh, nem csak erre, van még itt sok dolog – mosolygott ő is.

***

- Ez jó volt, de máskor hozhatnánk váltóruhát – vacogtam immár az anyósülésen, hazafelé.
- Mi abban a poén? – Neki úgy tűnik különösen tetszik, hogy úgy nézek, mint egy ázott kutya, ahányszor rám sandít, mindig elmosolyodik, mint most is.
- Hogy nem fagyok meg, nem elég poén – nyafogtam tovább.
- Majd ha visszaértünk, csinálok neked egy forró csokit, még lefürdesz.
- Ez a minimum – dohogtam tovább, és akkor tűnt fel, hogy a felhajtónkra fordul. Gyorsan kipattant, és míg kikapcsoltam az övemet, addigra már az ajtómat nyitotta.
- Gyere, mert ide fagysz nekem – nyújtotta a kezét. –, aztán vihetlek be ülésestől mindenestül.
- Haha, de poénos valaki. Te könnyen beszélsz, fűt a hülyeség.
- Igen, igen – ölelt át hátulról - mikor ott akartam hagyni -, így navigált az ajtó irányába.

Mikor benyitottunk, Alex és May fogadtak a kanapén ölelkezve.
- Na végre – szólalt meg Alex.
- Nektek is, sziasztok – vágtam pléh pofát Alexnek.
- Holnap megyünk haza, csomagoljatok – közölte Öcsi.
- Már miért mennénk? Van még egy-két napunk.
- Mert Apa hívott, és mondta, hogy holnap este nálad találkozunk. Beszélni akar velünk, de leginkább veled – nézett jelentőségteljesen rám. Ajjaj, csak tudnám, most mit csináltam?!