20. fejezet

Sziasztok! :)

Nos, megjöttem. Nem valami nagy fejezet, de úgy képzeltem, hogy ez egy átvezető fejezet lesz, majd a többire... :) A végéhez. ^^ 

A kommenteket köszönöm szépen az előző fejezethez, válaszolni fogok rájuk. :) 

Remélem ehhez kapok majd egy-két véleményt!

Jó olvasást! :)

20. fejezet

- Ne aggódj biztos tetszeni fog – szorongatta még mindig a kezem Alex.
- Messze van még? – kezdtem kicsit fáradni, és már soknak éreztem ezt a mai napot.
- Neeem – fordult be egy sarkon. – Mindjárt ott vagyunk, ne légy türelmetlen.
Fél perc múlva Alex megtorpant, engem is megállítva, és bámult maga elé, így én is felnéztem a földről.  – Megjöttünk – közölte fülig érő szájjal.
Először még majdnem a lélegzet is elakad bennem, de a szavam mindenképpen. Egy elhagyatott part részen voltunk, ahonnan a korlát mögött a folyó zúgott, a túl oldalán pedig fények villództak, ami így sötétben még szebb volt. A város fényei.
Olyan hirtelen indultam el a korláthoz, hogy kis híján sikerült Alexet hasra rántanom. A korlátba kapaszkodva először ráhajoltam a folyóra, és csak néztem, ahogy a hullámok a betonnal kiöntött partnak ütközik. A túl part felé pillantva, meg teljesen lenyűgöztek a város fényei, az a sok féle szín.
- Reméltem, hogy tetszeni fog – állt mellém Alex.
- Jól gondoltad – húzódtam vissza, és dőltem a vállának.
Fogalmam sincs mennyi ideig állhattunk így, de biztos nem tíz perc volt.

- Lexy?
- Hmm?
- Most mi lesz? – kérdezte Alex, mire felnéztem rá, de ő még mindig a város fényeit nézte.
- Nem tudom, fogalmam sincs – vallottam be. Mert tény, mi tény. Bántotta az egómat, ez az egész házassági szerződés, de ismerem már annyira magamat, hogy tudom jól, nem hagyom magára Apámat. Ha mást nem, ez egy ritka rövid házasság lesz. Sóhajtottam egy nagyot.
- És ha megszöknél? – kérdezte nagy komolyan.
- Alex – mosolyodtam el. – Az nem megoldás, te is tudod.
- Tudom, de azért ne felejtsd el, nálam csövezhetsz – nézett végre rám, azzal a megszokott pimasz ábrázatával, és kacsintott egyet.
- Oh, milyen nagylelkű valaki, és de választékosan fogalmazol – böktem oldalba.
- Adottság, csak úgy jön – vigyorgott tovább, aztán lefagyott a mosoly az arcáról, és feltette azt a kérdést. Azt az egy kérdést, aminek a válaszán már én is egy ideje gondolkodom. – Hogy mondod el Olivernek?
- Sehogy?! – sandítottam Alexre.
- Azt nem teheted meg. El kell neki mondanod, Lexy – nézett rám, tőle nem megszokott komolysággal.
- Igazad van,… csak nem tudom, hogy hogyan kezdjek neki – sóhajtottam egy nagyot. – Olyan nehéz. Most annyira nagyon össze lett kuszálva minden – löktem el magam a korláttól, és Alexet megkerülve elkezdtem a folyó mentén tovább sétálni.
- Most hova mész? – lépet utánam Alex.
- Nem tudom. Csak kisétálom magamat. Gondolkozok egy kicsit. – És pont végszóra csörrent meg a mobilja.
- Bocsi – kapta elő a nadrág zsebéből. – May az.
- Vedd fel – legyintettem egyet, és visszafordultam a víz felé.
- Szia, Kicsim – szólt bele Alex a készülékbe. – Nem, nem vagyunk otthon. Igen, rendben vagyunk. Igen, Lexy is itt van velem. Nem tudom, majd hívlak. Én is – bontották a vonalat.
- Menj – néztem Alexre.
- Nem, én…
- Menj, egy kicsit egyedül szeretnék maradni. May már vár. Menj, ne is lássalak, kölyök – löktem oldalba, egy elfuserált mosoly utánzattal.
- Jól van, de be vagyok kapcsolva, ha kellek hívj, és…
- Hé, mikor cseréltünk mi szerepet – szakítottam félbe. – Én vagyok az idősebb, ez az én szövegem.
- De nem ma, Nővérkém. Hívj, ha kellek – nyomott egy puszit a fejemre, aztán elindult.

Egy darabig még ott álltam és néztem Alexet, aztán mikor már eltűnt a szemem elől, tovább sétáltam a parton. Néhány méter után, egy mólóhoz értem, ami elég hosszan lógott be a folyó közepe felé. Végig sétáltam rajta, és a végén a korlátba kapaszkodva, leültem. Fogalmam sincs, hogy meddig ülhettem ott, már csak arra lettem figyelmes, hogy a horizonton megjelennek az első napsugarak. Sok mindent át kellett értékelnem magamban, sok mindenen sikerült elgondolkodnom, éppen csak egy dolog maradt, amivel kapcsolatban még most sem tudom, hogy mit kezdjek. És ez Oliver.
Most, hogy már a nap is kezd fel jönni, itt az ideje, hogy haza menjek, lezuhanyozzak, esetleg aludjak egy-két órát, ha sikerül, és rendezzem a dolgokat magam körül, és nem utolsó sorban magamban.

Lassan a korlát csövébe kapaszkodva felálltam, és visszasétáltam a partra, ahonnan a park felé vettem az irányt, és onnan már egyenes út vezet a lakásom felé.
Otthon minden ugyanolyan volt, mint eddig, itt semmi nem változott. Legalább egy biztos pont. A táskámat csak lehajítottam a fotelbe, elég szerencsétlenül, mert a telefonom nagy csattanása jelezte, hogy kipottyant. Mikor érte nyúltam a kijelzőre pillantva láttam, hogy tömérdek nem fogadott hívás, és megannyi hangposta üzenetem van. Biztos vagyok benne, hogy az üzenetek nagy hányada Apámtól jött, a többi megoszlik, May, Alex… és Ő közte. Még nem voltam képes meghallgatni őket, inkább visszahajítottam a fotelba, és a fürdőbe csoszogtam.
Egy örökké valósággal később, ami igazából lehetet vagy negyedóra, újra az üres nappaliban voltam, és a telefonommal szemeztem. Elkezdjem vagy ne meghallgatni?! És ha csak kitörölném mindet?! De ha van benne valami fontos? Vagy ha meggondolom magam, mikor meghallom Oliver hangját?! Pedig már eldöntöttem, köztünk vége. Nem lehet semmi, nekem kötelességem van, igaz nem a legjobbkor derült ki, de az élet már csak ilyen. Ezt már csak neki kell beadagolnom.

Végül aztán csak felkaptam a telefont, és neki láttam egy nagy sóhaj kíséretében lehallgatni az üzeneteket. Természetesen, ahogy gondoltam, az első néhány üzenet Apámtól jött, amiben bocsánatot kér, és találkozni akar, hogy megbeszéljük a dolgokat. A maradék leginkább Oliver és Alexék között oszlott el, felváltva egymást érdeklődtek, hogy merre vagyok, és minden rendben van-e?! Oliver hangját hallva egy nagy sóhaj szakadt fel belőlem. Minél tovább hallgattam a hangját, annál jobban szúrták a szemem a könnyek. Sírni semmiképpen nem akartam, így inkább félbe szakítottam, és kikapcsoltam a készüléket. Egyre jobban befészkeltem magam a fotelbe, és aztán csak elaludtam.