11. fejezet

Kedves még megmaradt Érdeklődök/ Olvasók!!:)
Nagy-nagy bocsánat. De nem igazán mentegetőznék, szerintem nem sok mindenkit érdekel! A következőbe már belekezdtem, az gyorsabban jön. A kritikákat köszönöm. És most is nagyon örülnék neki.
A kulcsszavak: szócsata, vér, csók, ölelés, együtt alvás. És már csak annyit, hogy kellemes olvasást!! :)

A parton ülve néztük a naplementét, és ahogy Zizi a vízen megcsillanó fényeket hajkurássza. Az idilli kép után visszaindultunk a házba, útközben pedig folytattuk állandó, elmaradhatatlan szópárbajunkat.
- Végre! – léptem be az ajtón, aztán azonnal a kanapéhoz siettem, és végignyúltam rajta.
- Nem is volt olyan fárasztó a visszafelé út. – Forgatta a szemét Oliver.
- Dehogynem, mivel Te is ott voltál.
- Hahaha… Mégsem én voltam az, aki folyton belekötött a másikba.
- Muszáj, ha egyszer nincs igazad.
- Hm, mivel folyton kioktatsz, ez azt jelenti, hogy sosincs igazam – gondolkodott el.
- Helyes meglátás, Watson – mondtam, miközben néztem, ahogy Oliver fejcsóválva indul meg a konyha irányába kosárral.
Alig öt perccel később a konyha felől hangos csörömpölés hallatszott. A „Kis Konyhatündér” bevetésen van, gondoltam, és arcomon hatalmas mosoly jelent meg, amint elképzeltem, ahogy Oliver egy csipkés, rózsaszín köténykében és egy kiscica mintás edényfogó kesztyűben sündörög a konyhában.
Mekkora áldás és csapás lehet egyszerre, ha valakit nagy fantáziával áldott meg a Mindenható?!
- Hupsz! Basszus.
- Figyelj, egy hét elég hosszú idő, ezért nem kellene katasztrófa sújtotta területté varázsolni a konyhát – kiabáltam arra fordulva, miközben arról győzködtem magam, hogy fel is kellene állnom, és megnézni, mi a helyzet vele.
- Miből gondolod, hogy tönkre teszem a konyhát? ¬– Tudtam, hogy nem bírja ki, hogy ne szóljon vissza. Mint ahogy én sem…
- Oh, hát a „Hupsz! Basszus.” ezt sejteti. – Tápászkodtam fel a kényelmes kanapéról és elindultam felé.
- Nincs semmi gond, csak…
- Csak? – kérdeztem miközben elindultam a konyha felé.
- Hát, gondoltam, összedobok egy kis kaját, de nagyon úgy tűnik, hogy a késsel nem leszünk jóban – húzta a száját, ahogy a pultra nézett.
- Mutasd! – Léptem mellé, hogy megnézzem, mennyire vágta meg magát.
- Nem vészes, megmaradok. – Tért ki előlem.
- Rendben. Volt már olyan, aki ezt mondta, aztán… – Indultam a szekrény felé.
- Öhm, komolyan? – kérdezte kétségbeesetten. Még így, Neki háttal is el tudtam képzelni milyen arcot vág.
- Persze. És még aznap elvitte szegényeket az ágyuk alatt lakó mumus – mondtam, és közben nagyon kellett erőlködnöm, hogy vissza tudjam fojtani a kikívánkozó röhögést, ami végül nem is sikerült teljesen, mert egy köhögésnek álcázott kuncogás így is kicsúszott.
- Ez nem volt vicces – hallottam hangját a hátam mögül, és éreztem szuszogását a nyakamon.
- Nekem tetszett – nyögtem ki nehezen.
- Azt vettem észre. – Közelebb jött hozzám, éreztem mellkasát, aztán egész testét az enyémhez préselődni.
- Na, akkor mi lesz? – kérdeztem, miközben próbáltam eltávolodni Tőle. – Engeded, hogy megnézzem, vagy megvárod a mumust? – Húztam fel az egyik szemöldököm, miközben a levakarhatatlan vigyor máris ott volt az arcomon.

Szó nélkül nyújtotta felém zsebkendőbe bugyolált tenyerét. Eléggé összekaszabolta magát, de azért nem volt olyan súlyos, hogy össze kellett volna varrni. A szekrénybe nyúltam, hogy előkeressem az elsősegély dobozt, amiből egy gézpárnára fertőtlenítőt locsoltam, amit aztán rányomtam a sebére.
- Aucs! – szisszent fel a fájdalomtól.
- Ne nyafogj, nem fáj ez. – Fordultam vissza a dobozhoz egy tapaszért, amivel összehúzhattam a sebet.

Már elláttam a kezét, épp csak utoljára megnéztem, hogy biztosan jó legyen, mikor az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem. Reagálni sem volt időm, mert mielőtt megszólalhattam volna ajkai már meg is találták az enyémeket. Magam sem tudom, hogyan, karjaim automatikusan nyaka köré fonódtak, én pedig teljesen belemerültem abba a mámorító érzésbe, amit a csókja váltott ki belőlem.
A rózsaszín ködben töltött időnek hirtelen szakadt vége, mikor Zizi lerántotta az asztalról a terítőt és azzal együtt a vázát is. A nagy csörömpölésre úgy rebbentünk szét, mint a rajta kapott szerelmes tinédzserek.
- Öhm, azt hiszem én most… – Mutogattam a törött üvegdarabkák felé, jelezve, hogy összetakarítok. Igyekeztem nem Rá nézni, remélve, hogy nem veszi észre, hogy arcom paradicsom piros lett.
- Oké. – Vakarta Oliver a fejét zavarában. – Kiviszem kicsit Zizit a kertbe.
- Rendben, addig én kitakarítok, aztán csinálok valami vacsorát.

Elindultam, hogy összeszedjem a váza maradványait, míg Oliver a hátsó ajtón át a kertbe ment a kiskutyával.
Ez a blöki fél perc alatt katasztrófa sújtotta területté tud változtatni bármit.
Gyorsan összeszedtem a szilánkokat, hogy aztán valami egyszerű vacsorát készítsek. Végül melegszendvicseket csináltam magunknak, Zizinek pedig felbontottam egy konzervet, hogy a két éhenkórásznak ne kelljen tovább várnia.
A kész szendvicseket egy tálcára halmoztam, a kutyatálat a földre tettem, aztán, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten rendet tettem a konyhában. Addig húztam az időt, amíg lehetett, de végül elindultam a hátsó kertbe, hogy megkeressem a tekergőket. Nem volt nehéz észrevenni őket. Oliver a füvön feküdt, és a csillagokat bámulta a kis rosszcsonttal maga mellett, aki a fejét a srác hasán pihentette és élvezte, hogy a füle tövét vakargatják. Csendben indultam feléjük, mikor halk beszédre lettem figyelmes.
- … ki érti? – mélázott Oliver. – Ezek a nők! Soha ne kezdj velük, kispajtás – sóhajtott fel. – Igaz, nélkülük viszont nem élet az élet. Komolyan nem értem őket, mindig mást csinálnak, mint amit gondolnak. A férfiaknak a nők mindig egy meg nem fejtett rejtvény lesznek. – A kutyus nagy komolyan Oliver felé fordította a fejét, mint aki mélyen egyetért ezekkel a nézetekkel, de ahogy meglátott engem a háttérben ácsorogni, felpattant, és a következő pillanatban már rohant is hozzám. Szegény srác a nagy filozofálgatás közben mindezt észre sem vette, így már csak Zizi hűlt helyét tapogatta.
Oliver felkönyökölt, és a kutya után nézelődött, mikor észrevett engem, és először mintha meglepettséget vettem volna észre rajta, amit egy hatalmas mosoly váltott fel.
- Hallgatózunk, hallgatózunk? – kérdezte, míg felkelt a földről, és elindult felénk.
- Szeretnéd! – Grimaszoltam. Lehajoltam, hogy a blökit felkapjam, és elindultam vele a házba.
- Inkább mást szeretnék. – Vigyorgott még mindig.
- Hát, azt gondoltam, de azért tudok egyet, s mást a férfiakról. – Forgattam meg a szemem úgy, hogy ő is lássa. – Mindegyik egyforma, és könnyű rajtuk átlátni.
- Most miért? Honnan tudod mire gondoltam? – Vigyorgott egyre szélesebben. Ezt nem hiszem el, hova nyújtva már azt a mosolyt? A végén menetet vág a nyakán.
- Nem nehéz kitalálni. Ha egyet kiismersz, akkor már szinte az összest ismered.
- Én a kajára gondoltam. – Emelte fel a kezét, védekezésképpen.
- Ja, persze! Nekem meg tollas a hátam, és én vagyok a hálaadási pulyka – mondtam, miközben lehajoltam a konyhában, hogy letegyem a kutyát. Zizinek első dolga volt minőség ellenőrzést végezni a táljában lévő ételen.
Mikor felegyenesedtem, Oliver szorosan előttem állt, és az arca megint csak vészesen közeledett az enyém felé. Nem hagyhattam, hogy amikor kényszert érez arra, hogy nyelvtornát tartson, akkor azt velem tegye. Inkább oldalra nyúltam a pulton lévő tányérhoz, miközben én is közelebb hajoltam hozzá, és amikor már majdnem összeért a szánk, hátrébb léptem és a tányérról szerzett szendvicset Oliver félig nyitott szájába nyomtam. Nem kicsit lepődött meg, úgy nézett ki, mint akit egy kiadós hidegzuhany ért. Nem bírtam ki és röhögni kezdtem, ahogy megláttam az ábrázatát, mire Ő duzzogva dobta le magát a pult melletti székre, és neki látott eltüntetni a vacsoráját. Tüntetőleg nem nézett rám, inkább az ablakon bámult ki.
Mikor már enyhült a röhögő görcsöm, elindultam a lépcső felé, de még visszaszóltam.
- Elmegyek fürödni. Ha végeztél tedd a tányért a mosogatóba, majd elmosom. – Még mindig az udvart nézte, de azért motyogott valami válaszfélét, amit én beleegyezésnek vettem.

Az emeletre cipeltem magam, aztán egyenesen a fürdőbe csoszogtam, nem törődve azzal, hogy nincs nálam semmi ruha. A fürdőben először megengedtem a meleg vizet, aztán felfogtam a hajam, és csak utána kezdtem kihámozni magam a ruháimból, majd végezetül elmerültem egy kádnyi vízben és habban.
Fél óra mártózás után már kezdett kihűlni a vizem, így kénytelen voltam kikecmeregni belőle. A törölközőt magam köré csavarva indultam meg a szobába, hogy a szekrénynél egy pizsamát keressek. Odabent az egyedüli fényforrás a bevilágító Hold volt, így a félhomályban alig láttam valamit. Mielőtt neki mentem volna valaminek, fel akartam kapcsolni egy lámpát. Már majdnem elértem az ajtó melletti kapcsolót, mikor a szoba másik végében lévő kislámpa feloltódott, és megláttam a fotelben terpeszkedő Olivert, a szokásos hatalmas vigyorral az arcán.
- Látom, jól szórakozol. Tetszett a műsor? Mert most már igazán kitessékelhetnéd magad, szeretnék felöltözni.
- A műsor elég jó, bár, talán sok az anyag a főszereplőn. – Engedett meg magának egy kaján vigyort. – Csináld, mintha itt sem lennék, engem nem zavar.
- Hogyne. Azt elhiszem, hogy Téged nem, engem viszont igen. És tudtommal ez az én szobám, szóval leszel szíves felemelni a virgácsaidat, és leseggelni a nappaliba. – Kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Rendben. – Állt fel a fotelból, és indult meg felém nagy léptekkel. Már a kilincsen volt a keze, de aztán olyan hirtelen engedte el, mintha forró vashoz nyúlt volna, és inkább a falhoz támaszkodott, ezzel engem a fal és maga közé szorítva.
- Az ajtó fél méterrel odébb van – motyogtam.
- Tudom, de találtam annál érdekesebbet – suttogta a fülembe.
- Nem mondod, és mi lenne az? – Néztem félre.
- Ha eddig nem jöttél rá… – próbálta magára vonni a figyelmem, de én továbbra is csak az ajtófélfát tűntettem ki a figyelmemmel.
Akkor megint az álam alá nyúlt, és úgy fordította az arcom a sajátjához. Váratlanul a homlokát az enyémnek támasztotta, és szorosan magához ölelt. Teljesen lefagytam néhány másodpercre, aztán felengedve visszaöleltem, és így álltunk hosszú perceken keresztül. Bár nem tudom, hogy minek volt köszönhető, de úgy tűnt, hogy erre volt szüksége. Elég furcsán nézhetett ki, hogy egy ötven kiló körüli lány akar megvédeni egy izomkolosszus srácot a világtól, de úgy gondoltam helyesnek. Úgy éreztem, hogy olyan sebezhető, hogy ha elengedném, összeroppanna. Néhány perc múlva karjainak szorítása meglazultak.
- Lemegyek, míg átöltözöl– mondta, majd nyomott egy puszit a homlokomra, és kisétált az ajtón. Engem pedig magamra hagyott az üres szobában, amitől úgy éreztem, nekem lenne szükségem valakire, aki átölel.
Milyen furcsa az emberi természet? Ha már egyszer megérezzük, hogy mi a jó, már nem akarjuk elengedni, vagy kapzsivá válunk, és még többet akarunk belőle. Mint most is. Meglepő módon jól esett, hogy nem akart bepróbálkozni megint - bár lehet, hogy az eredeti szándéka az lett volna, de ezt már nem tudom meg -, inkább megelégedett egy öleléssel. Ezt a jól eső érzést szeretném megint. Csak egy ölelést…
A gondolataimba merülve kaptam magamra a pizsimet, és ugyan ebben az állapotban sétáltam le a földszintre. Automatikusan leültem a kanapé végébe, összegömbölyödtem, és a tv képernyőjére meredtem. Nem is figyeltem, milyen műsor megy, jobban lekötöttek a saját gondolataim.
- Valami baj van? – hallottam az aggodalmas kérdést.
- Nem. Miért? – néztem rá kérdően.
- Semmi csak… Gyere ide! – Ült közelebb, és húzott oda magához. Mintha megérezte volna, hogy arra vágytam, szorosan magához ölelt, és így kapcsolgatott tovább a csatornák között.

Egy fél óra múlva, már Zizivel bővült a mi kis kettősünk. Letelepedett a lábunkhoz, és összegömbölyödve elaludt. Nekem is egyre nehezebb volt ébren maradnom, de nem akartam felmenni, ezért a fejemet Oliver vállára hajtottam, és így néztünk egy késő esti kabaré műsort. Épp egy nagyot ásítottam, mikor megkérdezte;
- Nem vagy álmos? Nem kell itt virrasztanunk.
- Nem, még nem. És nem virrasztunk, csak tv- t nézünk.
- Nem bírod ki, hogy ne a Tiéd legyen az utolsó szó, igaz? – Nézett le rám mosolyogva.
- Mint ahogy, Te sem– mondtam egy újabb ásítást követően.
- Én kibírom. De most már tényleg tegyük el magunkat holnapra.
- Én inkább maradnék– kezdtem el durcáskodni.
- Nem aludhatsz a kanapén. – Állt fel mellőlem.
- Már miért nem? Teljesen kényelmes ez a kanapé, én meg lusta vagyok lépcsőzni. Úgyhogy most tökéletesen megteszi. – Oliver csak mosolygott, majd lehajolt, és az ölébe kapott.
- Te mégis mit csinálsz? – Pislogtam rá nagyra nyitott szemekkel.
- Lusta vagy, így felviszlek, mert nem hagyom, hogy a kanapén töltsd az éjszakát– közölte, miközben már a lépcső felé lavírozott velem. Meglepődtem saját magamon, mint az este folyamán már oly sokszor, mert nem kezdtem el sipítani, hogy azonnal tegyen le, hanem csak hozzá bújva hagytam, hogy vigyen.
Már félálomban voltam, mikor megéreztem, hogy letesz az ágyra, és megpróbálja óvatosan lefejteni a kezeimet a nyakáról. Nem tudtam, mi okból, de nem akartam elengedni.
- Ne! – kezdtem el nyöszörögni csukott szemmel, és lehúzni magam mellé az ágyra.
Nem szólt semmit, aztán éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac, hogy betakarnak, és innentől kezdve átadtam magam az alvás jótékony mámorának.

Megint itt vagyok. És nagyon szépen kérek mindenkit, aki elolvasta, hogy írjon pár sort, jó vagy sem, folytassam-e.
Nagyon örültem, hogy chatben érdeklődtök, de létszi fejtsétek ki vagy csak pár szóban mondjátok el a véleményeteket. :) Ragadjatok billentyűzetet, és kopácsolásra fel. :) :P