15. fejezet

Nos, Kedves Olvasók! (:

Végre sikerült befejeznem a következő fejezetet, remélem lesz, aki örül neki. Ebben a fejezetben történik egy-két dolog a páros között. És Alex is hozza a szokásos formáját. Ha tetszett, remélem meg írjátok nekem, megjegyzés formában. Hát, akkor billentyűzet kopácsolására fel! ^^ Jó olvasást! (:

- Pszt.
Ezt biztos csak álmodom. Csukott szemmel fordultam a hangirányába, mikor kinyitottam a szemem Alexszel néztem farkasszemet.
- Ne már – húztam a fejemre a takarót. – Ezt tuti csak álom – suttogtam, inkább csak magamnak, de mikor kikukucskáltam a paplan alól, még mindig láttam Alex álmos, nyúzott fejét, és össze-visszameredező haját.
- Mi van? – nyöszörögtem.
- Éhes vagyok – nézett rám kiskutya szemekkel.
- És May? – súgtam vissza neki.
- Alszik.
- Én is.
- De hát beszélgetünk.
- De aludni akarok.
- Éhes vagyok.
- És minden kezdődik elölről, ez egy ördögi kör – sóhajtottam fel lemondóan. – Gyere, menjünk, hagyjuk őt még aludni – néztem Olivér felé, miközben kikecmeregtem az ágyból.
- Én arra gondoltam,… – lelkesedett fel Alex a konyhába menet.
- Ácsi, Öcsi – vágtam közbe. – Először egy kávét, hagy döntsek magamba. Aztán leadhatod a rendelést.
- Hát jó – húzta el a száját.
Néhány kora hajnali pillanat, és egy jókora bögre kávé után, Alex kívánságait hallgattam a reggelire vonatkozólag.
- … talán ennyi elég is lesz – vigyorgott Öcsikém, mint egy jóllakott napközis. – Segíthetek is, ha gondolod.
- Hogy gondolom-e? Hát még szép, hogy segíteni fogsz, ha már miattad vagyok talpon – néztem az órára. –, fél nyolckor – szörnyedtem el, és ledöntöttem az utolsókorty kávémat.
- Akkor mozgás – tornáztam fel magam, és a hűtő felé navigáltam magam, csak hogy minél hamarabb készen legyünk, és hátha lesz még egy kis időm visszadőlni.
- Alex, ha ezt nem fejezed be most azonnal, itt hagylak, aztán azt kezdesz magaddal, amit akarsz – húztam el a szám, ami egy merő liszt volt.
- Jól van na, abba hagytam – csüggedt el látszólag, mert a következő pillanatban még egy maroknyi lisztet fújt rám.
- Hát jól van – csaptam le a kezemben lévő kanalat a pultra, és elindultam vissza a szobába.
- Bocsi, bocsi,… Lexy – ölelt meg. – Ne menj el, abba hagyom. Cserkész becsszó.
- Nem is voltál kiscserkész – motyogtam.
- Akkor csak megígérem – ölelt meg jobban. – Ha nem tartom be – bontakozott ki az ölelésből. – Lecsaphatsz ezzel – kapta fel a palacsintasütőt.
- Hmm,… az már kicsi ehhez a feladathoz. Most már a kuktát fogom előkeresni – mosolyodtam el. – Na gyere, haladjunk most már.

Amikor kész lett az a tömérdek kaja, Alex két nagy tálcát keresett elő, és mindegyikre két-két tányért pakolt. Végül pedig a tányérokra halmozta a reggelire készített rengeteg kaját. Amint ezzel is meg volt, célba vette a hátsó ajtót, és pillanatok múlva két rózsaszállal döcögött vissza. Egyiket a kezembe nyomta egy hatalmas mosoly és egy puszi kíséretében, a másiknak pedig keresett egy vázát, és az egyik tálcára tette.
- Jó étvágyat, és köszi a segítséget – vette fel azt a tálcát, amelyikre a rózsa került.
- Héé, most hova mész? Nem eszünk együtt? – néztem rá.
- Most nem – kacsintott. – Megyek, felviszem Maynek.
- Oh,… Ohhh – fogtam fel. – És én? Minek nekem ennyi? – böktem a tálcára.
- Nem csak a tiéd – fordult vissza az ajtóból. – Tényleg elég lassú vagy reggelente. Törd a buksid, de azt hiszem már kitaláltad.
- Cseles – pirultam el kicsit, és néztem, ahogy Alex átsuhan a nappalin, majd fel a lépcsőn.
- Hát jól van,… – motyogtam magam elé, majd a kezemben a tálcával, én is elindultam vissza a szobába.
A szobába érve, Oliver még mindig ki volt terülve az ágyközepén és nagyban aludt. A tálcát letettem a komódra, és az ablakhoz sétáltam, hogy kinyissam.
- Jó reggelt – hallottam egy álmos hangot.
- Neked is, álomszuszék – fordultam fellé, és visszasétáltam az ágyhoz.
- Gyere vissza – kapott a kezem után, és visszahúzott maga mellé.
- Nem vagy éhes? – ültem fel, és vettem az ölembe a tálcát.
- Hűha, hát te mikor keltél? – nézett végig a sok ételen.
- Alex éhes volt, mint mindig. És a gyomra hozzám húzta – húztam el a számat.
- Szegénykém – simított végig az arcomon, mire a fejem megint egy paradicsomhoz hasonlított. – Majd kárpótollak valahogy – mosolyodott el.
- Öhm,… Most inkább együnk – toltam közénk a tálcát.
- És ha előbb kárpótolnának – húzta fel az egyik szemöldökét, aztán gyors letette a tálcát a földre. Reagálni sem volt időm, már az ágynak szegezett a testével.
- Mi van, már megint a mumustól félsz? – mosolyodtam el most már én is, és próbáltam nem törődni azzal, hogy az arcom még mindig lángol.
- Majdnem – kacagott fel. – Ugye, a feminista-éned, még mindig szabadnapon van?!
- Igeeen.
- Jól van akkor – hajolt egyre közelebb. Mikor az ajka elérte az enyémet, először apró puszikat lehelt rá, ízlelgette, amitől a szívem, minden második ütemet kihagyta. Össze-visszakalapált, mint egy fogságba ejtett kismadár. Aztán egyre jobban elmélyítette a csókot, közben a kezével az oldalamat simogatta, amitől egy jól eső borzongás fogott el.
- Lexy – törte meg Alex hangja a csendet. Oliver a homlokát, az enyémnek támasztotta, és úgy nézett mélyen a szemembe. – Fúj gyerekek, szobára – robbant be Alex a szobába.
- Khm,… Ott vagyunk – kezdtem el hevesen körbe mutogatni a kezemmel, de közben nem szakítottam meg a szemkontaktust. – Máskor lelakatoljuk a szobát.
- Vagy valami cetlit kitehetnétek.
- Igaz, mert a csukott ajtó, nem elég nyilvánvaló.
- Hát, nem.
- Alex, minek jöttél?
- Ja, itt a cuccod. Este nem költöztél ki.
- Na nem mondod – forgattam a szemeimet, mire Oliver csak elmosolyodott.
- Hé Oli, nincs kedved később lehozni a csajodat a partra, mi lent leszünk May-jel – fogta csevegősre a témát Alex, mit sem törődve azzal, hogy mi Oliverrel kicsi a kupacot játszunk az ágyban.
- Hé Alex – szóltam neki. –, nincs kedved megnézni, hogy nem e vagyok lent a parton?! Mondjuk, MOST – hajítottam felé egy párnát.
- Jól van, vettem a célzást. De még nem akarok nagybácsi lenni – vigyorodott el.
- Csukd be az ajtót, de kívülről – motyogtam.
- Hol is hagytuk abba? – A következő pillanatban, már ott folytattuk, ahol Alex megzavart minket.
A kellemesen eltöltött percek után, jóllakottan, és kéz a kézben léptünk ki a szobából. A bejárati ajtón volt egy cetli, amin May kézírása tudatta velünk, hogy Zizit ne keressük, mert ők megetették és levitték magukkal, mi pedig akkor megyünk, amikor akarunk.
- Menjünk vagy maradjunk? – puszilt a nyakamba Oliver, és átölelt hátulról.
- Mit gondolsz? – bújtam még jobban hozzá.
- Menjünk, már biztos várnak – nyomott egy csókot a számra.
- Gyerünk – indultunk el a part irányába.
A parton töltött idő kellemesen telt, azt az egyet leszámítva, hogy ezt senki nem úszta meg szárazon. A fiúk, mint mindig most is nagyon elemükben voltak, és valami oknál fogva úgy gondolták, hogy ha a vízbe dobnak minket, lányokat, az vicces. Hát, csak szerintük. Mi, May-jel nem igazán toleráltuk, hogy tíz percenként, a vízben landoltunk.
- Többet sem megyünk veletek a partra – közöltem Alexszel, és Oliverrel, mikor beléptem a házba.
- Megyek átvedlek, valami szárazabb ruhába – nézett végig magán May, aztán elindult a lépcső irányába.
- Segítek – ajánlkozott egyből Alex.
- Szerintem, May elég nagy kislány, Öcsi. Talán ez még megy neki – húztam Alexet.
- Hát, öltözni talán tudd, de azért elkísérem, hátha a vetkőzésnél segíthetek – vigyorodott el a mondat végére és összenézett Oliverrel.
- Alex – kiáltottunk rá egyszerre May-jel.
- Gyerünk, gyerünk – irányította Öcsi, Mayt a lépcső irányába. – A cetlit tegyétek ki – kacsintott vissza, fel felé menet.
- Ezt még visszakapod – szóltam utána, mire halkan felkuncogott.
- Én is segíthetnék neked – jött oda mellém Oliver, és átkarolt.
- Ohh, na nem mondod?! – kezdtem mézes-mázas hangon. – De talán megoldom – villantottam egy fogkrém reklámba illő mosolyt.
- Akkor segíthetnél nekem – húzott még közelebb magához. – Ha már ilyen profi vagy.
- Hééé – sikítottam fel, mikor a vállára kapott. – Tegyél le – kapaszkodtam a hátába.
- Oliver vinni asszonyt, a szobába – mondta, hülye hangon. Nem bírtam ki röhögés nélkül, csak akkor hagytam abba, mikor letett. De akkor is csak azért, mert belém fojtotta egy csókkal.
- Mit szólnál, ha elkérném Alextől a kocsiját, és bemennénk a legközelebbi városba vacsorázni? – kérdezte mikor elváltunk.
- Az jó lenne – mosolyodtam el. – Egy randi?
- Ha nem zavar – nézett félve rám.
- Átöltözök akkor, adj félórát – bontakoztam ki a karjai közül. – És ha már fent vagy, leküldenéd hozzám Mayt? – kértem, miközben elindultam a fürdő felé.
- Nők – forgatta a szemét. – Persze, mindjárt küldöm az erősítést. Akkor én majd fent fürdők le – lépett mellém, nyomott egy puszit a számra, aztán felkapta a táskáját, és kiviharzott.
Ahogy Oliver kiment, berohantam a fürdőbe, és gyors lezuhanyoztam, aztán egy törölközőbe tekerve léptem vissza a szobába, ahol már May ücsörgött az ágyon egy ezer wattos vigyorral az arcán.
- Nos? – mosolygott rám.
- Igen? – kérdeztem vissza.
- Mentek?
- Úgy tűnik – indultam meg a cuccaim felé - amiket Alex még a reggel lehozott -, és próbáltam minél lazábbnak tűnni.
- Nem is izgulsz?! Hát, akkor én nem is kellek ide – szállt le az ágyról.
- De kellesz – kaptam el a karját, és odahúztam a bőröndjeimhez. – Mit vegyek fel? – néztem rá, elvégre kettőnk közöl, May jobban értett az öltözködéshez.
- Azt tudod már, hogy hova mentek?
- Nem. Csak annyit mondott, hogy vacsorázni megyünk, semmi mást. És hogy van félórám, vagyis már csak húsz perc – pillantottam az órára.
- Huuh, akkor siessünk – merült el könyökig a ruháim között.
Tizenkilenc perccel később, már útra készen álltam a tükör előtt, May-jel az oldalamon. A választás aztán egy térdig érő, pántnélküli fekete kis ruhára esett, May még a hajamat is becsavarta.
- Szép vagy – ölelt meg barátnőm. – Legyen szép estéd.
- Köszönöm – öleltem vissza. – El lesztek Alexszel?
- Még szép, majd kitalálunk valamit – kacsintott, amin mind a ketten jött nevetünk.
- Készen vagytok? – kopogott be Oliver.
- Készen – válaszolt May, miközben ajtót nyitott.
- Mehetünk – léptem Oli mellé, és a kezénél fogva a kijárat felé húztam.
- Huuuh, Tesó. Egész jó – kacsintott Alex, miközben May oldalba bökte. – Itt vannak a kulcsok, de vigyázattok rá – ejtette a tenyerembe a slusszkulcsot.
- Köszi, Alex. Majd igyekszünk, de nem ígérek semmit – kacsintottam most én rá, amitől teljesen elfehéredett.
- Sziasztok, majd jövünk – léptem ki az ajtón, Olivert még mindig magam után húzva.