Emlék csupán,...

Kedves Olvasók!!
Ez még nem a következő fejezet -, bár azzal is haladgatok -, hanem egy kis szösszenet. Mostanában nagyon magam alatt vagyok, minden összejön,...
Gondoltam, ha már megírtam, akkor megmutatom nektek is.
Jó szórakozást hozzá! ^^



Nézzem, ahogyan a cigarettafüst elszáll a csillagos éjbe. Ahogy egy apró kis dolog elvesz a nagy közegben. Remény vesztve, hogy az emléke nem feled merülésbe. De nem volt más csak egy porszem a gépezetben.

Az emberek nagy hányadára is ez a Sors vár. Az idő múlásával az emlékük semmissé foszlik. Nem marad belőlük semmi, csak egy sírfelírat. Egy jelkép marad csak a következő generációra, és rengeteg megválaszolatlan kérdés. Milyen volt valójában? Mit szeretet? Vajon jól kijöttünk volna? Mit szólt volna,… ? De ezekre a kérdésekre sohasem érkezik válasz, mert aki segítene bennük, már nincs többé. De talán a túlvilági életben válaszra lelnek a megválaszolatlan kérdések... Talán.

Az embereknek vannak céljaik, álmaik, de nem mindenkinek van lehetősége elérni azokat. Vannak nagyra törő, világmegváltó célok, és vannak a szerény, reális álmok. De mindenki szeret nagyot álmodni,… De az álom, az csak álom. Az emberi elme, egy elképzelt kis világa, ahol mindenki az, ami lenni szeretne. De ébredéskor ez a buborék kipukkad, és mindenkit elér a rideg valóság, ami egy csöppet sem egyezik a képzeletbeli világgal. De ennek így kell lennie, ezt nem lehet megváltoztatni.

***

A tetőtéri szoba teraszán ülök egy fotelben, ölemben a laptopommal és egy régi levelet olvasok, ami nem is olyan régi, hisz’ csupán múlt heti, de én már legalább több hónaposnak érzem. Az a legjobb barátomtól jött, aki nem bírta tovább. Nem bírta ennek a bűnös világnak a súlyát elviselni, és a számára legkönnyebb utat választotta. A halált. Nem tudta tovább nézni, hogy az emberek körülötte csak megjátsszák magukat, hogy a szerettei egyszer meghalnak, és akkor nem marad neki senki.

~ ~ ~

Tegnap volt a temetése. Rengeteg ember megjelent, és közülük néhányan sírtak, míg mások csak némaságukkal tisztelték meg. Én fogadtam mindenkitől a részvétet, mert Jennek és nekem sem volt már családunk, sem közeli hozzátartozónk. Csak én voltam neki és ő nekem. Ő volt az én fogadott Húgom.

Elnézegetem a tömeget, akik most jelen vannak a ravatalozóban, innen senki sem ismerte őt igazán. Ha bárkitől megkérdezném, hogy mit tud Jenről?! Egytől egyig azt a választ kapnám, hogy nem értik miért tette ezt, miért vetett véget az életének, hisz’ mindig is egy nagyon vidám és kedves lány volt. És valóban. Az volt. Mindig ezt mutatta a világ fele, de ők sosem látták azt, amit én. Mikor Jen összetörve az egyik sarokban kuporgott, és a szemét is kisírta a családja után, hogy mennyire piszkosul hiányoztak neki. Ők ezt nem látták. Oh, hogy is láthatták volna?! Jen sosem mutatta. Nem szerette, ha nyilvánosan az ő gondjaival foglalkoznak, ezeket csak magának tartogatta és a csendes éjszakáknak. Miket átsírt, ha már belülről felemésztette a magány, és nem tudta visszatartani.

Az egyik ilyen estéjén nem voltam vele. Sok munkám volt az irodában, és mikor a leveleimet nézegettem, akkor vettem észre az övét. Szinte fel sem fogtam, hogy mit csinálhat, már ott volt az a keserű, mardosó érzés a gyomromban, ami jelezte, hogy valami nincsen rendjén. Valami rosszul fog elsülni.
A tömbházunk elé érve, már a rendőrök és a mentők látványa fogadott, és a hatalmas embertömeg, akik a járda irányába bámultak. Nem is figyelve az emberek káromkodására, és rosszallására, verekedtem át magam rajtuk, csak hogy megláthassam. Pedig tudtam milyen látvány vár rám az emberi fal mögött. Ott volt. A járda közepén. Kiugrott a tizedikről.

A lábam hirtelen nem tudta megtartani a súlyom, és összecsuklott alattam, mintha csak gyufaszálakból lenne. A fülem sípolt, és nem tudtam reagálni a körülöttem lévő dolgokra. Többen kezdtek el beszélni hozzám a tömegből, de nem értettem mit mondanak. Egyetlen egy érzés kezdett elhatalmasodni rajtam. A hiánya. Nincs többé.

Életem legnehezebb napjai következtek ezután. Míg kezdtem megszokni, hogy esténként, nem együtt bohóckodunk a konyhában, míg valami ehetőt próbálunk kotyvasztani. Nem lesz, kivel összevesszek, hogy milyen műsort nézzünk a tévében. Nem lesz, ki előttem surran be a fürdőbe, hogy elhasználja az összes meleg vizet. Nincs többé. Magamra maradtam.

***

Még mindig a monitoromat bámultam és már vagy századjára olvastam Tőle érkezett e-mailt.
„Sajnálom,…de már nem bírom. Legyőztek!”

A cigarettaszálam is már csak pislákolt az ujjaim közt. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy egy slukkot sem szívtam belőle, csak hagytam, hogy elégjen, aztán elnyomtam a hamutartó alján. Egy hatalmas sóhaj kíséretében összecsuktam a laptopomat, és azzal a kezemben sétáltam be a nappaliba, ami olyan volt, mint régen. És nem is fogom átrendezni. Még nem. Minden holmija azóta is ott van, ahova letette. Nem nyúltam semmihez, addig is velem van. Körülöttem. Talán a hiánya sarkal arra, hogy ne változtassak semmin, talán az, hogy félek. Félek attól, ha bármit is eltennék, az azt jelentené, hogy kész lennék túllépni rajta. Az emlékén. De én még nem készültem fel erre. Talán majd idővel, a jövőben. A távoli jövőben.

Bónusz fejezet

Sziasztok!!^^

Mivel kaptam 6 kritikát, így itt egy bónusz fejezet!! :D Remélem tetszeni fog, és ez is megér néhány kritikát.


Jó olvasást!! :)

(Alex szemszög)

- Alex – sipította May az ajtón berobbanva egy délután.
- Mondd – nyögtem ki nagy nehezen, teli szájjal, mert éppen a pár perccel korábban megérkezett pizzát tömtem magamba.
- Hol vagy? – Indult meg a nappali felé.
- Pont itt – szólaltam meg kicsit érthetőbben.
- Ja, végül is elég, ha csak a csámcsogásod hangját követem. – Jelent meg mellettem és ledobta magát a kedvenc foteljébe. – Látom, tömöd a majmot, mint mindig.
- Vegyél, ingyen van – mutattam a doboz felé. – Mi a helyzet? Minek köszönhetem a látogatásodat? – néztem rá, egy fél pizza szelettel a számban.
- Azon gondolkodtam, hogy minél hamarabb szereznünk kellene egy ügyvédet, és megírnunk a végrendeletünket, mert ha Lexy hazaszabadul, nekünk annyi. Nem is tudom, hogy tudtál erre rábeszélni. Lexy a legjobb barátnőm, én pedig kint hagytam egy teljes hétre a semmi közepén, egy vadidegen pasival, és… – hadarta el egy szuszra, de elhallgatott, mikor hozzá vágtam egy díszpárnát. – Kösz, Alex. Ezt most muszáj volt? Nem tudsz normálisan viselkedni?
- És te, May, nem tudsz egy pillanatra csendben maradni, legalább amíg levegőt veszel?
- Nem, nem tudok. És mi lenne, ha egy pillanatra nem taplóként viselkednél? Menne egyáltalán?
- Menne, csak az sok energiát vesz el, és akkor a végén a jó fejségem kárára menne. Azt meg, Te sem akarhatod? – Kacsintottam rá, miközben felálltam a kanapéról, hogy kivigyem a tányéromat.
- Jesszus, mi a… – May nem tudta befejezni a mondatot a röhögéstől.
- Mi mi? – néztem kérdőn Mayre. – Most mi van? Mit röhögsz? – néztem végig magamon, hogy mit talál olyan viccesnek. De csak a bokszeremet láttam magamon, semmi mást.
- Mi a franc van rajtad? – visította és az alsónadrágomra mutatott.
- Mi lenne? A bokszerem. Szeretnéd, hogy levegyem? – mosolyodtam el, és már nyúltam is a csípőmhöz.
- Ne! – kiáltott fel hisztérikusan, és az előbb rajta landolt párnát hozzám vágta. – Mi van a gatyádon?!
- Nem jó a kérdés– világosítottam fel a fotelben röhögő lányt. – A helyes kérdés az lenne, hogy mi van benne? Megmutassam? – húztam fel a szemöldököm, és egy nagy vigyor kíséretében néztem Mayre.
- Olyan hülye vagy. Én a rózsaszín nyuszis és neon zöld birkás mintára gondoltam, ami a gatyádon van – mosolygott megint, mint a vadalma.
- Ja, hogy ez?! Mi a bajod vele? Az eladó csajszi azt mondta, hogy ez nagyon szexi.
- Az, nagyon szexi, az óvodások körében – vihogott tovább. – A plüsseidet és a cumidat hol hagytad?
- Hát, azok sajnos otthon maradtak. – Húztam fel magam mellé Mayt a fotelből, és a derekánál fogva közelebb vontam. – De Te lehetnél az alvótársam.
- Inkább kihagynám, köszi. Teljesen jó nekem a saját párnáim között – mondta kipirulva, miközben próbált ellökni magától.
- Zavar a közelségem? – Hajoltam felé olyannyira, hogy az arca csak centikre volt az enyémtől. Éreztem a leheletét, azt is, ahogy egyre szaporában veszi a levegőt. Élveztem a helyzetet, már hogy a fenébe ne élveztem volna?! Hisz’ amióta megismertem, azóta vonzódtam Mayhez, csak féltem, ha ezt neki is elmondtam volna, akkor jobbik esetben egy hátra arccal magamra hagyna. A rosszabbik esetben pedig, halálra röhögné magát rajtam és a képtelen ötleteimen.

Mocorogni kezdett a karjaim között, a mellkasomra tette a kezeit, így próbálta meg eltolni magát tőlem, de gyenge próbálkozás volt a részéről, és nem is fektetett bele túl sok energiát.
- Nem, nem zavarsz. Csak jobban szeretek egyedül lenni a személyes teremben – nyöszörögte alig hallhatóan.
- Oh, bocsi. Benne vagyok az aurádban? – hajoltam egyre közelebb hozzá bármennyire is próbált arrébb hajolni, nem sikerült kitérnie előlem.
- Ne beszélj hülyeséget, a kettő nem ugyanaz. – Ezen jót mosolyogtam.
- Valóban? – Már egészen közel voltam az ajkaihoz, de ahelyett, hogy letámadtam volna, inkább a nyakához hajoltam és megpusziltam, mire May felsóhajtott.
- Alex, azt hiszem, nekem mennem kellene – mondta nagyon halkan, de a kezei ahelyett, hogy ellöktek volna, inkább a derekam köré fonódtak.
- Én is úgy gondolom, mert biztosan nagyon-nagyon sok dolgod van. – Vontam még közelebb magamhoz, míg végül már egy centinyi hely sem maradt köztünk.
Az arcunk egyszerre indult meg egymás felé, már csak milliméterekre voltunk a másik ajkától. Mindkettőnk lélegzete egyre szaporább lett, mikor megszólalt May telefonja.
- Ezt fel kell vennem – suttogta a vállamba.
- Öhm… igen, persze. – Engedtem el. – Menj csak. – Léptem arrébb, és míg ő felvette a telefonját, addig én folytattam eredeti utamat, és kivittem az ágyra ledobott tányért a mosogatóba.
- Mennem kell, adódott néhány üzleti ügyem. – Jött utánam a konyhába, majd egy suta intés után már csak az ajtó csapódását hallottam.

Miután May magamra hagyott, a kanapén feküdtem elnyúlva, és rajta gondolkodtam. Még tisztán emlékeztem a diplomaosztójuk utáni bulira, és az ott történtekre.
Az egész évfolyamuk összegyűlt, hogy megünnepelje, hogy megszerezték a diplomájukat. Engem Lexy vitt magával, hogy legyen, aki haza fuvarozza, mert elvégre az az ő napjuk volt, megérdemelték, hogy koccintsanak… párszor. Rengetegen voltak, és az első útja mindenkinek az alkoholok felé vezetett. Az én nővérkém és a legjobb barátnője, May sem maradhatott ki a mókából, ők is arra indultak rögtön, ahogy beértünk a hatalmas bálterembe. Én nem mentem velük, mivel nem ihattam, de egyébként sem akartam elrontani az estéjüket azzal, hogy utánuk koslatok és amúgy sem voltam soha olyan bumburnyák gyerek, hogy a sarokban gubbasszak. Sőt, örültem is, hogy minél messzebb vannak, mert ahogy ők eltávolodtak tőlem egy lányokból álló, vagyis spicces lányokból álló csoport indult meg felém.
Míg a lányok vihorászását hallgattam - akik minden egyes kis poénomra vevők voltak -, végig úgy éreztem, mintha valaki bámulna. Mialatt a hölgykoszorú elkacagott az utolsónak elsütött poénomon, gyorsan körbenéztem a teremben, hátha meglátom, ki lehet az, akinek felkeltettem az érdeklődését. Nem is kellett sokáig keresnem, mert rögtön észrevettem May gyilkos tekintetét, amivel az engem körül vevő lányokat méregette. Nem kicsit lepődtem meg ezen, elvégre miért csinálta volna ezt? Bár, biztos csak Lexy kérte meg rá, hogy tartsa szemmel az öcsikéjét. Mi másért bámult, és tüntetett ki a figyelmével engem és a kis hárememet?! Egyébként is mindig bepipultam Lexy anyáskodása miatt, de azt már tényleg túlzásnak éreztem, hogy még a barátnőjét is rám állította. De ahogy Nővéremet kerestem a szememmel, őt nem találtam May közelében, pedig szívesen félrehívtam volna, hogy megmondjam neki, ezt fejezzék be, de nagyon gyorsan, és legközelebb csak akkor nézzem rám, amikor haza akar menni, addig pedig hagyjon lógva.
Mivel nem találtam sehol, visszafordultam a lányok felé, és tovább szórakoztattam őket. Egy kis idő elteltével a csapat dülöngélve elindult a mosdó irányába, így ismét egyedül maradtam. Neki dőltem az egyik oszlopnak, ami a társaival együtt ennek a hatalmas bálteremnek a tartóelemei voltak, és az alkoholmámoros embereket nézegettem, akik párosával mentek ki a friss levegőre, aztán vissza a terem szélében álló italoktól roskadozó asztalhoz.
Épp az egyik kis csoportot kísértem szemmel az asztalok irányába, mikor a tekintetem találkozott Mayével. Egy ideig csak farkasszemet néztünk, aztán hirtelen megmozdult és nagy léptekkel felém indult. Hirtelen azt sem tudtam, hogy jobb lenne, ha kimenekülnék előle, mert ki akar oktatni, vagy inkább ott várjam meg „lesz, ami lesz” alapon. Addig agyaltam, míg végül már semmi esélyem sem lett volna arra, hogy megpattanjak előle, így vártam. Lélekben felkészültem az okítására, bár fogalmam sem volt arról, hogy miért is kapom. Már csak fél méterre volt tőlem, de még mindig nem lassított vagy csak nem tudott az ital mennyiségtől, ami löketett adott neki.
És végül elém ért, vagyis inkább nekem csapódott, így a hirtelen jött lökéstől teljesen a falig hátráltam vele együtt, mert elkaptam a derekát, nehogy eldőljön. A falnál teljes volt a homály, mert a fények mind a terem közepére világítottak. Még én azon voltam, hogy stabilan megálljunk, és ne dőljünk el, addig May egyenesen rám bámult és egyre közelebb húzódott hozzám.
- May – szólítottam meg –, nem hiszem, hogy ezt Te komolyan gondolod. Túl sokat ittál. Gyere, haza viszlek. – Vontam még jobban magamhoz.
- Nem, ez nem az alkohol miatt van, az csak segítetett elindulni – nyöszörögte, miközben még közelebb hajolt hozzám. A következő pillanatban pedig már az ajkai megtalálták az enyémet, és a kezeit a nyakam köré fonta, testünket így még jobban a másikéhoz szorítva.
Az ajkai először gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben vették birtokba az enyém minden egyes centiméterét. Aztán hirtelen elszakadt tőlem, és furcsán ködös tekintettel bámult fel rám, végül aranyosan elpirult és elrohant a mosdók irányába.

Azóta még csak hírét sem hallottam, és ez így is maradt volna, ha nem jövök Lexyhez, ahová berobbant az egyik délelőttön. Mintha került volna, többet nem is nagyon jött, pedig gyakran látott vendég volt itt.

A telefon csengése miatt nem tudtam tovább vinni a gondolatot.
- Igen, tessék. Idegosztály – szóltam bele unottan.
- Alex? Te vagy az? Itt May – szólt vissza egy félénk hang.
- Igen, én vagyok. Mi a baj?
- Hát szeretnék kérni egy szívességet, de persze, nem muszáj rábólintanod, ha nem akarod, én azt is teljesen megértem, és…
- May, a lényeget. Mit szeretnél kérni? – vágtam a szavába.
- Arról lenne szó, hogy csúcsforgalom van a kávézóban és egyedül nem győzöm, a másik emberünk pedig még mindig nem jött vissza. És kellene valaki, aki segít. És arra gondoltam…
-… hogy az a valaki lehetnék én? – fejeztem be a mondatát.
- Nos, igen, arra. De csak ha ráérsz és nem probléma – halkult el a hangja.
- Nem az, felöltözöm és tíz percen belül ott vagyok. Addig tarts ki! – bíztattam és aztán bontottam a vonalat.

Miután letettem a telefont, becsoszogtam a szobába, ahol a jó idő miatt magamra kaptam egy ujjatlant és egy térdnadrágot, meg egy dorkót. Az ajtó felé menet magamhoz vettem a pénztárcámat, a mobilomat és az előszobai szekrényről a kulcsokat. Hiába volt a kávézó csak pár sarokkal arrébb, ahelyett, hogy gyalog indultam volna, inkább kocsiba vágtam magam és már úton is voltam.

- Megjöttem – mondtam, miközben May mellé mentem a pult mögé.
- Örömmel látom. Akkor ezt kapd is magadra gyorsan – nyomott a kezembe egy kötényt. – Ne grimaszolj, ez előírás. Ha sikerült felvenni, akkor azt a formás hátsódat elvonszolhatnád az ötös asztalhoz, szivi.
- Oh, May. Szóval jó a seggem, mi? – kezdtem nagy vigyorgásba, és elindultam a vendégekhez, de mielőtt kiértem volna a pult mögül még megráztam Maynek a hátsófertályom. Sajna, csak egy fejcsóválást kaptam taps helyett.


- Záróra, végre! – lélegzett fel May.
- Húzós egy nap volt, az már biztos. Mindig ennyien vannak?
- Nem mindig, de vannak ilyen napok is – nézett vissza rám az ajtóból, ahol bezárt és megfordította a táblát.
- Azt vettem észre. – Törölgettem tovább az asztalokat.
- Még elpakolunk, aztán mára végeztünk is – sóhajtott fel, aztán mellém sétált, hogy segítsen.
- Ja. Holnap is jöjjek? – Támasztottam a két kezem a dereka mellett a pultnak, úgyhogy ő a testem és a bútor közé szorult.
- Öhm… ha nem gond. Akkor jó lenne – váltott a hangja egy oktávval feljebb.
- Nem, nem gond – súgtam a fülébe.
- Figyelj, Alex! – Lökte arrébb a kezem és távolabb lépett tőlem, mire én kiskutyaszemeket meresztettem rá. – Ami a délelőttöt illeti – kezdett bele.
- Mi van vele? Valami nem volt jó? – néztem rá csodálkozva, és elindultam felé, mire ő tovább hátrált.
- Én nem ezt mondtam, csak… Szóval, ez így gyors, lassíts le.
- Oh, mehetek feléd tyúklépésben is – mosolyodtam el.
- Nem, nem a mostani helyzetre gondolok…
- Ja, az más – szakítottam félbe, közben pedig elkaptam a derekát és magamhoz húztam.
-… hanem erre az egészre, ami most köztünk van. – Tette a kezét a mellkasomra és úgy próbált meg eltolni magától megint.
- Ne aggódj. Értem, mire gondolsz. Lassítunk. – Adtam egy puszit a homlokára, és visszatértem az asztalok és a székek pakolásához.
- Oké – lepődött meg.
- Akkor ez most azt jelenti, hogy van olyan, hogy Mi? – fordultam még vissza egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Hát, én örülnék neki – pirul el, mire csak nem bírtam ki, és visszamentem, hogy adjak egy puszit a szájára.
- Hát még én! – simogattam meg az arcát. – Gyere, menjünk. A munka megvár, holnap is itt lesz. – Fogtam meg a kezét és navigáltam az irodája felé, hogy összeszedje a cókmókjait.
- Rendben, menjünk. Még hívok egy taxit – nyúlt a telefon után, de én megfogtam a kezét.
- Én kocsival vagyok, majd hazaviszlek – kacsintottam rá.
- Rendben – vidult fel, és nyomott egy puszit a számra.
- Oh, kisasszony, a fuvardíj drágább lesz – húztam magam után ki a kávézóból a kocsim felé.
- Majd megoldjuk – kacagott fel, mikor az ajtót zárta.

A kocsiban nagyon jó volt a hangulat, végig röhögtük és beszélgettük az utat. Aztán leparkoltam Lexy házánál, és az anyós ülés felé fordulva, May tágra nyílt szemeivel találtam szembe magam.
- Öhm, Alex. Szerintem valamit félre értettél – közölte velem May.
- Én aztán nem. Azt mondtam, hazaviszlek. Most itthon vagyok – világosítottam fel, és kiszálltam a kocsiból. Átsétáltam a másik oldalra, hogy kinyissam neki az ajtót.
- De… de én nem – hebegett össze-vissza, mikor segítettem neki kiszállni.
- Én betartottam a szavam, hazahoztalak – mosolyogtam rá.
- De Alex, azt hittem megbeszéltük – torpant meg. – Nekem ez gyors.
- Mi? Mi gyors? – néztem rá kérdőn. – Gyorsan megyek?
- Ne hülyülj! Tudod, mire gondolok. – Csapott a vállamra. – De ma akkor sem lesz semmi. Nem fekszünk le.
- Oh, akkor állva akarsz aludni? – néztem rá komolyságot tettetve.
- Jaj, Alex. Ne szórakozz, inkább hívok egy taxit, ami haza visz engem, az én lakásomra. – Fordult volna el tőlem.
- Jaj, May, ne csináld már. Csak szórakoztam – vontam magamhoz, és belepusziltam a nyakába. – Maradj, kérlek. Nem lesz semmi, rendelünk egy pizzát, megnézünk egy filmet és alszunk.
- De csak ha ehhez tartod magad… – bújt a karjaim közé, és indultuk el.

Miután a megrendelt pizzát elpusztítottuk a konyhában, bementünk a szobámba, hogy átöltözzünk, befeküdjünk az ágyba, és megnézzünk egy filmet. Még May is kerített magának egy pizsit Lexy cuccai közül, és én is átöltöztem, aztán már mindketten a paplan alatt is voltunk. A film alatt egyre közelebb araszoltam Mayhez, oly’ annyira, hogy a stáblista alatt már a karjaimban volt, és a fejét a mellkasomra hajtotta. Mire az is lefutott, May nyugodtan szuszogva aludt rajtam. Még egy darabig elnéztem az angyali arcát, aztán azzal a tudattal hunytam le a szememet, hogy Ő már az enyém. Hozzám tartozik, mert úgy akarja.

Véleményetekre, mint mindig most is kíváncsi vagyok. ;) Jó lett vagy hanyagoljam a jövőben az ilyen megnyilvánulásaimat? :) Gépelésre fel. :D

12. fejezet

Szervusztok Kedves Olvasók!!
Én is befutottam a következő fejezettel. :)
A fejezet kulcs szavai; ébredés, meglepetés, mosogatás, frizbi, ösvény. ;)
Nos, és akkor pár szót mondanék a következő fejezetről is. Ez a fejezet után, nem a következő, vagyis a 13. fejezet következik majd, hanem egy bonusz fejezet, ami egy másik szereplő szemszögéből írtam meg. De az még kicsit odébb van. :)
Addig is kellemes olvasást ehhez a fejezethez. :) Az előző fejezet kommentjeit nagyon szépen köszönöm, és remélem most is olyan sokan írtak. Jól esett. :)

Másnap reggel arra ébredtem, hogy mikor megfordultam az ágyon, nem találtam a külön bejáratú ágymelegítőmet. Felpattantak a szemeim, de rögtön vissza is csuktam őket, mert világosabb volt, mint képzeltem. Az ágy mellől kuncogást hallottam, bennem pedig a kíváncsiság győzött. Lassan újra megkíséreltem, hogy kinyissam a szemem, és a zaj forrása felé nézzek.
- Jó reggelt, Napsugár. Hasadra süt a nap! – Vigyorgott megszokott módon Oliver.
- Nem is süt rá, a takaró alatt van – nyüszítettem a paplan alól, amit időközben már a fejemre is húztam, mert még hunyorogva is nehezen viseltem az erős fényt.
- Hát… – jött a hang az ágy vége felől.
- Meg ne próbáld. Haza küldelek! – próbáltam fenyegetőzni, de kevés sikerrel, mert a következő pillanatban a takaró lekerült rólam, és én védtelenül maradtam a napfény ellen. De Olivernek nem volt ennyi elég, mert miután a takarótól megszabadított, teret engedett szadista hajlamainak.
- Na, kimászol végre az ágyból? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Azt lesheted. Inkább add vissza a takarómat, majd kicsit később kikecmergek – sipítottam, mint egy óvodás.
- Te akartad – mondta, és egy másodpercen belül süppedni kezdett a matrac. Azon nyomban felpattantak a szemeim, és néztem, ahogy Oliver araszolgat felém az ágyon.
- Mire készülsz? – kérdeztem egy kicsit magasabb hangszínen, mint szerettem volna, közben pedig én is összeszedtem magam, és elkezdtem feljebb csúszni az ágyon, minél messzebb tőle.
- Majd meglátod... Csak felébresztelek kicsit – folytatta rendíthetetlenül az útját felém.
Nem hagyhattam, hogy kiderüljön mi is a terve, mert volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nekem az nem jelent túl jót, így azelőtt, hogy elért volna felpattantam, és elindultam az ajtóhoz. De ő sem volt ám rest, rögtön kapcsolt, hogy mit szeretnék, és még mielőtt kijuthattam volna a szobából ő hátulról elkapott, és az ágy felé kezdett tolni. Azt elérve, bemásztam a közepére, ő utánam mászott, és pillanatokon belül már felettem tornyosult.
- Oké, most már elmondhatnád, hogy mivel is szeretnél felébreszteni, mert ettől a reggeli fogócskától már teljesen fittnek érzem magam. – Néztem a szemébe, de észrevettem, neki még koránt sem állt szándékában abba hagyni a kínzásomat.
- Oh, hát csak eszembe jutott, amit Alex mondott – vigyorgott még mindig. Ajjaj, nekem ez nem jelent túl jót. Csak tudnám, miket mesélt neki drága Tesókám, de egy kis részletre perceken belül fény derült. Oliver felemelte a kezét, és lesújtott.
- Neee! – visítottam könnyes szemmel, mert már úgy röhögtem. – Hagyd abba, ne csikizz.
De csak nem hatotta meg a kapálózásom és a könyörgésem, így radikálisabb dologhoz folyamodtam, elkaptam a két kezét és megcsókoltam, amitől meglepődött, aztán, mintha ez természetes volna kezdett bele lendülni, én pedig kihasználva, hogy elterelődött a figyelme, úgy fordultam, hogy én legyek felül, és fél perccel később, már a fürdőszoba irányába nyargaltam menedék reményében. Útközben még a szekrény akasztójáról is lekaptam az oda aggatott trikót és rövidnadrágot. A fürdő magányában kifújtam magam, aztán egy kopogás után Oliver újra megszólalt az ajtón túlról, mivel, mikor beértem a helyiségbe a kulcsot elfordítottam a zárban.
- Nem menekülhetsz mindig – mondta lágy hangon. – Siess, megvárlak itt kint, van egy meglepetésem.
- Az előzőeknél is nagyobb? – kérdeztem vissza.
- Azt majd meglátjuk – mondta nevetve.
Nem szóltam vissza, gondoltam, egyszer neki is lehet gyereknap, legyen az övé az utolsó szó.

Negyed órával később, már lezuhanyozva és átöltözve léptem ki a fürdőszoba ajtaján vissza a szobába, ahol már Oliver várt rám az ajtó melletti falnak támaszkodva.
- Azt hittem, már lefolytál. Azon gondolkodtam, hogy kihívok egy vízvezeték szerelőt, aki kiszabadít – vigyorgott.
- Haha. A szép végeredményhez, sok idő kell – incselkedtem vele, és közben az ablakhoz sétáltam, hogy az eddig szorongatott vizes törölközőmet ráteríthessem az ott álló székre.
- És ezt nem is tagadom. – Ölelt át hátulról és adott egy puszit az arcomra, aztán megfogta a kezem és elkezdett az ajtó felé húzni. Akkor sem engedett maga mellől, mikor leértünk a lépcsőn, csak egyik kezével átölelte a derekam, míg a másikkal befogta a szemem. Erre megtorpantam.
- Nem tudom, mennyire vagy tisztában azzal a ténnyel, de ha eltakarod a szemem, akkor nem látok – próbáltam felvilágosítani.
- Tudom. Éppen ez a szándékom, hogy ne láss.
- Mire készülsz már megint? – kezdtem gyanakodni.
- Bebizonyítom neked, hogy nem minden pasi egyforma. Van olyan, akit más is érdekel.
- És te lennél az a valaki?
- Pontosan, szóval most ne ellenkezz, hadd okozzak meglepetést.
- Jó, rendben. De nem szeretnék orra bukni, szóval neked kell navigálnod.
- Nyugi, vigyázok rád.
- Attól félek én is.

Két perccel később véget ért az utunk, és megállt.
- Most már nézhetsz. – Vette le a szememről a kezét, de a derekamat még most sem engedte el.
- Hűha! – Néztem szét a helyiségben, ami nem volt más, mint a konyha. – De semmi szembetűnő dolgot nem vettem észre. Semmi változást nem láttam. – És…öhm, mit is kellene látnom?
- Hát… – Hervadt le a szokásos nagy mosoly az arcáról. Bármennyire nem akartam szánt szándékkal megbántani, mégis sikerült. – Hát, nézz az asztalra.
- Oh, csináltál reggelit? – Néztem rá csodálkozva.
- Igen, remélem, meg lehet majd enni– mondta és közben mintha elpirult volna.
- Biztosan– mondtam neki, hogy kicsit felviduljon. El is értem a várt hatást, mert ismét csak megjelent az arcán nagy mosolya. Az asztalhoz vezetett, ahol udvariasan még a széket is kihúzta nekem. Először fennakadtam ezen, de aztán elfogadtam a felkínált helyett.
A reggeli csendben telt el, mindketten szó nélkül ültünk, és ettük meg az hatalmas mennyiségű ételt.
Zizi is megkapta reggelire a szokásos adag konzervét, de még Oliver is csúsztatott le neki az asztal alatt egy-két finom falatot.
- Ez finom volt, köszönöm. – Dőltem hátra a székben, és a hasamra tettem a kezem, ami leginkább egy lufira hasonlított.
- Nagyon szívesen! – Jelent megy egy önelégült vigyor Oliver arcán. Szerintem, ezt a srác már így jött a világra. Ennyit vigyorogni! De az is lehet, hogy egy idő után begörcsölnek az arcizmai, és úgy maradtak. – Örülök, hogy ízlett. – Lépett mellém, és vette el előlem a tányért és az evőeszközöket, persze úgy, hogy a kezünk összeérjen.
- Várj, segítek. – Álltam volna fel, hogy a mosogatóhoz menjek.
- Nem, nem. – Terelt el a nappali felé. – Menj pihenj egy kicsit, mindjárt megyek én is. – Finoman lökött rajtam egy kicsit, hogy segítsen az elindulásban. Elvégre, minden kezdett nehéz. Ennyi evés után, meg főleg az megmozdulni. – Ezt pedig csak hagyd rám – bökött a háta mögött lévő mosatlanok felé.

Miután száműzve lettem a nappali kényelmes kanapéjára - ami valljuk be, nem is egy rossz dolog -, minden egyes alkalommal elmosolyodtam, amikor csörömpölést és halk káromkodást hallottam a konyha felől.
- Oliver, figyelj csak, én szívesen segítek. Csak hagyd használható állapotba a konyhát, légyszi – rimánkodtam a konyha felé, és már éppen felálltam volna, mikor Oliver alakja jelent meg a látóteremben.
- Mi történt? – néztem végig rajta, a pólója csupa víz volt, mint amire az imént locsoltak egy hordó vizet, a keze a könyökéig csupa hab volt, és hatalmas, kétségbe esett szemekkel pislogott rám.
- Ő, ha nem gond, akkor segítenél kicsit? – kérlelt.
- Persze. – Álltam fel. – De mit csináltál, hogy így nézel ki? – kérdeztem, miközben elsétáltam mellette. – Jesszus. Beltéri medencét csinálsz a konyhából?! – tátottam a szám, amikor megláttam a mosogató körüli vizes területet.
- Ez még kicsit új nekem, de majd feltakarítunk – jelentette ki.
- Mi ez a királyi többes? Skizofrén vagy, vagy mi a szösz? – fordultam meg a tengelyem körül, aminek a következtében, kis híján elhasaltam a padlón, de mivel Oliver „jó” szokásához híven, szorosan mögöttem ácsorgott, elkapott.
- Nem – vigyorgott, mint a tejbe tök. Hiába próbáltam volna kiszabadulni a karjai közül, csak nem sikerült. Sőt, miután észrevette, hogy menekülőre fognám a dolgot, még jobban magához húzott. – Gondoltam, hogy segítesz nekem – pislogott nagy szemekkel.
- Oh, hogyne. Gondoltad, mi? – húztam el a számat. – De ahhoz, hogy még ma végezünk, el is kellene kezdenünk.
- Aha. – Engedett el, egy kicsit hátrébb lépett, aztán elkezdett bámulni.
- Mi van már megint? – kezdtem kicsit felhúzni magam.
- Jól áll ez a felső, meg a víz is – vigyorgott kajánul.
- Mi? Milyen víz? – bámultam rá értetlenül, mire ő a felsőmre mutatott, ami kicsit átnedvesedet, az ölelgetése során. – A franc! – csúszott ki a számon, amire Oliver felkuncogott. – Nem vicces, érted? Ez is miattad van! – Vágtam hozzá a törlőruhát, ami, mint egy kalap landolt a fején.
- Nekem tetszik – vigyorgott még mindig. – De eddig is tetszett, szép vagy. – Simított végig az arcomon, és nyomott egy puszit a homlokomra, mire a válaszom csak egy szemforgatás volt.

A mosogatás végeztével neki láttunk kitakarítani a konyhát. Azt is megtudtam, hogy Olivernek a felmosás sem megy, bár, van olyan házimunka, amit egy pasi meg tud rendesen csinálni?! Lehet, de azok a pasik ritkaság számba mennek.
- Tudod mit? – fordultam Oliver felé. – Most menj Te a nappaliba pihenni, majd én befejezem a takarítást.
- Biztos? – kérdezte, de már indult is ki a konyhából.
- Persze, menj– hessegettem ki.
- Inkább addig kiviszem Zizit a kertbe. – Kapta ölbe a kutyát, aki ez előző pillanatban somfordált be a helyiségbe.
- Jól van, ha végeztem utánatok megyek.
- De siess! – Nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt kilépett a hátsó ajtón a szabadba.
A konyha rendbetétele után elindultam, hogy megkeressem őket. Az ajtón kilépve majdnem levitte a fejem egy felém száguldó frizbi, fél pillanattal később pedig majdnem elgázolt Zizi, aki lelkesen kergette a műagyag repülő játékot.
- Bocsi! – intett felém a kert végében ácsorgó Oliver.
Egy fejcsóválás kíséretében indultam meg felé, hogy közöljem vele az ötletemet arra vonatkozólag, hogy mit csinálhatnánk még aznap.
- Ne haragudj, nem direkt volt – kezdett magyarázkodásba, mikor mellé értem.
- Nem gond – néztem le a blökire, aki már a lábunk elé tette a csupa nyál frizbit, és nagy szemekkel bámul fel ránk. – Lenne egy programajánlatom mára – mondtam, és lehajoltam a játékért, hogy elhajítsam.
- És mi lenne az? Lemegyünk a partra? – figyelt engem Oliver. – Úgy is olyan nagyon meleg van ma, jó lenne lehűteni magunkat.
- A francba.
- Mi az? – nézett rám kíváncsian.
- Mondhattad volna hamarabb, most öntöttem ki a felmosó vizet – vigyorodtam el a mondat végére.
- Ja, az biztos jó lett volna – vágott fancsali képet. – Na, de akkor lemegyünk a partra?
- Nem, nem a partra. De ott is lesz víz, hozd a fürdőgatyádat is. – Indultam vissza a házba, hogy én is összepakoljak.
- Akkor a kádba megyünk? – vigyorgott a saját poénján, de az értetlen arc kifejezésemet meglátva, hozzá tette. – Ott is van víz.
- Jaj! – fogtam a fejem. – Túl sok időt töltöttél Alexszel, már megártott. Öt perc múlva találkozunk a nappaliban, addig kapd össze magad – szóltam még vissza.
- Igenis, őrmester – tisztelgett játékosan.
A szobámban magamra kaptam a fürdőruhámat és egy rövidnadrágot, aztán egy oldaltáskába dobáltam egy törölközött és még néhány olyan dolgot, amire nem valószínű, hogy szükségünk lesz, de ki tudhatja. A nappaliba érve még csak Zizi volt elterülve a kanapén, így még Oliverre vártunk, kibandukoltam a konyhába, hogy magamhoz vegyek pár üveg vizet, a gyümölcskosárból pedig néhány almát is szereztem. Zsákmányomat a táskába pakoltam és a nappaliba visszaérve már Oliver is előkerült rövidnadrágban, ujjatlanban és a nyakában egy törölközővel.
- Mehetünk? – tette fel a kutyára a pórázt.
- Induljunk – léptem ki a házból, és miután ők is követték a példámat, bezártam az ajtót.
- És most merre? – kérdezte kíváncsian Oliver, mikor feléjük fordultam.
- Egyenesen az erdőbe – mutattam a fák között húzódó ösvény fele.
- Oh! – lepődött meg. – Nos, a hölgyeké az elsőbbség, tessék csak. Majd mi követünk, vagyis hátulról fedezünk – mosolygott.
- Jól van – léptem én elsőnek a kitaposott ösvényre.
- De azt még mindig nem mondtad meg, hogy hova is megyünk – törte meg pár perc elteltével a csendet.
- Az legyen meglepetés. Reggel Te leptél meg, most rajtam a sor – kacsintottam rá.
- Hmm, és melyik bozótosban szeretnél meglepni? – húzódott a szája a szokásos vigyorra.
- Annyira hülye vagy. Ezt tanították neked valahol, vagy… – kapta el a karom és rántott magához, ezzel belém fojtva a szót.
- Vagy? – nézte a számat.
-… vagy magadtól jönnek az „okosságok”? – fejeztem be a mondatomat.
- Magamtól, de csak a közeledben – hajolt hozzám.
- Oh, micsoda kiváltság. Most megtisztelve érzem magam – színészkedtem, de ahogy még közelebb hajolt, a többi mondanivalómat egy könnyű szellő kifújta a gondolataim közül, mintha ott sem lettek volna.
Már majdnem megcsókolt, mikor hirtelen elvesztette az egyensúlyát és engem is magával rántva elterültünk az avarban. Amikor legördültem mellé, mindketten felültünk és lenéztünk Oliver lábara, hogy ugyan miben bukott fel. Az első, amit észrevettünk, azok Zizi hatalmas bűnbánó szemei voltak, amiket felénk meresztett. Egy kicsit arrébb nézve pedig már az okát is tudtuk. A póráz szára Oliver lába köré volt tekerve. A kis kópé szeret a középpontban lenni, de mivel nem rá figyeltünk, ezért akcióba lendült, hogy elérje a célját. Ezen elmosolyodtam, és míg Oliver bosszús arccal kiszabadította magát, addig én talpra kecmeregtem.
- Jól vagy? – kérdezte miközben ő is felállt.
- Persze, csak meglepődtem. – Simogattam meg a blöki buksiját. – Menjünk, már mindjárt ott vagyunk – indultam tovább.
Két-három perccel később megálltam az út végén, és csak bámultam a fák között megbúvó érintetlen tájra. Oliver is megállt mellettem, és egyetlen szó nélkül meredt ő is előre.

És akkor vélemény nyilvánításra fel.  ;) Várom a kommenteket. :)
[A chatbe is kiírtam, hogy ha ehhez a fejezethez is kapok 6-7 kritikát, mint a másikhoz, akkor, 2-3 napon belül felteszem a bonusz fejezetet. Vagy hamarabb, mikor meg lesznek a kommentek. DE ha nem lesz annyi, akkor is felteszem egy héten belül. Ez csak egy alku.;)]