Szervusztok!!
Nos, igen. Megint egy jó hosszúúúúú kihagyás után, megérkeztem egy újabb fejezettel. Remélem azért lesz, akinek tetszeni fog, és ír egy-két szót.
És akkor... Jó olvasást! ^^
***
Oliver se sokáig ácsorgott még a konyhaajtóban, egy gyors hátraarc után már mellettem állt a hűtő előtt.
- Mit szeretnél enni? – néztem rá kérdően, aztán a hűtő tartalmát kezdtem el pásztázni.
- Hát, pár szendvics is megteszi – nyúlt a vaj, és néhány szükséges alapanyag után.
- Na jól van, ha neked ez is jó. Akkor gyártsunk szendvicseket – csuktam be az ajtót, és mellé sétáltam.
- És milyet szeretnél? – nyúltam egy szelet kenyér felé.
- Ilyet is, olyat is – nyúlt ő is egy szeletért.
Húsz perccel később, és egy kiadós evés után, mindketten egy-egy hideg üdítővel a kezünkben a teraszon ültünk kint.
- Min gondolkozol? – nézett rám kérdően.
- Semmin – kezdtem volna ismét. – vagyis, semmi különösen. Csak bambulok magam elé – próbáltam egy mosolyt is magamra erőltetni, ami inkább egy grimaszra hasonlított.
- Értem – villantott egy mindent tudó mosolyt.
A következő pillanatban pedig Zizi rontott ki az ajtón, a szájában egy takaróval.
- Hogy az a… – ugrottam utána, míg a kis tolvaj játékosan cikázott előttem. – Zizi, gyere ide. Ne szórakozz – próbáltam hatni rá, vajmi kevés sikerrel.
- Zizi, gyere ide. Mutasd, mid van – guggolt le Oliver, és úgy próbálta magához édesgetni a kis rosszcsontot. Teszem hozzá, sikeresen. A blöki a lábai előtt fékezett le és ejtette ki a szájából a takarót.
- Ez nem ér. Ti szövetkeztek ellenem – huppantam le a páros mellé a fűbe.
- Mi? – meresztgették rám a szemüket. – Dehogy.
- Nem, persze, hogy nem – dőltem hanyatt a fűben, és Zizi egyből a hasamra tette a fejét, pont a kezem alá. Automatikusan simogatni kezdtem a buksiját.
- Látod, nem hagyunk ki semmiből – feküdt el Oliver is, aztán a könyökére támaszkodva minket nézett.
- Hízeleg. Hisz pasiból van - néztem fel rá.
- Persze… Pasiból, mi? És ők mind ezt teszik – hajolt egyre közelebb.
- Nem mindegyik, de nagy részük… - mondtam egyre halkabban.
A következő pillanatban pedig,…
- Szervusztok galambocskáim, úgy hiányoztatok – guggolt mellénk Alex egy ezer wattos vigyor kíséretében. – Ne is tagadjátok, tudom, hogy én is hiányoztam.
- Szörnyen Öcsi, mint egy hidegzuhany – húztam el a szám.
- Naaa, tudtam én – lett szélesebb a mosolya.
- Inkább segíts felkelni innen – nyújtottam felé a kezem.
- Vénszatyor – kapott a kezem után. – De azt ne várd, hogy a kajádat is pépesítsem.
- Bunkó – vágtam ököllel oldalba, aztán füstölögve elindultam a ház irányába, ahol az ajtóban a kissé zavart Maybe ütköztem.
- Szia – ugrottam a nyakába.
- Én mondtam Alexnek, hogy ne rontsunk rátok – kezdett szabadkozni, de azért visszaölelt.
- Jaj, én nem bánom. Örülök neked, neki már kevésbé.
- Hallottam Alexandra – vigyorgott öcsikém, Oliver mellett.
- És akkor mi van, ha hallottad?! Nagy kaland. Dolgozd fel és lépj túl rajta – indultam be a nappaliba, Mayt magammal húzva.
A fiúk kint maradtak a teraszon, míg mi, lányok a nappaliban ücsörögtünk a kanapén.
- Nos, akkor mesélj – fordultam May-jel szembe. – Ki vele. És nehogy azt, mondd, hogy nincs semmi, mert a falra mászok. Szóval, lépjünk túl a szokásos bemelegítő körökön, és vágj a közepébe – kacsintottam rá.
- Hát, azt hiszem, mi járunk.
- Jártok? Ki… – néztem rá először bambán. – Ohh, hogy vele?! – világosodtam meg, és bámultam ki öcsire.
- Igen, vele.
- Ennek örülök – öleltem meg. – De hogy, mikor? Mindent tudni akarok.
- Hát igazából, csak így alakult – pirult el May.
- Így alakult, mi? – húztam fel a szemöldököm.
- Behívtam segíteni az üzletbe… – adta be a derekát barátnőm és mesélni kezdett. – Aztán egyik dolog követte a másikat, és most itt vagyunk. Itt a mese vége.
- Huuuh – bámultam rá kikerekedett szemmel. – Tuti Alexről beszélünk?! Biztos?
- Igen, biztos – vett mély levegőt May, és kimosolygott Alexre, aki egyből viszonozta ezt a gesztust.
- Azta. Hát, én csak ámulok, de nagyon örülök nektek.
- És veletek, mi a helyzet?
- Velünk? Velünk, semmi – tereltem volna a témát.
- Ja, láttam, mikor megjöttünk – mosolygott rám barátnőm.
- Mit láttál? Az semmiség volt, nem volt semmi – hárítottam egyből.
- Nem volt semmi, mert Alex odacsörtetett, de ha várt volna egy kicsit.
- Akkor se biztos, hogy lett volna bármi is.
- Igazad van – sóhajtott fel.
- Köszönöm – néztem rá.
- Biztos csak azért hajolt olyan közel, hogy megszámolja a szeplőidet.
- Nincsenek is szeplőim – értetlenkedtem.
- Na látod, akkor ez a lehetőség kilőve, akkor marad az eredeti elképzelésem, ami nem más, mint a csók. Még nem csókolt meg? – csodálkozott.
- De, éppenséggel már…
- Igen – visított fel May. – És?
- Mit és?
- Lexy, én esküszöm az égre, hogy megfojtalak. Miért kell ezt tenni? Csórikám itt majd összetöri magát, hogy a kedvedben járjon, te meg jégkirálynőt játszol. Légy már kicsit nyitottabb – pattant fel a heves magyarázatban és már le-fel sétálva hadart előttem.
- Tudom, tudom. De már dolgozom rajta, igyekszem megváltozni.
- Igazán? – huppant vissza mellém.
- Ühüm.
- Jól van akkor.
A délután további része nagyon hamar eltelt, a fiúk továbbra is kint a teraszon beszélték meg a pasis dolgaikat, mi meg a kanapén osztottuk meg egymással az elmúlt napok történéseit.
May felpattant mellőlem és felhúzott maga mellé.
- Valami kaját kellene csinálnunk, vagy kínjukba mindjárt elindulnak legelni – kacsintott rám.
- Uhh, akkor gyorsan csináljunk popcornt, és üljünk az ablakba, erről nem szeretnék lemaradni – vigyorogtam, mint a tejbetök.
- Bolond vagy – lökött oldalba játékosan May. – Na gyere, főzőcskézünk.
A konyhába érve May kinyitotta a hűtő ajtaját, és tanácstalanul bámult befele.
- Mi a gond? Eddig tartott a lendület?!
- Nagyon úgy fest. Lövésem sincs, hogy mit csinálhatnánk ezekből – bökött a hűtő belseje felé.
- Nekem van – nyúltam a tejért.
- És el is mondod?
- Palacsinta.
- Hát jól hangzik, de nem tudom Alexnek mennyire lesz az ínyére. Múltkor megcsókolta a palacsintasütő alját egyesek jó voltából.
- Az az ő hibája volt, ha nem settenkedett volna, nem történt volna az, ami.
- Hát jó, de gondolod, hogy ők néhány palacsintával beérik?! – nézett rám barátnőm kérdően.
- Nem, de ha főzünk ki tésztát, és arra kotyvasztunk valamilyen szószt. Az egy ideig kitart – világosítottam fel.
- Ohh, milyen biztatóan hangzik – húzta el May a száját. – Na, de esünk neki.
- Milyen jó illat van, mit alkottok? – lépet be Alex a konyhába, nyomában Oliverrel.
- Na, mit gondolsz?! Vacsit – fordultam felé, kezemben a palacsintasütővel.
- Hohó, Tesókám. Csak nyugalom, tudom már, hogy mire vagy képes azzal a bigyóval. Szóval, akár le is tehetnéd – tartotta maga elé a kezét Alex.
- Kac-kac kukac. Az a te hibád volt, úgy hogy nem kell a szöveg – fordultam vissza.
- Még, hogy az enyém… Ja, önszántamból szaladtam neki, mi?
- Ácsi gyerekek – szólt közbe May, mielőtt reagálhattam volna Alex beszólására.
- De ő kezdte – mondtuk egyszerre és mutatunk egymásra öcsémmel.
- Aha – forgatta a szemét May. – Nem vagytok ti véletlenül rokonok?!
A csendesnek nem éppen mondható vacsora után, a fiúk kimentek Alex kocsijához, hogy behozzák a bőröndöket, mi addig May-jel leszedtük az asztalt, és bepakoltunk a mosogatógépbe. Aztán a nappaliba mind a négyen egyszerre léptünk be.
- Nos, akkor mennünk kellene aludni – vetette fel Alex.
- Igen – helyeseltem, és elindultam a lépcső fele. – Akkor, jó éjt.
- Khm – köszörülte meg a torkát öcsikém.
- Igen – álltam meg az egyik fokon és lassan visszafordultam feléjük. – Mi a gond?
- Az, hogy két szoba van.
- Oh, igaz is.
- Akkor May, te alszol velem, a fiúkák pedig együtt – mosolyogtam barátnőmre.
- A-a – rázta a fejét Alex. – Az úgy nem lesz jó – lépet May mellé és magához ölelte, így adva nyomatékot a szavainak. – May velem alszik itt lent, vagy fent. Nekem mindegy, de mi együtt alszunk, az a lényeg. Bocs haver, nem vagy az esetem – kacsintott Oliverre.
- Semmi gond - mosolyodott el Oliver.
- Akkor hova cuccoljunk? Le vagy fel? – nézett rám Alex. – Jobb lenne fent. Ugye nem baj, Tesókám?! – csörtetett el mellettem Alex, maga után húzva Mayt, aki halkan oda súgott egy „Bocsit”. Aztán már csak az emeleti ajtó csapódása hallatszódott.
- Hát akkor,… – lépkedtem vissza le a nappaliba.
- Akkor – indult el felém Oliver.
- Menjünk mi is aludni – indultam meg a szoba irányába. – Azt hiszem, én elmegyek, lemosdok – mentem a fürdő felé, mikor leesett, hogy minden cuccom, ami kellene, fent van az emeleten. – Öhm – torpantam meg és a komód felé fordultam, hogy kivegyek egy törölközött, és valami pizsamaszerűség után nézzek. Eközben Oliver csak figyelte a szerencsétlenkedésemet. A komódban találtam egy törölközött, és egy rövidnadrágot. De felsőnek nyoma sem volt. Mérgesen csaptam be a fiókot, és kiszáguldottam a szobából, fel a lépcsőn, hogy aztán Alexnél dörömbölhessek.
- Alex! – csapkodtam ököllel az ajtót, kicsit se nőiesen. – Szükségem lenne néhány dologra, mint mondjuk a pizsamámra – ordítottam. De válasz csak nem érkezett. Még kétszeri próbálkozás után feladtam, és lecsoszogtam a lépcsőn. Oliver lent állt és bámult fel rám.
- Addig várhatott volna, még néhány dolgomat kimenekítem – huppantam le az utolsó lépcsőfokra.
- Hát, nadrágot már találtál. Pólót pedig adok én – nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon. – Ideiglenesen jó lesz – mosolygott rám kedvesen.
- Köszi – néztem rá kicsit meglepődve.
A szobában Oliver odasétált a táskájához és kihúzott belőle, egy hatalmas pólót, ami szerintem még rá is nagy volt, rám meg főleg. De egy mosoly kíséretében elfogadtam és elvonultam az összeszedett cuccaimmal a fürdőbe.
Tíz perccel később, a hatalmas pólóban és az az alól ki nem látszó sortban léptem ki a fürdőből.
- Csinos – mosolygott szokásához híven alvótársam, nyakában egy törölközővel.
- Ugye?! – kezdtem el visítani magas hangon, és megpördültem. – Ez a legújabb trend, az óvodások körében. A náluk ötször akkora ruhákban parádézni – vigyorogtam a saját poénomon, de nem egyedül. Mosolyogva, és fejcsóválva ment el mellettem a fürdőszobába.
Míg Oliver bent volt, addig kimentem a konyhába kakaót csinálni.
- Én is kaphatok? – Oliver állt az ajtóban, egy rövid gatyában, vizes hajjal.
- Persze, ha nem settenkedsz legközelebb – nyúltam egy másik bögréért is.
- Legközelebb? Jól hangzik – lépett mellém és elvette az egyik már kakaóval teli csészét.
Erre nem tudtam mit mondani, ezért inkább csak megfordultam és a pultnak támaszkodtam, miközben a kakaómat iszogattam és bámultam ki a hátsó ablakon.
- Alex boldog – törte meg a csendet Oliver.
- Igen, és May is – egészítettem ki.
- Jó nekik.
- Jó bizony – értettem egyet, aztán megittam a kakaóm maradékát és a mosogatóban elöblítettem a bögrét. Ahogy megfordultam Oliverbe ütköztem, aki mellettem próbált a mosogatóhoz hajolni.
- Bocsi – néztem fel rá, kicsit elpirulva, még jó, hogy sötét volt, így remélem ő nem vette észre.
- Semmi gond – simított végig az arcomon, amitől még vörösebb lettem. – Ideje lenne nekünk is aludni menni – nézett mélyen a szemembe, aztán átölelte a derekam, és így navigált el a szobába.
- Melyik oldalon szeretnél aludni? – kérdezte, mikor megálltunk az ágy előtt.
- Nekem mindegy, nem vagyok válogatós – néztem rá. – Tiéd a választási lehetőség.
- Hmm,… Igazából nekem is mindegy, de akkor legyen tiéd a jobb oldal, enyém meg a bal.
Már mindketten az ágyban voltunk, ki-ki a maga oldalán. Nem voltam túl álmos, így inkább a plafonon mozgó árnyakát nézegettem és az elmúlt néhány napon töprengtem. Ahogy oldalra néztem Oliver se lehetett túl fáradt, mert ő is a plafont fürkészte.
- Te tudtad, hogy jönnek Alexék? – kérdezte halkan.
- Fogalmam sem volt róla – suttogtam magam elé.
- Nem, mintha nem örülnék neki. Bírom Alexet – jelentette ki, mire halk kuncogásba kezdtem. – Persze, nem úgy. Nem kell rosszra gondolni egyből – támaszkodott a könyökére, és mos már a plafon helyett engem nézett.
- Nem is tudod, mire gondoltam – mosolyogtam.
- Rossz, aki rosszra gondol – mosolygott most már ő is.
- Akkor probléma megoldva, mert én semmi rosszra nem gondoltam – bámultam továbbra is magam elé.
- Aha, ebben biztos voltam – hajolt közel, aztán olyan közel feküdt mellém, amennyire csak lehetséges volt.
- Hééé, minek nézel? Matracnak? Mássz le rólam – kezdtem el a vállánál arrébb taszigálni.
- Nem is vagyok rajtad – kezdett el tiltakozni. – Csak ide bújtam. Már az is baj? – nézett rám kiskutya szemekkel.
- Ide bújtál? – húztam fel az egyik szemöldököm. – És szabad tudnom, mi okból kifolyólag? – fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon.
- Öhm,…mert félek?!
- Ezt most kérdezed, vagy mondod? Nem volt túl meggyőző.
- Mondom. Félek.
- Mitől is?
- Hát, azt majd elmondom, ha itt az ideje – bújt még közelebb.
- Na ácsi, szerepcsere? Elméletben te vagy az alfahím, akinek meg kellene védenie, és most téged kellene megvédenem, nekem?
- Most mi van? Már nem vagy akkora feminista, mint eddig?
- A feminista énem szabadnapot vett ki. Talán baj? – néztem rá kérdően.
- Egyáltalán nem – csókolt meg hirtelen.
- Amúgy az ágy alatti mumustól félek – súgta és egy tincset simított a fülem mögé.
- Oh, így már más – mosolyogtam, mint akinek elmentek otthonról.
- Akkor? Maradhatok? – bámult rám kérlelően.
- Ebben az esetben, igen – fordultam az oldalamra. – Jó éjt.
- Neked is – éreztem, ahogy közelebb jön, és magához ölel.
