Emlék csupán,...

Kedves Olvasók!!
Ez még nem a következő fejezet -, bár azzal is haladgatok -, hanem egy kis szösszenet. Mostanában nagyon magam alatt vagyok, minden összejön,...
Gondoltam, ha már megírtam, akkor megmutatom nektek is.
Jó szórakozást hozzá! ^^



Nézzem, ahogyan a cigarettafüst elszáll a csillagos éjbe. Ahogy egy apró kis dolog elvesz a nagy közegben. Remény vesztve, hogy az emléke nem feled merülésbe. De nem volt más csak egy porszem a gépezetben.

Az emberek nagy hányadára is ez a Sors vár. Az idő múlásával az emlékük semmissé foszlik. Nem marad belőlük semmi, csak egy sírfelírat. Egy jelkép marad csak a következő generációra, és rengeteg megválaszolatlan kérdés. Milyen volt valójában? Mit szeretet? Vajon jól kijöttünk volna? Mit szólt volna,… ? De ezekre a kérdésekre sohasem érkezik válasz, mert aki segítene bennük, már nincs többé. De talán a túlvilági életben válaszra lelnek a megválaszolatlan kérdések... Talán.

Az embereknek vannak céljaik, álmaik, de nem mindenkinek van lehetősége elérni azokat. Vannak nagyra törő, világmegváltó célok, és vannak a szerény, reális álmok. De mindenki szeret nagyot álmodni,… De az álom, az csak álom. Az emberi elme, egy elképzelt kis világa, ahol mindenki az, ami lenni szeretne. De ébredéskor ez a buborék kipukkad, és mindenkit elér a rideg valóság, ami egy csöppet sem egyezik a képzeletbeli világgal. De ennek így kell lennie, ezt nem lehet megváltoztatni.

***

A tetőtéri szoba teraszán ülök egy fotelben, ölemben a laptopommal és egy régi levelet olvasok, ami nem is olyan régi, hisz’ csupán múlt heti, de én már legalább több hónaposnak érzem. Az a legjobb barátomtól jött, aki nem bírta tovább. Nem bírta ennek a bűnös világnak a súlyát elviselni, és a számára legkönnyebb utat választotta. A halált. Nem tudta tovább nézni, hogy az emberek körülötte csak megjátsszák magukat, hogy a szerettei egyszer meghalnak, és akkor nem marad neki senki.

~ ~ ~

Tegnap volt a temetése. Rengeteg ember megjelent, és közülük néhányan sírtak, míg mások csak némaságukkal tisztelték meg. Én fogadtam mindenkitől a részvétet, mert Jennek és nekem sem volt már családunk, sem közeli hozzátartozónk. Csak én voltam neki és ő nekem. Ő volt az én fogadott Húgom.

Elnézegetem a tömeget, akik most jelen vannak a ravatalozóban, innen senki sem ismerte őt igazán. Ha bárkitől megkérdezném, hogy mit tud Jenről?! Egytől egyig azt a választ kapnám, hogy nem értik miért tette ezt, miért vetett véget az életének, hisz’ mindig is egy nagyon vidám és kedves lány volt. És valóban. Az volt. Mindig ezt mutatta a világ fele, de ők sosem látták azt, amit én. Mikor Jen összetörve az egyik sarokban kuporgott, és a szemét is kisírta a családja után, hogy mennyire piszkosul hiányoztak neki. Ők ezt nem látták. Oh, hogy is láthatták volna?! Jen sosem mutatta. Nem szerette, ha nyilvánosan az ő gondjaival foglalkoznak, ezeket csak magának tartogatta és a csendes éjszakáknak. Miket átsírt, ha már belülről felemésztette a magány, és nem tudta visszatartani.

Az egyik ilyen estéjén nem voltam vele. Sok munkám volt az irodában, és mikor a leveleimet nézegettem, akkor vettem észre az övét. Szinte fel sem fogtam, hogy mit csinálhat, már ott volt az a keserű, mardosó érzés a gyomromban, ami jelezte, hogy valami nincsen rendjén. Valami rosszul fog elsülni.
A tömbházunk elé érve, már a rendőrök és a mentők látványa fogadott, és a hatalmas embertömeg, akik a járda irányába bámultak. Nem is figyelve az emberek káromkodására, és rosszallására, verekedtem át magam rajtuk, csak hogy megláthassam. Pedig tudtam milyen látvány vár rám az emberi fal mögött. Ott volt. A járda közepén. Kiugrott a tizedikről.

A lábam hirtelen nem tudta megtartani a súlyom, és összecsuklott alattam, mintha csak gyufaszálakból lenne. A fülem sípolt, és nem tudtam reagálni a körülöttem lévő dolgokra. Többen kezdtek el beszélni hozzám a tömegből, de nem értettem mit mondanak. Egyetlen egy érzés kezdett elhatalmasodni rajtam. A hiánya. Nincs többé.

Életem legnehezebb napjai következtek ezután. Míg kezdtem megszokni, hogy esténként, nem együtt bohóckodunk a konyhában, míg valami ehetőt próbálunk kotyvasztani. Nem lesz, kivel összevesszek, hogy milyen műsort nézzünk a tévében. Nem lesz, ki előttem surran be a fürdőbe, hogy elhasználja az összes meleg vizet. Nincs többé. Magamra maradtam.

***

Még mindig a monitoromat bámultam és már vagy századjára olvastam Tőle érkezett e-mailt.
„Sajnálom,…de már nem bírom. Legyőztek!”

A cigarettaszálam is már csak pislákolt az ujjaim közt. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy egy slukkot sem szívtam belőle, csak hagytam, hogy elégjen, aztán elnyomtam a hamutartó alján. Egy hatalmas sóhaj kíséretében összecsuktam a laptopomat, és azzal a kezemben sétáltam be a nappaliba, ami olyan volt, mint régen. És nem is fogom átrendezni. Még nem. Minden holmija azóta is ott van, ahova letette. Nem nyúltam semmihez, addig is velem van. Körülöttem. Talán a hiánya sarkal arra, hogy ne változtassak semmin, talán az, hogy félek. Félek attól, ha bármit is eltennék, az azt jelentené, hogy kész lennék túllépni rajta. Az emlékén. De én még nem készültem fel erre. Talán majd idővel, a jövőben. A távoli jövőben.