19. fejezet

Sziasztok Drágák!

Lassan, de biztosan befutottam megint. Tudom, hogy megint sokáig el voltam, de így jött ki a lépés. :|

Mint láthatjátok, a blog kapott egy új külsőt, és a zenéket is frissítettem. :)

Az előző fejezet kommentjeire válaszoltam, és nagyon, nagyon szépen köszönöm azoknak, akik írtak. ♥ 

Ennek a történetnek is lassan vége, már olyan cirka 2-3 fejezet lehet hátra. 

És akkor nincs más hátra; Jó olvasást! Remélem véleményeiteket megosztjátok velem! :)

- Apa – húzódtam egy kicsit el, hogy szembekerüljek vele. Nem sokat változott, bár már régen találkoztunk, de olyan, mint ha az idő nem is telt volna, legalábbis rajta egy csöppet sem látszik. Ugyanaz az őszes, rövid haj, frissen borotvált arc, és az a megszokott elmélkedő arckifejezés, na meg persze üzletember lévén, az elmaradhatatlan öltöny, nyakkendő. – Hogy jutottál be? Nem azért mondom, hogy bánnám, csak…
- Még te adtál kulcsot, nem emlékszel? – intett a belső zár felé.
- Igaz, el is felejtettem – bontakoztam ki végleg az öleléséből, hogy beljebb jussak a lakásba és lepakoljam a cuccaimat. Mikor már a szobám felé vettem az irányt, megfordultam, mert furcsa volt, hogy apám nem követ, és bombáz a szokásos kérdéseivel, és akkor leesett a tantusz. Oliver. Még mindig az ajtóban ácsorog, és éppen apámmal méregették egymást.
- Basszus – motyogtam az orrom alá. Ledobtam mindent a kezemből, és visszasétáltam hozzájuk. – Apa, ő itt Oliver. Oliver, ő az apám, Richard Smith – mutattam be egymásnak őket. Miután kezet fogtak, elkaptam Oliver karját és magam után húztam. – Apa, addig ülj csak le, addig mi bevisszük a holmikat. Mindjárt jövünk. 

- Valahonnan ismerős nekem az öreged – szólalt meg Oliver, mikor beértünk a szobába.
- Lehet, ha olvasod a gazdasági rovatot, akkor ott valamelyik interjúból – magyaráztam, pakolászás közben.
- Nem hiszem, hogy onnan – lépett mögém. – De mindegy, nem számít – csókolt a nyakamba.

- Menjünk, nem szeret várni – indultam vissza a nappaliba, Oliverrel a sarkamban. Apám háttal állt nekünk, mikor kiértünk, épp az ablakon nézett ki, és valamin nagyon elgondolkodott, de amikor beértünk a nappaliba felénk nézett. – Kér valaki valamit inni? – kérdeztem, csak hogy kezdjek magammal valamit, mert látom apám tekintettén, hogy valami komoly dologról akar majd beszélni, de addig egy kicsit próbálom húzni az időt.
- Nem köszönöm – mosolyodott el, ahogy rám nézett, de egyből megfagyott, ahogy Oliver a derekamra csúsztatta a kezét, és így vont közelebb magához.
- Lexy, valamiről beszélnünk kell majd – nézte Oliver kezét. –, komoly dologról – nézett végre a szemembe. Ajjaj, ez nagyon nem jól kezdődik.
- Fogunk is beszélni, de… – Oli telefonjának a csengése fojtotta belém a szót.
- Bocsánat – szabadkozott, és egy puszit nyomott a homlokomra, mielőtt kiment a konyhába, hogy felvegye.

- Nos? Elárulod, mi ez a nagy felhajtás, az az extra fontos dolog? Nem mintha nem örülnék, hogy itt vagy, csak hirtelen jött.
- Elmondom, mihelyst ketten vagyunk. Este elmehetnénk enni valahová. Mit szólsz? – kérdezte apám békítőleg, mert látta, hogy kezd bennem emelkedni a pumpa. – Gyere ide – nyúlt a kezem után, hogy leüljünk a kanapéra. –, ez nem lesz egyszerű, de …
- Ne haragudj – Oliver lépett mellénk. –, de el kell mennem, családi kupaktanács van nálunk is. Bocsánat – adott egy puszit, és biccentet apám fele, aztán már el is viharzott. 

- Nos – pillantottam vissza apu felé –, ez gyorsan ment. – Most már kibököd, hogy mi a látogatásod oka? Mert gondolom, nem az új tapétámért utaztál több órát. Bárha mégis, akkor…
- Nem, nem a tapéta miatt jöttem – mosolyodott el. – Bár nagyon szép – tette hozzá, mikor felhúztam a szemöldököm. – De most akkor… – állt fel és sétált vissza az ablak mellé. – Nem egyszerű elmondani,… Hol is kezdjem!?
- Apa – megvártam még felém fordul. – Kezdesz megijeszteni. Anyuékkal van valami? – kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. – Kezdd el, légy szíves.
- Jól van – sóhajtott egy nagyot. -  Ezzel a fiúval,… ti… együtt vagytok? – sandított felém.
- Eléggé úgy tűnik, hogy nem a tapétámért jött ő se. – Egy pillantásával megállította a szarkazmusomat. – Igen,… nagyon úgy áll a helyzet.
- Az nem jó, nem jó – motyogta maga elé, és újra az ablakon bámult ki.
- Ez igazán nagyon kedves tőled. Ennyire ne örülj.
- Én nagyon örülnék, Kicsim. De nem ebben a helyzetben – pillantott megint rám. Aztán visszasétált mellém, és leült. – Van, amiről nem tudsz, amiről még én is megfeledkeztem. De akkor kezdem az elején, anno, mikor a még az üzlet nagyon az elején volt. Volt egy hullámvölgyünk, és a bank se talált hitelképesnek, így nem volt más, mint befektetőt keresni. – Dőlt hátra a kanapén.
- A csendestársad.
- Igen, róla van szó. Nos, minden rendben is volt, de volt egy apró betűs kritériuma a szerződésnek – kapott a fejéhez, és masszírozni kezdte az orrnyergét. Ez sosem jelentett jót, ilyenkor mindig valami rossz dolog jön. – Itt már rólad van szó.
- Rólam? Hogy érted azt, hogy rólam? Akkor még csak tizenhárom-tizennégy éves lehettem – gondoltam vissza arra az időszakra. Kamaszkor. Sok hülyeséget tettem akkor, de vannak azért szép emlékek is.
- A szerződésbe volt foglalva, hogy a lányom, vagyis te – nézett rám. –, még egyedül álló lesz - vagy ha nem egy több éves kapcsolatban él -, tíz éven belül, akkor feleségül kell mennie a befektető fiához – mondta monoton. – Sajnálom, Kicsim.
- Hohooo, ácsi. Ez hülyeség. Ez nem jó vicc! – pattantam fel, és idegesen kezdetem el, fel és le sétálni a kanapé előtt.
- Nem, sajnos, nem az – próbált a kezem után nyúlni Apám.
- Pedig én ezt nem merem el hinni, hogy eladtál – fújtattam tovább. – És ezt mégis mikor akartad elmondani? Majd a születésnapomon? Na bumm, meglepetés, holnap esküvő?! Vagy mikor, Apa? – Már a dühroham szélén álltam, és a könnyek szúrták a szemem.
- Ne csináld, Kicsim. Nem adtalak el, ülj vissza, kérlek. Beszéljük meg. Oliverrel mióta ismeritek egymást? Hátha ő,…
- Jaj, ne csináld ezt. Ne szervezd az életem. Ezt már megtetted – folyt le az első könny az arcomon, és a többi megállíthatatlanul követte. – Gratulálok. Ez szép húzás volt, remélem büszke vagy magadra – néztem a könnyfátyolon át rá. Úgy ült ott, magába roskadva, hogy ha nem az lenne a helyzet ami, még meg is sajnálnám.
- Lexy… – nézett könyörgően rám.
- Ne… – kaptam magam mellé a kezem, hogy ne érhesse el. – Most inkább ne. Hagyj.
És ezt a pillanatot választotta Alex, hogy berontson az ajtón.
- Ezt nem hiszed el, de… – kezdett bele, fülég érő szájjal, de ahogy meglátott minket, egyből lehervadt a mosolya. – Mi történt?
- Semmi, mennem kell – rohantam el a megdermedt öcsém mellett, nyúltam a kocsi kulcsért, a táskámért, és már kint is voltam a lakásból.

Az épületből kiérve, végül is nem is a kocsihoz mentem, hanem elindultam gyalog a park felé, így legalább ki tudom szellőztetni a fejem. Hogy tehette ezt velem? Folyamatosan ez járt a fejemben. Eladott. Engem, a saját tulajdon lányát. Nem a középkorban vagyunk, hogy a szülők döntsenek helyettünk. Megszervezzék helyettünk az életünket. Ráadásul pont most. Most mikor már jól érzem magam, és minden klappol. Ilyenkor kell előhozakodni egy ilyennel. Már az is baj, hogy egy ilyen megtörtént, megtörténhet a mai világban. De ha elszöknénk?! Persze az sem megoldás a jelen helyzetben, ha megfutamodok. Ezt meg kell valakivel beszélnem. 

Még a gondolatok javában röpködnek a fejemben, mikor megérkeztem a parkba. Automatikusan elsétáltam a park közepén található játszótérhez, és ott leültem egy padra.
Hirtelen ötlettől vezérelve, elővettem a táskámból a mobilom, kikerestem a nevet, és megnyomtam a tárcsázást. Kicsengett, egyszer, kétszer… nyolcszor, és a hangposta kapcsolt.
„Szia, itt Oliver. Most valószínűleg nem érek rá, de hagyd meg a neved, és a számod, és visszahívlak.”
És az elmaradhatatlan hangos sípszó. A viszonzatlan hívásra ismét megeredtek a könnyeim, és már teljesen kétségbeesve, bontottam a hívást, és dobtam a táskába a készüléket. Felhúztam a térdem, és a homlokomat neki támasztottam, így ültem kitudja mennyi ideig a padon. Közben már besötétedet, de a helyzet még mindig nem javult, még mindig teljesen, és megmásíthatatlanul reménytelennek láttam. Az emberek járkáltak körülöttem, érzékeltem, de senkit nem érdekelt annyira, hogy miért ücsörög egy lány, összekuporodva a padon. De nem is baj, mert biztos nem nyújthatok valami szép látványt. Aztán egyszer csak leült valaki mellém.
- Szép csillagos az ég – szólalt meg az ismerős hang. – Nem fázol?
Felemeltem a fejem, de nem néztem rá, csak magam elé bámultam. Teljesen, tökéletesen üresnek éreztem magam. – Mit keresel itt? Honnan tudtad, hol vagyok?
- Nem tudtam, csak reméltem. És elég egyértelmű, hogy miattad vagyok itt, és nem a hinta miatt – próbált viccelni.
- Ohh, Alex – fordultam felé, és a nyakába borultam. – Hogy tehette ezt velem?
- Cssh – próbált öcsém vigasztalni, de mindhiába, mert a könnyek megint csak úgy hullottak, pedig már lassan szárazra sírtam a szemem. Hiába tudtam, hogy a sírás nem old meg semmit, és semmivel sem leszek előrébb, nem tudtam mit tenni, csak hagytam, hadd potyogjanak. Inkább így adjam ki, mintha neki estem volna valakinek. – Nem akarta. Ezt te is nagyon jól tudod. Akkor megszorult és tanácstalan volt, és bízott benne, hogy a gyönyörű lánya, nem olyan makacs szamár, és addigra már lesz legalább egy komoly kapcsolata, ha nem is egy férje.
- Ezt ugye, most nem vigasznak szántad?! – vágtam hasba, de közbe a vállára hajtottam a fejem.
- Tudod, hogy gyatra vagyok a vigasztalásban. Gyere – állt fel és húzott magával.
- Én nem megyek haza, még ott van, nem bírnék most vele találkozni – makacsul néztem Alex szemébe, továbbra is a padon ülve.
- Már nincs nálad, elment egy szállodába, és nem haza megyünk. Mutatok valamit – húzott egy nagyot, mire én is felálltam, és a kezemet fogva elindult a park kijárata felé.
- Hova megyünk? – kérdeztem, mikor végre sikerült beérnem Alexet, és nem a nyomában kullogtam.
- Amióta itt vagyok nálad, bolyongtam egy kicsit a városban, és találtam egy helyet – mosolygott rám. – Hátha kicsit feldob – szorította meg a kezem.

- Remélem - karoltam belé a másik kezemmel is.