szombat, november 05, 2011

22. fejezet - Egyszer mindenki révbe ér...

22. fejezet


Ez úton szeretném megköszöni, mindenkinek, aki legalább egy sort is olvasott a történetből, hogy itt voltatok. Külön köszönet, azoknak akik, kommenteltek, és megosztották velem a véleményüket.
Köszönöm Nektek!
Nem is húznám tovább, jó olvasást! :)




És eljött ez a nap is. Bár álmomban sem képzeltem, hogy pont így fogok férjhez menni. Alapból nem vagyok egy esküvős fajta lány. Kislányként is még más kislányok már az esküvőjüket tervezgették és a hercegűket képzelték maguk elé, addig én természetesen egyenesen ellentétes dolgokat csináltam, a fiúkkal játszottam, verekedtem, és a lehető legtöbb koszt, és sérülést szedtem össze, amennyit csak tudtam egy délután leforgása alatt. Szóval, határozottan nem ez volt az én műfajom. És most. Most itt állok egy kis kápolna szobájában, nem messze a parktól, ahol van egy nagyobbacska tó, ahol a szertartás utáni fogadást szervezték meg. Itt ebben a kisszobában vagyok már vagy egy órája, majdnem egyedül. Csak azért majdnem, mert néhány percenként bekukkant vagy anyám, vagy May az ajtón, hogy ellenőrizék, minden rendben van e, bár anyám szerintem csak azért, hogy megnézze nem e szöktem át a határon. Amióta betettem a lábam ebbe a szobába, szemezek a ruhával, még ki sem csomagoltam, így azt sem tudom, hogy milyen. Még ezt sem én választottam. Persze hamarabb kellett jönnöm vagy két, három órával, hogy minden rendben menjen. Bár helyesbítek, mert nem magamtól jöttem Alex hozott. Így hogy már itt vagyok, és nagyon senki, és semmi nem köti le a figyelmem, mindig Oliver jut eszembe, hogy vajon fogunk e még találkozni, meg fogja e egyáltalán tudni, hogy miért volt ez az egész, és hogy nem önszántamból tettem, amit. Mikor kiléptünk Alexszel a lakásból Oliver ajtaja előtt dobozok sorakoztak, útközben tudtam csak meg öcsémtől, hogy költözik, párszor megpróbált még beszélni velem, de Alex lebeszélte róla, persze nem mondta el, hogy mi ez az egész, amit egy mosollyal nyugtáztam. Legalább nem bonyolódik a helyzet.
De most mégis, minden gondolatom, csak körülötte forgott. Nem lesz ez így jó. Egy nagy sóhaj kíséretében álltam fel a szélről, amin eddig gubbasztottam. Mivel nincs jobb dolgom, úgy döntöttem, hogy elindulok, és felfedezem a kápolnát, hogy legalább egyszer lássam előtte, és majd ne tévedjek el, vagy bukjak fel valamiben.

Az ajtón kilépve, rögtön jobbra fordultam, mert balra már tudtam mi van, a hátsó bejárat, amin érkeztem. A folyosó nem volt túl hosszú alig mentem előre, bár volt még két ajtó az enyémen kívül, de ahogy bekukkantottam az elsőn egyből leesett, hogy ez valószínűleg öltözőként funkciónál, még pedig a női szektor, teli volt koktél ruhákkal a színskála különböző színeiből.
A másik ajtó is nyitva volt, de mikor jobban belöktem, Alex és May látványa fogadott, amint hevesen egymásra vannak tekeredve, így egy mosoly kíséretében, csak visszahúztam az ajtót, és becsuktam. Már épp elindultam volna tovább, mikor valaki belém karolt.
- Lassan készülődnöd kellene, és nem kint szédelegni. Vagy van valami célod? – kérdezte, a maga nyugodt hangján, édesanyám.
- Nem, nincsen. Éppen visszaindultam – indultunk meg, egymásba karolva.
- Nem láttad Alexet? Segítenie kellene – ráncolta össze a homlokát.
- Ö… nem – gondoltam vissza, az előbb látottakra. Nem hiszem, hogy díjaznák a fiatalok, ha rájuk uszítanám az örömanyát. Inkább csak megcsóváltam a fejem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.
Már a szoba előtt álltunk, mikor valami hangos puffanást hallottunk a kijárat felé.
- Ne haragudj, el kell mennem megnézni, mit tettek tönkre – húzódott távolabb édesanyám, de mielőtt még elment, adott egy puszit, és betessékelt a szobába.

Már csak félóra volt hátra a szertartásig. Az egész alakos tükör előtt álltam, és épp a zipzárral bíbelődtem, mikor Alex viharzott be az ajtón, és nagy mosoly terült el az arcán.
- Hűha, jó sokan vannak – dőlt háttal az ajtónak.
- Alex, ezzel nem segítesz – néztem rá nagy szemekkel.
- Bocsi, és mi az amiben segíthettek?
- Mondjuk a zipzárral – nyújtózkodtam még mindig, hogy elérjem, de aztán csak nem nézte tovább a szenvedésemet, és mögém állt, hogy megoldja a gondom.
- Gyönyörű vagy. Tette mind két kezét a vállamra, és úgy nézet rám a tükörből. Szerencsés pasi lesz…
- Láttad? – néztem fel rá.
- Nem – hajtotta le a fejét.
- Nem baj – fordultam szembe vele, és megöleltem. – Túl leszünk rajta.
- Vigyázz, nehogy szétszedjük a hajad – visszafordított a tükör felé. – Nézd meg magad, mese szép vagy. Egy hófehér pántnélküli, egyszerű ruha volt rajtam, a hajam meg egyszerű kontyba volt feltűzve, és kis fehér virágos hajtű volt itt-ott benne. Margaréta csokrom volt, ugyanolyan egyszerű, mint a ruha, és a hajam is. Nem akartam nagy felhajtást, bár lehet, hogy ez a vendégseregre, nem lesz érvényes.

Alex ellépet mögülem és ledobta magát az egyik székre, még én a láthatatlan ráncokat simítottam el a ruhámon.
- Lenne egy kérdésem – mosolyodott el. Ajjaj, ez már nem jól kezdődik.
- És mi lenne az? Ha azt szeretnéd megtudakolni, hogy hogyan születnek a kisbabák, rossz ajtón kopogtatsz – pillantottam rá, a tükrön keresztül.
- Te sem tudod, azért hárítasz? – játszotta el a meglepetett. – De nem ezt akartam. Hanem, ha az apóst örömapának, az anyóst meg örömanyának hívják, akkor a mennyasszony az örömlány? – kacsintott egyet.
- Uhh, Alex – néztem rá. – Van fél perc előnyöd, aztán neked annyi. De mire megfordultam a vállára kapott, és megpörgetett a szobaközepén. Ezt a testvéri idillt, csak apám szakította félbe, aki úgy állt az ajtóban, mint akit nyakon öntöttek, és csak pislogott nagyokat.
- Tegyél le – csaptam háton Alexet, vagy ahol értem éppen, mire ő is észrevette a döbbent szülőt az ajtóban, és jó nevelt gyerekhez illően a földre állított.
- Lassan indulnunk kellene – mondta szomorúan.
Alex egy gyors puszit nyomott az arcomra, és kisétált az ajtón, de még mielőtt eltűnt volna visszafordult. – Ha egy pasit keresnél a szökéshez, az elsősorban ülök – kacsintva, és fülig érő szájjal távozott. Javíthatatlan, örök gyerek marad – csóváltam meg a fejem, de persze azért megmosolyogtatott.
- Nagyon szép vagy – nézett rám, apám.
- Köszönöm. Nem az én érdemem, csak a ruha teszi, és a vele járó körítés, húztam el a szám.
- Sajnálom Lexy,…
- Mennünk kellene – indultam meg az ajtó felé.
- Induljunk – lépett mellém, és a karját nyújtotta, amit elfogadtam, közbe a másik kezembe vettem az ajtó mellett álló komódról a csokromat, és elindultunk a folyóson.

Egy kétszárnyú ajtó baloldalán toppant meg, apám, ami engem is megállásra késztetett, és csak vártunk, még meg nem szólal, a szokásos zene. Bentről, még a tömeg morajlása hallatszott, aztán mindenki kezdett elhalkulni, és velünk szembe, az ajtó másik oldalára, megérkeztek a koszorúslányok is. Növekvő sorba, a sor végén May-jel, aki bátorítóan rám mosolygott, aztán felcsendült a zene. És a kislányok megkezdték a bevonulást. May után még vártunk pár pillantott, aztán apám elindult, és magával húzott. Pedig a másik irányba található kijárat igen csábító lehetőségnek tűnt. De leküzdöttem magamban, hogy felkapjam a nyúlcipőt, és kiszaladjak innen, mindent magam mögött hagyva. Amint beléptünk a terembe, és mindenki oldalra fordult a padokon, hogy minket nézzen. Egy öröké valóság volt, ahogy ott sétáltunk, halál lassan, és látszólag nyugodtan. Az oltár előtt álló srác, akarom mondani a vőlegényem, vagyis a jövendőbeli férjem, pedig még csak arra se vette a fáradságot, hogy legalább egyszer felénk nézzem. Ez azért kicsit dühített, hogy oly’ annyira nem érdekli, hogy kit vesz el, hogy valószínűleg azt se bánná, ha egy uszkár lenne itt helyettem. Még szépen lassan sétáltunk a padok között szemügyre vettem a srácot, magas volt, legalábbis nálam magasabb, és széles nagy válla volt. Tovább nem jutottam az elemzésbe, mert időközben odaértünk az oltár elé, de még mikor apám megfogta mindkét kezem, és megpuszilt, a jövendőbelim, vagy akárhogy is hívjam, rám sem hederített. Felléptem a pap elé, és már csak dacból se pillantottam felé. A vendégek elcsendesedtek a pap pedig belekezdett a szokásos sablon szövegbe.

Egyre jobban kezdtem forrni a saját levemben, amiatt, hogy ilyen érdektelen az irányomba. Szépen indul ez a kapcsolat is. Főleg, ha rögtön a szertartás után, elásom a kápolna mögött. Már azokat az eszközöket vettem számba, hogy mik kellenének ahhoz, hogy eltegyem láb alól. Alex biztos segítene, még talán May is. Gyors özvegység…
- Elfogadod-e az itt megjelent Alexandra Smith-et, hitvesedül, jobban-rosszban, betegségben-egészségben, gazdagságban-szegénységben, még a halál el nem választ?
- Igen. – Ezek a szavak rántottak vissza a jelenbe, vagyis inkább a válaszadó hangja. Lassan oldalra fordítottam az arcom, még nem találkozott a tekintettünk. Alig hittem a szememnek. Teljességgel lehetetlen volt. Mikor Ő is rám nézett, csak elmosolyodott, és olyan szemeket meresztett rám, hogy majdnem összecsuklottam. Nem is figyeltem a környezetünkre, csak Ő volt meg én. Senki más. Aztán kidurrant ez a buborék, és hatalmas nagy csend fogadott, zavartan néztem a papra, aki meglepve járatta köztünk a tekintettét.
- Akarod? – kérdezte a pap kitudja hanyadjára.
- Igen, akarom – pirultam el, kicsit zavaromban.
- Akkor mostantól, Isten előtt és törvényesen is férj, és feleség vagytok. Megcsókolhatod a mennyasszonyt – nézet Rá a pap.
Rám nézett és abban a pillanatban ismét csak mi voltunk. Lassan közeledett felém, de annál édesebb volt, ahogy ajkaink találkoztak. Körülöttünk, mindenki tapsolt, és ujjongott, de nem zavartattuk magunkat. Csak akkor fejeztük be, mikor már Alex mászott majdnem közénk, gratulálás céljából.

Miután mindenkit köszöntöttünk, és fogadtuk a gratulációkat el nem engedte a kezem, de én se őt, úgy szorongattuk egymás kezét, mintha attól tartanák, hogy valamelyikünket ellopják a másik mellől, még nem figyel oda. Kiléptünk a kápolna kapuján, és kézen fogva sétáltuk egy sport kocsi felé.
- Nos, Mrs. Sky mit gondol, szökjünk meg most azonnal, vagy még nézzünk be a lagzira, és vágjuk fel a tortát? – A megszólás hallatán fülég ért a szám, és Oliver oldalához bújtam.
- Hmm,… attól függ milyen torta – néztem fel rá.
- Azt hiszem valami gyümölcsös – tűnődött el.
- Akkor be kellene néznünk, azok finomak szoktak lenni – sóhajtottam fel. – De előtte átöltöznék, persze csak ha segítesz kihámozni – mosolyogtam rá, angyali arccal.
- Még szép – kapott fel az ölébe, és úgy vitt egészen a kocsiig. Ott bepakolt, bekapcsolta az övem, és még egy búcsú csókot is kaptam még…
Aztán mint, ahogy minden hollywood-i filmben lenni szokott az ifjú pár elkocsikázott a naplementébe, de mi helyette bevetettük magunkat a városi forgatagba, és az új, közös életünkbe… 



- THE END - 

vasárnap, szeptember 04, 2011

21. fejezet - Maybe, it's good... Maybe.



Sziasztok! :)
Ismét jókora csúszással jelentem meg, de remélem maradtatok egy ketten így a végére. Mert ez már tényleg a vég, ez a fejezet, és ha minden jól megy a következő hét közepe fele felteszem az  utolsó részt. 
Lehet, hogy egy kicsit gyorsnak tűnik, de nem szeretném már tovább húzni. 

És akkor jó olvasást, és aki érdemesnek tartja, vélemény írást! :)


A remények, akár szépek voltak, akár nem,ritkán váltak valóra az én világomban.


  Reggel arra keltem, hogy valaki vagy a fejembe kopog valami, vagy az ajtómat ostromolja valaki. Kelletlenül, de még is erőt vettem magamon, és felkeltem, hogy megnézzem ki az. Már majdnem elértem a kilincset, mikor megállt a kezem a levegőben a hangra.
-
Ugyan Lexy, tudom, hogy bent van, hallak. Nem bujkálhatsz előlem. Ne csináld, kérlek – hallottam a kétségbe esett hangját, már most éreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban, mi lesz, ha… Semmi ha, mert el kell neki mondanom, hogy itt már nincs miért bujkálnom, egyszerűen vége mindennek. Még csak el sem kezdődött. Csírájában folytjuk el, így senki sem sérül,… nagyon.
Úgy voltam vele, hogy jobb, mi hamarabb túl lenni rajta, mikor gyorsan téped le a sebtapaszt, akkor csak addig fáj, aztán minden rendben lesz. Ezzel a szellemmel téptem fel az ajtómat, és léptem ki a folyósóra, esélyt sem hagyva neki, hogy beljebb lépjen, és bent rekedjünk a lakásba. Oliveren látszódott, hogy kicsit meglepődött, hogy ahelyett, hogy betessékeltem volna, inkább kiléptem tőle legmesszebb a folyósón. De gyorsan túl tette magát ezen, és közelebb is mozdult felém, amit nem hagyhattam neki, így még ő közeledett, addig én hátráltam. Egészen addig játszottuk ezt a távolság tartást, még már éreztem a hátam mögött a falat, és nem volt hova lépnem előle, ahogy felnéztem rá, észrevettem egy féloldalas mosoly játszik a szája szélén. Hát persze, neki ez csak egy kis játék volt, semmi más. Már egészen közel járt ahhoz, hogy megcsókoljon, de ezt nem hagyhattam neki.
-
Nem lehet – fordítottam el az arcom. – Most már nem.
-
Mi történt? – Támasztotta meg a derekam két oldalán a falat. – Miért ne lehetne? – hajtotta a homlokát az enyémnek.
-
Nem lehet ez így köztünk – mutattam a köztünk rá, majd magamra.
-
Micsoda? A levegő? Ezen könnyen segíthetünk – simult teljesen hozzám.
-
Ne csináld ezt – fektettem a mellkasára a tenyerem, hogy arrább toljam, de az istennek sem akart megmozdulni. – Ez a …, ami köztünk volt. Vége. Sajnálom – hajtottam le a fejem, és a szemközti lépcsőt néztem. Nem mertem rá nézni. Így is éreztem, hogy amint ezt kiejtettem a számon, a teste a tenyerem alatt megmerevedik. Éreztem, ahogy a torkomban nő az a bizonyos gombóc, és ha nem szabadulok mi’ hamarabb bajok lesznek.
-
Nem, nem – rázta meg a fejét, és az állam alá nyúlt, így csak a szemébe kellett néznem, de ezzel egyáltalán nem segített, mert az a zavartság, kétségbe esés, amit a szemeiben láttam, csak még nagyobb bűntudatott keltett bennem. – Nem mondhatod azt, hogy szép volt, jó volt, de ennyi. Ezt nem fogadom el. Ne menekülj. – Nyomott még jobban a falnak, mikor ficánkoltam, hogy minél messzebb kerüljek tőle, és ne legyek úgy mond a hatása alatt. – Mi változott a tegnaphoz képest?
-
Minden – tört ki belőlem, talán kicsit hangosabban is, mint szerettem volna. – Minden – suttogtam most már.
-
Mondd el – simított végig a kézfejével az arcomon, eddig csak környékezet a sírás, de ezek után már határozottan fojtogatott.
-
Nem lehet, a lényeg annyi – toltam kicsit erélyesebben el magamtól. –, hogy ennek vége – hátráltam az ajtóm fele. – és nekem férjhez kell mennem egy vadidegenhez. – Sejtettem, hogy ez lesokkolja annyira, hogy be tudok menekülni a lakásba. Tudom gyáva dolog a bujkálás, de jelen pillanatban szükséges volt, éppen hogy becsukódott mögöttem az ajtó, és ráfordítottam a kulcsot, megállíthatatlanul kezdett el patakzani a könnyem. Neki dőltem az ajtónak, és lecsúsztam mellette. Nem sokkal azután, hogy elfordítottam a kulcsot, megrándult a kilincs, és megszólalt Ő.
-
Lexy, ezt beszéljük meg, kérlek. Mi az, hogy férjhez mész? Milyen idegenhez? – hallottam, ahogy a keze idegesen az ajtómra csap. – Akkor csak egy utolsó szórakozás voltam? – kérdezte suttogva.
-
Nem – jajdultam fel. Fájt, hogy azt gondolja, hogy csak kihasználtam, és játszottam vele. Az elején el sem akartam kezdeni ezt az egészet. De örülök, hogy megtörtént az ami, még ha csak egy kis időre is, de határozottan nem játék volt. – Nem az volt – suttogtam magam elé, kérdéses volt, hogy egyáltalán meg hallotta, nem is számított már.
-
Akkor beszéljük meg, ketten megoldjuk – kérte, már-már kétségbeesettnek tűnt a hangja.
-
Nem lehet, hagyj, kérlek – kecmeregtem fel, és léptem el az ajtótól. Egyenesen a szobámba mentem, az volt a legtávolabbi hely a lakásban az ajtótól, Tőle. Még egy darabig hallottam, hogy beszél, kérlel, aztán az idő teltével, már elhalt a hangja, és a dühös csapkodása a fán. Azzal, hogy már nem az ajtómat döngette, a telefonom kezdett folytonos csengésbe minden második pillanatban. De lassacskán az sem bírta tovább ezt a lelkes igénybe vételt, és bedobta a kulcsot. Lemerült.

Már kint sötét volt, mire képes voltam megmozdulni, és kitámolyogjak a sötét szoba magányából. Ahogy a közlekedőre értem, Alex is ezt a pillanatot választotta, hogy berontson a lakásba, mint valami dúvad, nyomában az idegbajos May-jel.
- Lexy, ezt mégis, hogy a francba képzeled, hogy kikapcsolod, és eltűnsz határozatlan időre – rántott magához, May. És megszorongatott, miközben azért nem hagyta abba a rikácsolást, csak most ezt teljes hangerővel a fülembe visította.
- May… – próbáltam arrébb tolni, hogy kapjak levegőt. – Minden rendben, nem kell így felfújni.
- Hogy így? – tolt el hirtelen, hogy a szemembe nézhessen. – Alex mindent elmesélt – rántott megint ölelésbe, én pedig próbáltam a lehető legcsúnyábban nézni az említettre, és ezért még számolunk pillantást vetni rá. Alex csak lehorgasztotta a fejét, és a lehető legnagyobb figyelmét fordította a padlóra.
- Az már lerágott csont, megtörtént, ez van. Ne boncolgassuk, légyszi – léptem hátra, egyenesen neki valaminek. Zizi nyüszített fel, nagy menekülésem közepette sikerült kicsit arrébb tolnom, ami nem igazán tetszett neki. Hogy lefoglaljam magam, és ne érezzem magam még rosszabbul, mert nem hogy csak nekem kattogott ezen az agyam, de még két személy volt, aki sajnálkozó tekintettel mustrált mindenegyes pillanatban, ölembe kaptam Zizit és bemasíroztam a nappaliba egyenesen az egyik fotelbe vetettem magam, kutyával az ölemben. Automatikusan kezdtem el simogatni, ami nem esett ellenére, mert csak összegömbölyödött az ölembe, csukott szemmel.
Alex és May is besétált utánam, leültek egymás mellé a kanapéra. Addig helyezkedtek, hogy a végén már May teljesen Alex oldalának simult, mintha misem lenne természetesebb. Örültem nekik, de most kicsit fájt ezt látni, mert nem is olyan régen, még én is megtehettem volna ezt, és ehhez hasonlókat. A csendet Alex törte meg.
- Apa hívott, miután téged nem ért el. – Apám hallatán vegyes érzelmek keringtek bennem; düh, megértés, félelem, harag… – Azt mondta, hogy a dolog… Szóval, annak az egésznek már meg van az ideje, és meg van szervezve, csak annyi, hogy ott kell lenned.
- Ohh, nincs ennél egyszerűbb, csupán ennyi. Mennyire egyszerű ez az egész – bámultam ki az ablakon, miközben éreztem, hogy ők meg engem bámulnak, de az egész úgy hagyta el a számat, hogy semmi érzelmet nem láthattak rajtam. Visszafogtam magam, és maximum csak némi gúnyt vehettek észre. – Mikor? – tettem fel a kérdést.
- A hétvégén – motyogta Alex.
- Most?
- Igen – válaszolt félve, mintha minimum azt várná tőlem, hogy felpattanok, és összezúzom a szobát. Gondoltam rá. Nem is egyszer, de attól még semmi sem változna, ugyanúgy benne lennék ebben a hülye helyzetben. Így inkább csak színtelen hangon válaszolgattam, és fogadtam el a dolgokat. Bár ez sose volt az erőségem, hogy hagyjam a dolgokat a saját medrébe folyni, és elfogadni azt, amit mások előírnak nekem, de most az egyszer kénytelen vagyok. Az agyam természetesen folyamatosan kattogott, mert hát persze kitudja, milyen lesz, lehet még meg is fogom kedvelni… idővel. Vagy az is lehet, hogy neki sincs úgy az ínyére ez az egész, mint nekem, és csak papíron fog létezni a házasságunk, és az első adandó alkalomkor búcsút intünk egymásnak. Meg lehet…
- Lexy – nézett rám aggódva May. –, jól vagy?
- Jól leszek – fordítottam lassan rájuk a tekintettem. – Jól leszek – ismételtem meg még egyszer.

A napok a maguk lassú tempójában teltek, és egyre közeledett a hétvége, a nagy nappal. Nem lesz valami nagy esemény, bár a családom tagjai egytől egyig jelen lesznek, meg tudtommal a másik fél szűk családi köre, és talán még egy-két közös üzletfél. Miért is ne?! Elvégre, ez is csak egy nyavalyás üzlet, semmi más. És tényleg,… Nekem csak el kellett mennem a jeles napon a kis kápolnába, mert minden el volt rendezve, úgy ahogy kell. De tényleg minden, a szertartás, az azt követő fogadás, a vendéglista. Minden készen volt. 

kedd, július 19, 2011

Gyors közlendő...

Sziasztok!

Még sajnos, nem az új fejezetet hoztam, de már az is halad...
Most csak egy röpke hírrel szolgálhatok. Oldalt ott egy kis doboz, miszerint már a
Facebookon is elérhetek, már akinek van kedve. (:

csütörtök, június 16, 2011

20. fejezet


Sziasztok! :)

Nos, megjöttem. Nem valami nagy fejezet, de úgy képzeltem, hogy ez egy átvezető fejezet lesz, majd a többire... :) A végéhez. ^^ 
A kommenteket köszönöm szépen az előző fejezethez, válaszolni fogok rájuk. :) 
Remélem ehhez kapok majd egy-két véleményt!
Jó olvasást! :)


20. fejezet

- Ne aggódj biztos tetszeni fog – szorongatta még mindig a kezem Alex.
- Messze van még? – kezdtem kicsit fáradni, és már soknak éreztem ezt a mai napot.
- Neeem – fordult be egy sarkon. – Mindjárt ott vagyunk, ne légy türelmetlen.
Fél perc múlva Alex megtorpant, engem is megállítva, és bámult maga elé, így én is felnéztem a földről.  – Megjöttünk – közölte fülig érő szájjal.
Először még majdnem a lélegzet is elakad bennem, de a szavam mindenképpen. Egy elhagyatott part részen voltunk, ahonnan a korlát mögött a folyó zúgott, a túl oldalán pedig fények villództak, ami így sötétben még szebb volt. A város fényei.
Olyan hirtelen indultam el a korláthoz, hogy kis híján sikerült Alexet hasra rántanom. A korlátba kapaszkodva először ráhajoltam a folyóra, és csak néztem, ahogy a hullámok a betonnal kiöntött partnak ütközik. A túl part felé pillantva, meg teljesen lenyűgöztek a város fényei, az a sok féle szín.
- Reméltem, hogy tetszeni fog – állt mellém Alex.
- Jól gondoltad – húzódtam vissza, és dőltem a vállának.
Fogalmam sincs mennyi ideig állhattunk így, de biztos nem tíz perc volt.

- Lexy?
- Hmm?
- Most mi lesz? – kérdezte Alex, mire felnéztem rá, de ő még mindig a város fényeit nézte.
- Nem tudom, fogalmam sincs – vallottam be. Mert tény, mi tény. Bántotta az egómat, ez az egész házassági szerződés, de ismerem már annyira magamat, hogy tudom jól, nem hagyom magára Apámat. Ha mást nem, ez egy ritka rövid házasság lesz. Sóhajtottam egy nagyot.
- És ha megszöknél? – kérdezte nagy komolyan.
- Alex – mosolyodtam el. – Az nem megoldás, te is tudod.
- Tudom, de azért ne felejtsd el, nálam csövezhetsz – nézett végre rám, azzal a megszokott pimasz ábrázatával, és kacsintott egyet.
- Oh, milyen nagylelkű valaki, és de választékosan fogalmazol – böktem oldalba.
- Adottság, csak úgy jön – vigyorgott tovább, aztán lefagyott a mosoly az arcáról, és feltette azt a kérdést. Azt az egy kérdést, aminek a válaszán már én is egy ideje gondolkodom. – Hogy mondod el Olivernek?
- Sehogy?! – sandítottam Alexre.
- Azt nem teheted meg. El kell neki mondanod, Lexy – nézett rám, tőle nem megszokott komolysággal.
- Igazad van,… csak nem tudom, hogy hogyan kezdjek neki – sóhajtottam egy nagyot. – Olyan nehéz. Most annyira nagyon össze lett kuszálva minden – löktem el magam a korláttól, és Alexet megkerülve elkezdtem a folyó mentén tovább sétálni.
- Most hova mész? – lépet utánam Alex.
- Nem tudom. Csak kisétálom magamat. Gondolkozok egy kicsit. – És pont végszóra csörrent meg a mobilja.
- Bocsi – kapta elő a nadrág zsebéből. – May az.
- Vedd fel – legyintettem egyet, és visszafordultam a víz felé.
- Szia, Kicsim – szólt bele Alex a készülékbe. – Nem, nem vagyunk otthon. Igen, rendben vagyunk. Igen, Lexy is itt van velem. Nem tudom, majd hívlak. Én is – bontották a vonalat.
- Menj – néztem Alexre.
- Nem, én…
- Menj, egy kicsit egyedül szeretnék maradni. May már vár. Menj, ne is lássalak, kölyök – löktem oldalba, egy elfuserált mosoly utánzattal.
- Jól van, de be vagyok kapcsolva, ha kellek hívj, és…
- Hé, mikor cseréltünk mi szerepet – szakítottam félbe. – Én vagyok az idősebb, ez az én szövegem.
- De nem ma, Nővérkém. Hívj, ha kellek – nyomott egy puszit a fejemre, aztán elindult.

Egy darabig még ott álltam és néztem Alexet, aztán mikor már eltűnt a szemem elől, tovább sétáltam a parton. Néhány méter után, egy mólóhoz értem, ami elég hosszan lógott be a folyó közepe felé. Végig sétáltam rajta, és a végén a korlátba kapaszkodva, leültem. Fogalmam sincs, hogy meddig ülhettem ott, már csak arra lettem figyelmes, hogy a horizonton megjelennek az első napsugarak. Sok mindent át kellett értékelnem magamban, sok mindenen sikerült elgondolkodnom, éppen csak egy dolog maradt, amivel kapcsolatban még most sem tudom, hogy mit kezdjek. És ez Oliver.
Most, hogy már a nap is kezd fel jönni, itt az ideje, hogy haza menjek, lezuhanyozzak, esetleg aludjak egy-két órát, ha sikerül, és rendezzem a dolgokat magam körül, és nem utolsó sorban magamban.
Lassan a korlát csövébe kapaszkodva felálltam, és visszasétáltam a partra, ahonnan a park felé vettem az irányt, és onnan már egyenes út vezet a lakásom felé.
Otthon minden ugyanolyan volt, mint eddig, itt semmi nem változott. Legalább egy biztos pont. A táskámat csak lehajítottam a fotelbe, elég szerencsétlenül, mert a telefonom nagy csattanása jelezte, hogy kipottyant. Mikor érte nyúltam a kijelzőre pillantva láttam, hogy tömérdek nem fogadott hívás, és megannyi hangposta üzenetem van. Biztos vagyok benne, hogy az üzenetek nagy hányada Apámtól jött, a többi megoszlik, May, Alex… és Ő közte. Még nem voltam képes meghallgatni őket, inkább visszahajítottam a fotelba, és a fürdőbe csoszogtam.
Egy örökké valósággal később, ami igazából lehetet vagy negyedóra, újra az üres nappaliban voltam, és a telefonommal szemeztem. Elkezdjem vagy ne meghallgatni?! És ha csak kitörölném mindet?! De ha van benne valami fontos? Vagy ha meggondolom magam, mikor meghallom Oliver hangját?! Pedig már eldöntöttem, köztünk vége. Nem lehet semmi, nekem kötelességem van, igaz nem a legjobbkor derült ki, de az élet már csak ilyen. Ezt már csak neki kell beadagolnom.
Végül aztán csak felkaptam a telefont, és neki láttam egy nagy sóhaj kíséretében lehallgatni az üzeneteket. Természetesen, ahogy gondoltam, az első néhány üzenet Apámtól jött, amiben bocsánatot kér, és találkozni akar, hogy megbeszéljük a dolgokat. A maradék leginkább Oliver és Alexék között oszlott el, felváltva egymást érdeklődtek, hogy merre vagyok, és minden rendben van-e?! Oliver hangját hallva egy nagy sóhaj szakadt fel belőlem. Minél tovább hallgattam a hangját, annál jobban szúrták a szemem a könnyek. Sírni semmiképpen nem akartam, így inkább félbe szakítottam, és kikapcsoltam a készüléket. Egyre jobban befészkeltem magam a fotelbe, és aztán csak elaludtam. 

vasárnap, május 29, 2011

19. fejezet


Sziasztok Drágák!


Lassan, de biztosan befutottam megint. Tudom, hogy megint sokáig el voltam, de így jött ki a lépés. :|
Mint láthatjátok, a blog kapott egy új külsőt, és a zenéket is frissítettem. :)
Az előző fejezet kommentjeire válaszoltam, és nagyon, nagyon szépen köszönöm azoknak, akik írtak.  
Ennek a történetnek is lassan vége, már olyan cirka 2-3 fejezet lehet hátra
És akkor nincs más hátra; Jó olvasást! Remélem véleményeiteket megosztjátok velem! :)




- Apa – húzódtam egy kicsit el, hogy szembekerüljek vele. Nem sokat változott, bár már régen találkoztunk, de olyan, mint ha az idő nem is telt volna, legalábbis rajta egy csöppet sem látszik. Ugyanaz az őszes, rövid haj, frissen borotvált arc, és az a megszokott elmélkedő arckifejezés, na meg persze üzletember lévén, az elmaradhatatlan öltöny, nyakkendő. – Hogy jutottál be? Nem azért mondom, hogy bánnám, csak…
- Még te adtál kulcsot, nem emlékszel? – intett a belső zár felé.
- Igaz, el is felejtettem – bontakoztam ki végleg az öleléséből, hogy beljebb jussak a lakásba és lepakoljam a cuccaimat. Mikor már a szobám felé vettem az irányt, megfordultam, mert furcsa volt, hogy apám nem követ, és bombáz a szokásos kérdéseivel, és akkor leesett a tantusz. Oliver. Még mindig az ajtóban ácsorog, és éppen apámmal méregették egymást.
- Basszus – motyogtam az orrom alá. Ledobtam mindent a kezemből, és visszasétáltam hozzájuk. – Apa, ő itt Oliver. Oliver, ő az apám, Richard Smith – mutattam be egymásnak őket. Miután kezet fogtak, elkaptam Oliver karját és magam után húztam. – Apa, addig ülj csak le, addig mi bevisszük a holmikat. Mindjárt jövünk. 

- Valahonnan ismerős nekem az öreged – szólalt meg Oliver, mikor beértünk a szobába.
- Lehet, ha olvasod a gazdasági rovatot, akkor ott valamelyik interjúból – magyaráztam, pakolászás közben.
- Nem hiszem, hogy onnan – lépett mögém. – De mindegy, nem számít – csókolt a nyakamba.
- Menjünk, nem szeret várni – indultam vissza a nappaliba, Oliverrel a sarkamban. Apám háttal állt nekünk, mikor kiértünk, épp az ablakon nézett ki, és valamin nagyon elgondolkodott, de amikor beértünk a nappaliba felénk nézett. – Kér valaki valamit inni? – kérdeztem, csak hogy kezdjek magammal valamit, mert látom apám tekintettén, hogy valami komoly dologról akar majd beszélni, de addig egy kicsit próbálom húzni az időt.
- Nem köszönöm – mosolyodott el, ahogy rám nézett, de egyből megfagyott, ahogy Oliver a derekamra csúsztatta a kezét, és így vont közelebb magához.
- Lexy, valamiről beszélnünk kell majd – nézte Oliver kezét. –, komoly dologról – nézett végre a szemembe. Ajjaj, ez nagyon nem jól kezdődik.
- Fogunk is beszélni, de… – Oli telefonjának a csengése fojtotta belém a szót.
- Bocsánat – szabadkozott, és egy puszit nyomott a homlokomra, mielőtt kiment a konyhába, hogy felvegye.
- Nos? Elárulod, mi ez a nagy felhajtás, az az extra fontos dolog? Nem mintha nem örülnék, hogy itt vagy, csak hirtelen jött.
- Elmondom, mihelyst ketten vagyunk. Este elmehetnénk enni valahová. Mit szólsz? – kérdezte apám békítőleg, mert látta, hogy kezd bennem emelkedni a pumpa. – Gyere ide – nyúlt a kezem után, hogy leüljünk a kanapéra. –, ez nem lesz egyszerű, de …
- Ne haragudj – Oliver lépett mellénk. –, de el kell mennem, családi kupaktanács van nálunk is. Bocsánat – adott egy puszit, és biccentet apám fele, aztán már el is viharzott. 

- Nos – pillantottam vissza apu felé –, ez gyorsan ment. – Most már kibököd, hogy mi a látogatásod oka? Mert gondolom, nem az új tapétámért utaztál több órát. Bárha mégis, akkor…
- Nem, nem a tapéta miatt jöttem – mosolyodott el. – Bár nagyon szép – tette hozzá, mikor felhúztam a szemöldököm. – De most akkor… – állt fel és sétált vissza az ablak mellé. – Nem egyszerű elmondani,… Hol is kezdjem!?
- Apa – megvártam még felém fordul. – Kezdesz megijeszteni. Anyuékkal van valami? – kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. – Kezdd el, légy szíves.
- Jól van – sóhajtott egy nagyot. -  Ezzel a fiúval,… ti… együtt vagytok? – sandított felém.
- Eléggé úgy tűnik, hogy nem a tapétámért jött ő se. – Egy pillantásával megállította a szarkazmusomat. – Igen,… nagyon úgy áll a helyzet.
- Az nem jó, nem jó – motyogta maga elé, és újra az ablakon bámult ki.
- Ez igazán nagyon kedves tőled. Ennyire ne örülj.
- Én nagyon örülnék, Kicsim. De nem ebben a helyzetben – pillantott megint rám. Aztán visszasétált mellém, és leült. – Van, amiről nem tudsz, amiről még én is megfeledkeztem. De akkor kezdem az elején, anno, mikor a még az üzlet nagyon az elején volt. Volt egy hullámvölgyünk, és a bank se talált hitelképesnek, így nem volt más, mint befektetőt keresni. – Dőlt hátra a kanapén.
- A csendestársad.
- Igen, róla van szó. Nos, minden rendben is volt, de volt egy apró betűs kritériuma a szerződésnek – kapott a fejéhez, és masszírozni kezdte az orrnyergét. Ez sosem jelentett jót, ilyenkor mindig valami rossz dolog jön. – Itt már rólad van szó.
- Rólam? Hogy érted azt, hogy rólam? Akkor még csak tizenhárom-tizennégy éves lehettem – gondoltam vissza arra az időszakra. Kamaszkor. Sok hülyeséget tettem akkor, de vannak azért szép emlékek is.
- A szerződésbe volt foglalva, hogy a lányom, vagyis te – nézett rám. –, még egyedül álló lesz - vagy ha nem egy több éves kapcsolatban él -, tíz éven belül, akkor feleségül kell mennie a befektető fiához – mondta monoton. – Sajnálom, Kicsim.
- Hohooo, ácsi. Ez hülyeség. Ez nem jó vicc! – pattantam fel, és idegesen kezdetem el, fel és le sétálni a kanapé előtt.
- Nem, sajnos, nem az – próbált a kezem után nyúlni Apám.
- Pedig én ezt nem merem el hinni, hogy eladtál – fújtattam tovább. – És ezt mégis mikor akartad elmondani? Majd a születésnapomon? Na bumm, meglepetés, holnap esküvő?! Vagy mikor, Apa? – Már a dühroham szélén álltam, és a könnyek szúrták a szemem.
- Ne csináld, Kicsim. Nem adtalak el, ülj vissza, kérlek. Beszéljük meg. Oliverrel mióta ismeritek egymást? Hátha ő,…
- Jaj, ne csináld ezt. Ne szervezd az életem. Ezt már megtetted – folyt le az első könny az arcomon, és a többi megállíthatatlanul követte. – Gratulálok. Ez szép húzás volt, remélem büszke vagy magadra – néztem a könnyfátyolon át rá. Úgy ült ott, magába roskadva, hogy ha nem az lenne a helyzet ami, még meg is sajnálnám.
- Lexy… – nézett könyörgően rám.
- Ne… – kaptam magam mellé a kezem, hogy ne érhesse el. – Most inkább ne. Hagyj.
És ezt a pillanatot választotta Alex, hogy berontson az ajtón.
- Ezt nem hiszed el, de… – kezdett bele, fülég érő szájjal, de ahogy meglátott minket, egyből lehervadt a mosolya. – Mi történt?
- Semmi, mennem kell – rohantam el a megdermedt öcsém mellett, nyúltam a kocsi kulcsért, a táskámért, és már kint is voltam a lakásból.

Az épületből kiérve, végül is nem is a kocsihoz mentem, hanem elindultam gyalog a park felé, így legalább ki tudom szellőztetni a fejem. Hogy tehette ezt velem? Folyamatosan ez járt a fejemben. Eladott. Engem, a saját tulajdon lányát. Nem a középkorban vagyunk, hogy a szülők döntsenek helyettünk. Megszervezzék helyettünk az életünket. Ráadásul pont most. Most mikor már jól érzem magam, és minden klappol. Ilyenkor kell előhozakodni egy ilyennel. Már az is baj, hogy egy ilyen megtörtént, megtörténhet a mai világban. De ha elszöknénk?! Persze az sem megoldás a jelen helyzetben, ha megfutamodok. Ezt meg kell valakivel beszélnem. 

Még a gondolatok javában röpködnek a fejemben, mikor megérkeztem a parkba. Automatikusan elsétáltam a park közepén található játszótérhez, és ott leültem egy padra.
Hirtelen ötlettől vezérelve, elővettem a táskámból a mobilom, kikerestem a nevet, és megnyomtam a tárcsázást. Kicsengett, egyszer, kétszer… nyolcszor, és a hangposta kapcsolt.
„Szia, itt Oliver. Most valószínűleg nem érek rá, de hagyd meg a neved, és a számod, és visszahívlak.”
És az elmaradhatatlan hangos sípszó. A viszonzatlan hívásra ismét megeredtek a könnyeim, és már teljesen kétségbeesve, bontottam a hívást, és dobtam a táskába a készüléket. Felhúztam a térdem, és a homlokomat neki támasztottam, így ültem kitudja mennyi ideig a padon. Közben már besötétedet, de a helyzet még mindig nem javult, még mindig teljesen, és megmásíthatatlanul reménytelennek láttam. Az emberek járkáltak körülöttem, érzékeltem, de senkit nem érdekelt annyira, hogy miért ücsörög egy lány, összekuporodva a padon. De nem is baj, mert biztos nem nyújthatok valami szép látványt. Aztán egyszer csak leült valaki mellém.
- Szép csillagos az ég – szólalt meg az ismerős hang. – Nem fázol?
Felemeltem a fejem, de nem néztem rá, csak magam elé bámultam. Teljesen, tökéletesen üresnek éreztem magam. – Mit keresel itt? Honnan tudtad, hol vagyok?
- Nem tudtam, csak reméltem. És elég egyértelmű, hogy miattad vagyok itt, és nem a hinta miatt – próbált viccelni.
- Ohh, Alex – fordultam felé, és a nyakába borultam. – Hogy tehette ezt velem?
- Cssh – próbált öcsém vigasztalni, de mindhiába, mert a könnyek megint csak úgy hullottak, pedig már lassan szárazra sírtam a szemem. Hiába tudtam, hogy a sírás nem old meg semmit, és semmivel sem leszek előrébb, nem tudtam mit tenni, csak hagytam, hadd potyogjanak. Inkább így adjam ki, mintha neki estem volna valakinek. – Nem akarta. Ezt te is nagyon jól tudod. Akkor megszorult és tanácstalan volt, és bízott benne, hogy a gyönyörű lánya, nem olyan makacs szamár, és addigra már lesz legalább egy komoly kapcsolata, ha nem is egy férje.
- Ezt ugye, most nem vigasznak szántad?! – vágtam hasba, de közbe a vállára hajtottam a fejem.
- Tudod, hogy gyatra vagyok a vigasztalásban. Gyere – állt fel és húzott magával.
- Én nem megyek haza, még ott van, nem bírnék most vele találkozni – makacsul néztem Alex szemébe, továbbra is a padon ülve.
- Már nincs nálad, elment egy szállodába, és nem haza megyünk. Mutatok valamit – húzott egy nagyot, mire én is felálltam, és a kezemet fogva elindult a park kijárata felé.
- Hova megyünk? – kérdeztem, mikor végre sikerült beérnem Alexet, és nem a nyomában kullogtam.
- Amióta itt vagyok nálad, bolyongtam egy kicsit a városban, és találtam egy helyet – mosolygott rám. – Hátha kicsit feldob – szorította meg a kezem.
- Remélem - karoltam belé a másik kezemmel is.


vasárnap, március 20, 2011

18. fejezet

Na Drágáim!!
Akkor itt is lennék, megkésve, és minden egyéb. Nem lett se túl hosszú, se túl akció dús...
Ahogy elnéztem mostanában sokan pártoltak el az oldaltól, ami persze az én hibám részben, ezzel tisztában vagyok, de akik még maradtak, azoknak köszönöm szépen! Örülök, hogy a chatben is kapok ösztönzést, és a kommenteket is köszönöm; drága linsther-emnek, és Kingának. Remélem most is lesz, aki hagy maga után visszajelzést. Sokat jelentene nekem! ^^
És akkor jó olvasást! :)

- Mi már összecsomagoltunk, és megyünk is aludni, csak ezt akartuk elmondani – pattant fel May a kanapéról. – Különben is, ahogy elnézlek titeket, rátok férne valami száraz… ruha – nézett végig rajtunk. Már el is felejtettem, hogy egy merő vizesek vagyunk.
- Mi akkor megyünk is, igaz Alex? – nyújtotta a kezét az említett felé, aki vigyorogva bámult ránk, és biztos vagyok benne, hogy már legalább ötven elmélete van arra, hogy mi mégis, mi a csudáért áztunk így el.
- Én még ráérek egy kicsit – húzta Mayt az ölébe, úgy, hogy a szemét le se vette rólunk.
- Khmm,… – köszörülte meg May a torkát, és ismét egyenesbe tornázta magát. – Jól van, bámészkodj még, de én felmentem. – És felrobogott a lépcsőn.
Alex se bírta sokáig, talán még úgy húsz másodpercig, aztán ő is feltápászkodott, és May után ment. 

Oliverrel már csak ketten maradtunk lent a nappaliba, mindketten a párocska után bámulva.
- Nos…
- Hát akkor… – kezdtük egyszerre.
- Mondd csak – nézett rám.
- Nem, mondd előbb te.
- Jó – mosolyodott el. – Akkor mész te előbb fürdeni?
- Miért lemosod a hátam? – vigyorogtam rá.
- Csábító, de arra gondoltam, hogy addig megcsinálom neked a forró csokidat.
- Ohh, hát az sokkal, de sokkal jobban hangzik. Akkor mindjárt jövök, de finom legyen – indultam meg a szoba felé, de elkapta a kezem.
- És mi lesz a fizetséggel? – vont közelebb magához.
- A mivel? – húztam fel a szemöldököm.
- A fizetséggel, előre kérem.
És még mielőtt visszavághattam volna valamivel, mert szerettem volna, de ahogy megéreztem a száját, az enyémen, minden kiszállt a fejemből. Tessék még egy dolog, amiért kerülni kellene a pasikat. Még gondolkodni se hagynak.

A fürdőből jöttem kifelé, mikor Oliver fogott meg a vállamnál fogva, és a nappaliba navigált, ahol lenyomott a kanapéra, majd a kezembe nyomott egy bögre, gőzölgő italt, és szó nélkül elindult a szoba felé.
- Mindjárt jövök – mosolygott még vissza az ajtóból.
Egy bögre forró csoki, és úgy húsz perc múlva arra keltem, hogy megmozdul alattam a kanapé. Biztos elnyomott a buzgóság, Oliver a kezeimet a nyaka köré tette, és a karjában lavírozott velem a szobánkba. Nem tudom, hogy annak a számlájára írható fel, hogy már félálomban voltam, vagy valami más fura erőnek, de ahelyett, hogy azt vártam volna, hogy minél távolabb kerüljek tőle, a kezeimet még szorosabban fűztem a nyaka köré, és magammal húztam le az ágyba. Kicsit meglepődheted, mert mintha megdermedt volna néhány pillanatra, de aztán csak beljebb tett az ágyon, és ő is mellém feküdt. Magához vont, és a fülembe súgott.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – nyomott egy puszit a homlokomra. – De aludj csak – ölelt még jobban magához. És az ellenkezés legkisebb szikráját sem tanúsítva alvás közben, karjai közé simultam. 

- A francba. – Hallottam reggel egy keserves, ám annál hangosabb véleménynyilvánítást.
- Szép jó reggelt – fordultam hasra, és úgy pislogtam Oliverre, aki az ágy mellett állt, kezében egy tálcával, és a lábát fájlalta. Egy bocsánatkérő mosollyal az arcán, indult meg felém.
- Neked is – ült le az ágyra. – Ne haragudj, nem így terveztem…
- Akkor mégis hogyan?
- Háát – kúszott közelebb hozzám. – gondoltam először is készítek valami reggelit – intett a tálca irányába, ami időközben az éjjeli szekrényre került.
- Ez pipa – nyomtam el egy ásítást.
- Aztán gondoltam, visszasettenkedem vele – csúszott még közelebb, már csak néhány centi volt köztünk. – És már csak egy lépés marad hátra.
- Ez egy fél pipa, de mi az utolsó? – nyomtam fel magam, és a könyökömre támaszkodva figyeltem, ahogy egyre közelebb kerül az arca az enyémhez.
- Hát, ez – tüntette el azt a pár centis távolságot kettőnk közt, és megcsókolt. 

- Verőfényes szép jó reggelt, gerlicéim – rontott be Alex az ajtón, és magát egy cseppet sem zavartatva, leült az ágy szélére, és nagyokat pislogva nézett ránk.
- Az volt – feküdtem Oliver mellkasára, aki időközben visszadőlt mellém. – Téged nem zavart a csukott ajtó? – néztem csúnyán Öcsikémre, vagyis próbáltam, de ahogy elnéztem nem sok eséllyel.
- Nem igazán, meg már csukva sincs – intett az ajtó irányába.
- De volt,… - kezdtem el vitázni vele, miközben Oliver mellkasa hullámzani kezdett a félig meddig sikeresen elfojtott nevetéstől. – Alex – vettem mély levegőt. – Mit akarsz?
- Zavarok?! – pislogott ártatlanul.
- Áhh,… épp rád vártunk. Szerinted? – forgattam a szemem.
- Huuh, ezt örömmel hallom. Csak érdekelne, hogy a pakolással, hogy álltok? Kivinném a kocsihoz, egy óra múlva indulni kellene.
- Még pakolunk, de ha meg van, majd szólok, és kivisszük – szólalt meg Oliver is.
- Okés – vigyorodott el Öcsi, és továbbra is nagy kényelmesen az ágy szélén ücsörgött, és minket vizslatott. – És hogy aludtatok? – jelent meg egy sunyi mosoly az arcán, már előre tudtam, hogy ez nagyon nem jól kezdődik.
- Jól – húztam össze a szemem, ezzel is valahogy Alex tudtára adni, hogy jobb lenne, ha nem feszegetné tovább a dolgokat.
- Aha, és vigyáztatok? – dőlt előrébb. – Még nem akarok nagybácsi lenne. – Ez azért váratlan volt, de szerintem az arcom el is árulhatott, mert Alexből kirobbant a röhögés.
- Alex – sikítottam, miközben felpattantam az ágyon, hogy Alexre vethessem magam, de megelőzött. Ő is felugrott, és mikor a közelébe értem egyszerűen a vállára kapott és elindult velem ki a szobából. 

- Alex, most azonnal tegyél le – csapkodtam a hátát.
- Áhh, majd mindjárt – nevetett fel.
- Most – követeltem tőle, mint egy makacs három éves, bár tudtam, hogy felesleges, ha a fejébe vette, véghez is viszi.
A fürdőszoba ajtaja előtt megállt, de éppen csak addig, még az értetlen arcot vágott May kilépett rajta, aztán bemasírozott, megnyitotta a hideg vizet, és a kádba fektetett. Egyből kirázott a hideg, ahogy a hideg vizet megéreztem magamon.
- Ezt még nagyon megbánod, elkezdheted ásni a sírod – vacogtam össze-összekoccanó fogakkal.
Az ajtó felé pillantva, Oliver és May csodálkozó arcát láttam, aztán visszanéztem a nevetéstől görnyedő öcsémre, és elszállt bennem a pumpa.
- Alex – pattantam fel hirtelen, Alex meg, mint akit puskából lőttek ki, úgy kezdett el rohanni előlem.
Elszáguldottunk a két bámészkodó mellett, és épp elcsíptem May egy sóhaját; Ezek már megint kezdik.
A hátsó kertbe rohantunk ki, és mint két veszett mókus szaladgáltunk a kertben, Alex természetesen szétröhögtem magát, hogy milyen béna kósza kísérleteket teszek azért, hogy őt elgáncsoljam, kibuktassam, megcsapkodjam, és a többi. 

Egy idő után, Oliver és May is kiült a teraszra, egy-egy bögre kávé kíséretében, és minket bámultak. Mikor már kezdett elfogyni a szuflám, eloldalaztam a ház oldaláig, és megnyitottam a kerti csapott, aminek a végére a slag volt felerősítve, és még Alex pihenésképpen, megont görnyedt a röhögéstől, így őt is váratlanul érte a hidegzuhany. Egyedül talán Zizi volt az, akinek tetszett ez az egész reggeli le-felfutkosás, és pancsolás, mert ő végig kitartóan ugrált, rohangált körülöttünk. 

Miután kipancsoltuk magunkat, és a szemlélődőket is sikerült eláztatni, mindenki visszavonult átöltözni és a maradék holmiját elcsomagolni. Harminc perccel később, már magunk mögött hagytuk a nyaraló magányát, már az autópályán száguldottunk vissza a nyüzsgő nagyvárosba.
Persze folyamatosan ment a hülyeség, egy perc nyugalom nem volt, épp egy Maroon5 szám ment, amit Alex próbált meg a legnagyobb bánatunkra imitálni.
- Istenem Alex, inkább hagyd ezt abba, olyan vagy, mint egy bagzó macska. 

Otthon, édes otthon. Jutott eszembe, mikor megérkeztünk a lakásoktól zsúfolt épület elé. Gyors kipakoltuk a cuccomat, és Oliverrel a nyomomban elindultunk fel a lépcsőn. Alex még tett egy kitérőt, haza szállította Mayt. A kulcsokkal babráltam a zárnál, de nagy meglepetésemre belülről kinyílt az ajtóm. És hirtelen apám óvó karjai közt találtam magam.

vasárnap, január 16, 2011

17. fejezet

Sziasztok!!

Hát, eddig jutottam ma, és fel is teszem. :) Az eddigi kritikákat, és érdeklődéseket, ösztönzéseket a chatben Köszönöm Szépen. Remélem most is kapok néhányat. ^^
Hát akkor; jó olvasást!


~~~

Eközben a nyaralóban…

(Alex szemszöge)

- Alex! – kiabált May a konyhából.
- Igen Édes?! – szóltam vissza a kanapéról. Csak ne keljen felállnom, épp most kezdődött a meccs.
- Hol van a… Ja, meg van. Semmi. – És egy hangos csörömpölés jelezte, hogy May megint ügyködik valamin.
- Oké. – Jó-jó, tudom, hogy nem vagyok valami segítőkész, de a konyha nem az én területem, mindenkinek jobb, ha távol tartom magam tőle.
- Figyelj csak – kiáltott megint May.
- Hmm? – álltam most már fel, hogy megnézzem, él-e még.
- Tisztára olyanok vagyunk, mint egy házaspár. Te a tévé előtt punnyadsz, míg én valami ehetőt próbálok összeütni. Nem? – kukkantott ki az ajtón, és kis híján megfejelt. A haja, össze-visszaállt, és ha jól látom lisztes, mint ahogy az arca is.
- Kicsim?! – kaptam el.
- Igen? – fordult felém, kíváncsi szemekkel.
- Örülök, hogy ügyeskedsz – mosolyodott el. –, de mit csinálsz?
- Hát valami vacsorát, gondoltam, mivel Lexy-ék elmentek vacsorázni, attól még mi is szórakozhatnánk itthon – kalimpált a fakanállal, miközben magyarázott.
- Aha – kaptam el kezét. – De nekem más ötletem is lenne a szórakozásra – mosolyodtam el, és megcsókoltam.
- Azt valahogy sejtettem – súgta May, aztán az orromra kent valami ismeretlen eredetű anyagot, ami eddig a fakanálon leledzett.
- Most miért? – totyogtam utána, vissza a konyhába. Ahol az elmúlt néhány percben valószínűleg egy hurrikán söpört végig. Leesett állal néztem végig a helyiségen, minden egyes négyzetcentiméteren volt valami, vagy mosatlan, vagy nem túl bizalomgerjesztő,… ö izék. Ezekre nincs megfelelő szó.


Valószínűleg May is észrevette a részleges megrökönyödésemet, mert egyből ott termet mellettem, elpirulva, és csak nagyokat pislogott.
- Hát, az úgy volt… – kezdett bele, aztán el is akadt.
- Hogy is? – néztem rá, látszólag mérgesen, de alig tudtam visszafojtani egy mosolyt.
- Én csak,… Csak gondoltam – jött egyre jobban zavarba. Nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a nevetés. May először megszeppenve meredt rám, de mikor leesett neki, hogy kinevetem, sértődötten felém hajította a fakanalat, ami elől épphogy sikerült elhajolnom.
- Ugyan már, szivi. Ne csináld már… – karoltam át hátulról a derekát, és húztam magamhoz. – Ne haragudj, nem akartalak kiröhögni.
- Persze – fonta keresztbe a kezeit a mellkasa előtt, és tüntetőleg továbbra is csak bámult ki a hátsó ablakon.
- Ne duzzogj – csókoltam a nyakába, hátha ezzel kibékítem, és mint általában mindig, most is bejött. Leengedte a kezét, megfogta az enyémet, és még jobban az ölelésembe simult.
Mikor magammal szembe akartam fordítani, megszólalt a nappaliban felejtett telefonom. Kelletlenül engedtem el Mayt, és visszamentem a telefonért. Lesz egy-két csúnya szavam a zargatóhoz. A kijelzőre pillantva kicsit meglepődtem.
- Szia, Apa!

***

Mindeközben Lexy és Oliver…

(Lexy szemszöge)

A kocsiban hazafelé, csak néha-néha szóltunk egymáshoz. Éppen ezért, önállósítottam magam, és bekapcsoltam a rádiót, de csak hogy legyen egy kis alapzaj.
- Jól éreztem magam – pillantott rám, aztán vissza az útra.
- Akkor jó.
- Ennyi? – kerekedett el a szeme, még mindig az utat figyelve.
- Persze, kellene még valami mást is mondanom? – Csináltam úgy, mint aki nem tudja, hogy hova akar kilyukadni. Nem bírtam ki, hogy ne húzzam kicsit az agyát.
- Igen, kellene – sértődött meg, amin majdnem felröhögtem.
- Na ne mondd, és mit is? – vontam fel a szemöldököm.
- Hát, esetleg, hogy te is jól érezted magad vagy, hogy megismételhetnénk máskor is… – lendült bele a heves érvelésbe.
- Oké-oké. – Nem bírtam tovább, felröhögtem. – Igen, ezek mind igazak, amiket elmondtál. Nagyon jó este volt – röhögcséltem tovább. Oliver teljesen elképedt, gondolom leesett neki, hogy megszívattam kicsit.
- Ezt nem hiszem el – húzta fel az orrát. – Ezt még visszakapod, várj csak – fenyegetőzött.
- Ohh, most meg kellene ijednem? – pislogtam rá ártatlanul.
- Majd meglátjuk – mosolyodott el magabiztosan, amitől - valljuk be - kicsit azért tényleg elgondolkoztam.

Az előző kis játékunk után teljes volt a csend, vagyis csak olyan két percig, mert aztán elérkeztünk egy útszéli parkolóhoz, ahol Oliver megállt. Mikor leállította a kocsit, és nagy vigyorral az arcán felém fordult, rájöttem, hogy valószínűleg most jött el az ideje a megtorlásnak. Több se kellett, kipattantam a kocsiból, hogy messzebb legyek tőle, el tudjak menekülni, bármi elől is, amit kitervelt, már amennyire ez lehetséges egy erdőt átszelő úton.

- Hohó, csak nem menekülsz? – szállt ki ő is a kocsiból, kulccsal a kezében.
- Mi a terved? – sandítottam rá, és a kulcsokra.
- Nekem? Ugyan, semmi. Úgy ismersz Te engem, mint aki tervezget? – vigyorgott még mindig.
- Ez hány dolláros kérdés? – Indult el felém, de én is elindultam, az ellentétes irányba.
- Nos? Úgy ismersz?
- Nem tudom, nem igazán ismerlek. De ha ki akarsz nyírni, és itt elásni, akkor jobb helyett is választhatnál, a tengerpartnak jobban örültem volna – sóhajtottam fel drámaian, és elhúztam a szám.
Olyan jókedvűen nevetett fel, hogy ezt még szívesen elhallgattam volna egy darabig. Na tessék, már elborult az agyam, ilyen hülye képzelgéseket. Tiszta nyálas vagyok már, egy hatalmas nyálgombóc az agyam. Addig-addig bámultam, miközben agyaltam, hogy nem is zavart, ahogy közeledik felém, teljesen elfelejtettem, hogy én épp menekülök előle. Jellemző, ez van, ha egy férfipéldány csapja a szelet, a női agy totál leblokkol. Ezt de utálom.
Már azt vettem észre, hogy előttem áll, még mindig hatalmas vigyorral, és a kocsi riasztója bekapcsolt.

- Meg vagy – kapott a vállára, olyan egyszerűen, mintha csak egy törölközött vetett volna át a vállán fürdés előtt.
- Héé – kapálóztam, miközben a hátát csapkodtam, nem mintha túlzottan meghatotta volna, a -mondjuk ki - szánalmas menekülési kísérletem. De ez van, azért sem hagytam abba. Lássa, hogy nem minden úgy van, azért tanúsíthatok egy kis ellenállást. – Nem tudom, mennyire ragadt meg benned, hogy én nem egy erdő közepén szeretnék hullásat játszani – szólaltam meg néhány perc után, mikor már a csapkodást is meguntam, és csak úgy lógtam, és hagytam hagy vigyen, amerre akar, majd később megkapja a magáét.
- Hallottam, de csak várd ki a végét, tetszeni fog. – Nem láttam, de biztos voltam benne, hogy az önelégült vigyor még mindig ott van az arcán.
- Na ne mondd, akkor valami perverz molesztáló vagy? – Addig is, hogy ne unatkozzak, a magam szórakoztatására cukkolom kicsit.
- Szeretnéd, mi? – nevetett fel.
- Uhh, mutogatós bácsi – csaptam seggbe, ha már kézre esett.
- Héé, ha én az vagyok, akkor te egy pimasz tapizós kislány – nevetett még mindig. – Vagy szerepet szeretnél cserélni?! Én abban is benne vagyok.
- Gondoltam – motyogtam csak magamnak.
- Micsoda? – Ezek szerint nem hallotta.
- Semmi. Valld csak be, azért akarsz szerepet cserélni, mert neked nincs mit mutogatnod. – Most rajtam volt a sor, hogy nevessek.
- Nyugi, nem kell félned, van mit, de biztos nem annyit, amennyi Te tudnál.
- Aha, ezt már nem magyarázod ki.
- Nem-e? – Tett le maga elé, de nem engedett el, mintha tudná, hogy ha nem tart maga mellett, abban a pillanatban kezdődne elölről a fogócska. Egyre közelebb húzott magához, már csak pár milliméter távolság választott el minket. – Csukd be a szemed – suttogta.

És nem is tudom miért, de engedelmeskedtem és becsuktam a szemem. Na ugye, még egy ékes példa a nő elme megkattanásának. De nem az történt, amire számítottam. Nem csók lett a dolog a vége, hanem a derekamnál fogva megfordított, úgy hogy neki háttal legyek.
- Most már kinyithatod – súgta a fülembe.
Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Erre gondoltam volna legutoljára.
- De hogyan? Hogyan találtál ide? – bámultam még mindig a vízesésre és a tavacskára, amit még én mutattam meg neki a héten.
- Hát, tény, hogy a pasik jobban tájékozódnak, aztán már csak reméltem, hogy itt lyukadunk ki – magyarázta, és megfogta a kezem, hogy közelebb vezessen a peremhez, ahol múltkor is lemásztunk.
- Legalább erre jók vagytok – vigyorogtam.
- Ohh, nem csak erre, van még itt sok dolog – mosolygott ő is.

***

- Ez jó volt, de máskor hozhatnánk váltóruhát – vacogtam immár az anyósülésen, hazafelé.
- Mi abban a poén? – Neki úgy tűnik különösen tetszik, hogy úgy nézek, mint egy ázott kutya, ahányszor rám sandít, mindig elmosolyodik, mint most is.
- Hogy nem fagyok meg, nem elég poén – nyafogtam tovább.
- Majd ha visszaértünk, csinálok neked egy forró csokit, még lefürdesz.
- Ez a minimum – dohogtam tovább, és akkor tűnt fel, hogy a felhajtónkra fordul. Gyorsan kipattant, és míg kikapcsoltam az övemet, addigra már az ajtómat nyitotta.
- Gyere, mert ide fagysz nekem – nyújtotta a kezét. –, aztán vihetlek be ülésestől mindenestül.
- Haha, de poénos valaki. Te könnyen beszélsz, fűt a hülyeség.
- Igen, igen – ölelt át hátulról - mikor ott akartam hagyni -, így navigált az ajtó irányába.

Mikor benyitottunk, Alex és May fogadtak a kanapén ölelkezve.
- Na végre – szólalt meg Alex.
- Nektek is, sziasztok – vágtam pléh pofát Alexnek.
- Holnap megyünk haza, csomagoljatok – közölte Öcsi.
- Már miért mennénk? Van még egy-két napunk.
- Mert Apa hívott, és mondta, hogy holnap este nálad találkozunk. Beszélni akar velünk, de leginkább veled – nézett jelentőségteljesen rám. Ajjaj, csak tudnám, most mit csináltam?!