16. fejezet

Sziasztok!!

Nos, egy kissé megkésve, de itt egy újabb fejezet. :)
Nem lett valami "hűűű, de hosszú", de itt van. Már nem akartam tovább húzni, remélem egy darabig kitart. :)
Cas, igen, az előző fejezet nincs lebétázva, mint ahogy ez sem. :) De remélem, azért olvasható. ^^
Köszönöm szépen a kommenteket, remélem most is lesz, aki ír.
És akkor, jó olvasást! (:


- Nagyon csinos vagy – nyomott egy puszit az arcomra, utána kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
- Köszönöm – mosolyodtam el, miközben beszálltam.
- És hova megyünk? – érdeklődtem, mikor már kifordultunk a kocsifelhajtóról.
- Az még egyenlőre titok. De majd szólok, ha odaértünk – kacsintott rám, majd visszafordult az út felé.
Menetközben, mind a ketten csendben ültünk, csak néha-néha sandítottunk egymás felé, és mikor találkozott a tekintettünk, olyankor mind a ketten elmosolyodtunk. Eldöntöttem, ha a fene fenét eszik is, én most már nem visszakozok, történik, aminek történnie kell.
Egy húsz perc elteltével, leparkoltunk egy olasz étterem előtt.
- Megérkeztünk – fordult felém mosolyogva, aztán kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta nekem is az ajtót.
- Hölgyem – nyújtotta felém a kezét.
- Köszönöm – mosolyogtam vissza rá. Eszembe jutott, hogy May mesélte, hogy ő ilyenkor szokott, úgy mondd csábosan pislogni. Lehet, nekem is be kellene vetnem, végülis mi bajom lehet belőle?! Hát rajta,…
- Valami baj van? – hajolt közelebb Oli. – A szemed… – Pislogtam még egyet-kettőt gyorsan. – … keresztbe áll.
- Öhm, semmi baj, belement valami. – Basszus, basszus. Nekem ez nem megy. Erről ennyit, ilyen az én formám.
- Mutasd – hajolt közel az arcomhoz. – Én nem látok semmi különöset – suttogta az arcomtól pár centire.
- Már nem is érzek semmit – súgtam vissza.
- Akkor menjünk – kulcsolta össze a kezünket, és az étterem bejárata felé navigált.
A helyiség nagyon hangulatos volt, halkan szólt a zene, kerek, kis asztalok voltak szétszórtan elhelyezve, és még egy tánctér is volt. Nem egy elit étterem volt, ahol előre le kell foglalni az asztalt, itt bejött az, aki megéhezett, és helyett foglalt az egyik üres asztalnál, vagy a bárpultnál.
Épp hogy csak leültünk egy asztalhoz az ablak mellé, mikor mellénk lépet egy pincérlány az étlapokkal.
- Jó estét. Parancsoljanak – adott a kezünkbe egy-egy étlapot, bár ahogy elnéztem Oliveren kicsit jobban elidőzött a szeme, de most ezen akadjak fent?! Hisz igaza van, nézni meg szabad,… egy darabig. – Petty vagyok, és ma én szolgálom ki Önöket – stírölte tovább Olit, és elég félre érthetőre sikeredett ez a mondata. Na jól van, most már, vége a gyereknapnak, kislány.
- Ez nagyszerű, és mi a ház specialitása – villantottam rá egy bájos mosolyt, mire olyan csúnyán nézett rám, amiért megzavartam.
- Nincs olyanunk, ahányféle ember, annyiféle kedvenc – mosolygott Oliverre, akinek úgy látszik, most tűnt fel a pincérlány mustrálása. Ahogy észrevette, hogy Petty megint őt tünteti ki a figyelmével zavartan fordította el a tekintettét. Hát jó, ha háborúzni akar ez a kis fruska, hát legyen. Rajtam aztán nem múlik.
- Te mit eszel, Édes? Én nem tudok dönteni – pislogtam Oli felé nagy szemekkel. Látszott rajta egy pillanatig, hogy kicsit megdöbbent a megszólításon, de egyből kapcsolt.
- Nem tudom még, Kicsim – fogtam meg az asztalon lévő kezemet. – Mit szólnál, ha pizzáznánk, mint ahogy otthon – kacsintott rám.
- Nagyszerű. Akkor azt kérünk – mosolyogtam a pincérnőre, aki olyan ábrázattal ácsorgott az asztalunk mellett, mint aki citromba harapott.
Miután a pincérnő, kicsit duzzogva felvette a rendelésünket, és elment az asztaltól, Oliver még mindig a kezemet szorongatta.
- Hát ez fura volt – szólalt meg először Oli.
- Egy kicsit, azt hittem, még a végén kifolyik a nyála.
- Hmm,… – mosolyodott el, miközben elkezdte simogatni a kezem.
- Mi az, hogy „Hmm”? – mosolyodtam el én is.
- Te féltékeny vagy?! – vigyorgott.
- Micsoda?! Neeem, dehogy – kerekedett el a szemem. Vagy mégis? Már én sem tudom, de ha mégis, akkor ez ennyire nyilvánvaló lenne?
- Ne tagad. Különben mi volt ez a színjáték az előbb?
- Én… Én csak…
- Te csak, féltékeny vagy – hajolt át az asztalon. – De nem baj, örülök neki – csókolt meg.
- Ennek örülsz? – néztem rá kételkedve.
- Igen.
- Bolond vagy – sóhajtottam fel.
- De még gyógyítható – kacsintott.
Evés után, míg Oliver fizette a számlát, addig az ablakon bámultam kifelé. Ahhoz képest, hogy nyár közepe volt, nem sokan szédelegtek kint az utcán, bár ezt annak is be lehet tudni, hogy már jócskán elmúlt kilenc óra.
- Mit szólnál ahhoz, ha még nem mennénk haza, hanem szétnéznénk? – nyitotta ki előttem az étterem ajtaját.
- Benne vagyok – karoltam belé, mikor mellém ért.
- Merre menjünk?
- Nekem teljesen mindegy, csak sétálgassunk.
- Jól van. Mit szólnál, ha leülnénk ott? – mutatott előre, ahol egy kis tér volt, középen egy szökőkúttal, és akörül padokkal.
- Menjünk.
Néhány perce már ücsöröghetünk ott, és bámulhattuk a szökőkútból alábukó vízfolyamot, mikor egy vihogó tinédzserlányokból álló csoport ment el, és túlontúl feltűnően Olin felejtették a szemüket. De nem hibáztathatom őket, elvégre, ha nem én ülnék mellette, lehet én is megnézném magamnak. Főleg, hogy most egy kicsit ki is csípte magát, ezzel az sportzakóval. Bár a többi cuccot, amúgy is láttam már rajta – a farmer póló összeállítást -, de zakót még nem. Még közelebb bújtam hozzá, mint eddig, amit ő csak egy nagy mosollyal jutalmazott.
- Ezzel már magamat akasztom ki, bocsi – kaptam észbe, hogy már megint féltékenykedem, de egyszerűen magától jön. Már el akartam húzódni, mikor ő ölelt még jobban magához.
- Engem nem zavar, mondtam.
- Majd fog – húztam el a szám, elvégre a pasik sose bírják a féltékeny nőket.
- Amíg te féltékenykedsz, addig nem fog – nézett mélyen a szemembe. És eljött ismét, egy meghitt pillanat. Úgy láttam, mintha mondani akarna valamit, csak nem tudja, hogy hogyan kezdjen bele.
- Lexy… – túrt a hajába.
- Igen?
- El kell valamit mondanom – akadt el megint.
- Még pedig? – figyeltem egyre kíváncsibban, de attól tartok, ha mindig csak ilyen félmondatokat mond, akkor ítéletnapig itt ücsöröghetünk. – Mondd csak, nem harapom le a fejed, ígérem.
- Remélem is – mosolygott újfent, de már kicsit összeszedettebbnek tűnt. – Na szóval, arról lenne szó, hogy nem tudom, hogy vagy ezzel a dologgal, ami kettőnk közt van… – megint elhallgatott. Ki fog akasztani, ha nem nyögi végre ki.
- Mire gondolsz, erre a húszcentis távolságra? – csúsztam közelebb. – Probléma megoldva – kezdtem el találgatni, ha már nem fejezi be a mondatait, így talán előrébb leszünk, ha besegítek.
- Nem, nem erre gondoltam. – De azért ő is jobban körém fonta a karját. – Hanem úgy kompletten erre az új viszonyra.
- Viszonyra? – kerekedet egyre jobban el a szemem.
- Huuh, hogy magyarázzam el – túrt megint a hajába. – Erre az egészre értem, hogy eddig ki nem állhattál, most meg már… – mutatott magára, aztán rám. – ,… ez van.
- Jaa, bár azért az egy kicsit erős, hogy ki nem állhattalak, csupán nem vettelek figyelembe – magyaráztam.
- Na igen – forgatta meg a szemeit. – És ezzel én csak azt akarom mondani, ha nem vágnál mindig közbe – Itt már én forgattam a szemem. – , hogy én örülök, annak, ami most van. És remélem, hogy ez így is marad. Na ez így lehet kusza lett, de csak azt szeretném kérdezni, hogy Lexy, lennél a barátnőm?
- Hát,… – álltam fel. – Ezen lehet még gondolkodnom kellene – próbáltam komoly arcot magamra erőltetni. Oliver úgy bámult rám, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéggel, aztán felpattant, a vállára kapott, és a szökőkút felé vette az irányt.
- Segítek a döntésben – vigyorgott, mint egy rossz kisgyerek. – Nos? – állt a víz közepére, és már nem a vállán, hanem a karjai közt voltam, és úgy dobált, hogy kezdtem kételkedni abban, hogy minden alkalommal el is fog kapni. Nem kizárt, hogy a következő a pillanatban már a vízben fogok csücsülni.
- Nos… – tettem úgy, mintha még mindig gondolkodnék a válaszon. A következő pillanatban pedig már el is engedett, de nem számított arra, hogy én makacsul a nyaka köré fontam a karjaimat, így nem csak én csobbantam, hanem velem együtt ő se úszta meg szárazon.
- A válasz? – hajolt fölém.
- Tippelj – csókoltam meg.
Mikor már mindketten kimásztunk a vízből, és a ruháinkból is kicsavartuk úgy, ahogy a vizet, összeölelkezve indultunk vissza a kocsihoz.
- Reméltem, hogy ez lesz a válaszod – szólalt meg menetközben.
- Azért, nem volt nehéz kitalálni. Nem szoktam minden jöttmenttel smacizni.
- Nem e? – kerekedtek el a szemei, miközben rendíthetetlenül mosolygott.
- Hékás – bokszoltam vállba, mire elkapott és szorosan magához ölelt.

15. fejezet

Nos, Kedves Olvasók! (:

Végre sikerült befejeznem a következő fejezetet, remélem lesz, aki örül neki. Ebben a fejezetben történik egy-két dolog a páros között. És Alex is hozza a szokásos formáját. Ha tetszett, remélem meg írjátok nekem, megjegyzés formában. Hát, akkor billentyűzet kopácsolására fel! ^^ Jó olvasást! (:

- Pszt.
Ezt biztos csak álmodom. Csukott szemmel fordultam a hangirányába, mikor kinyitottam a szemem Alexszel néztem farkasszemet.
- Ne már – húztam a fejemre a takarót. – Ezt tuti csak álom – suttogtam, inkább csak magamnak, de mikor kikukucskáltam a paplan alól, még mindig láttam Alex álmos, nyúzott fejét, és össze-visszameredező haját.
- Mi van? – nyöszörögtem.
- Éhes vagyok – nézett rám kiskutya szemekkel.
- És May? – súgtam vissza neki.
- Alszik.
- Én is.
- De hát beszélgetünk.
- De aludni akarok.
- Éhes vagyok.
- És minden kezdődik elölről, ez egy ördögi kör – sóhajtottam fel lemondóan. – Gyere, menjünk, hagyjuk őt még aludni – néztem Olivér felé, miközben kikecmeregtem az ágyból.
- Én arra gondoltam,… – lelkesedett fel Alex a konyhába menet.
- Ácsi, Öcsi – vágtam közbe. – Először egy kávét, hagy döntsek magamba. Aztán leadhatod a rendelést.
- Hát jó – húzta el a száját.
Néhány kora hajnali pillanat, és egy jókora bögre kávé után, Alex kívánságait hallgattam a reggelire vonatkozólag.
- … talán ennyi elég is lesz – vigyorgott Öcsikém, mint egy jóllakott napközis. – Segíthetek is, ha gondolod.
- Hogy gondolom-e? Hát még szép, hogy segíteni fogsz, ha már miattad vagyok talpon – néztem az órára. –, fél nyolckor – szörnyedtem el, és ledöntöttem az utolsókorty kávémat.
- Akkor mozgás – tornáztam fel magam, és a hűtő felé navigáltam magam, csak hogy minél hamarabb készen legyünk, és hátha lesz még egy kis időm visszadőlni.
- Alex, ha ezt nem fejezed be most azonnal, itt hagylak, aztán azt kezdesz magaddal, amit akarsz – húztam el a szám, ami egy merő liszt volt.
- Jól van na, abba hagytam – csüggedt el látszólag, mert a következő pillanatban még egy maroknyi lisztet fújt rám.
- Hát jól van – csaptam le a kezemben lévő kanalat a pultra, és elindultam vissza a szobába.
- Bocsi, bocsi,… Lexy – ölelt meg. – Ne menj el, abba hagyom. Cserkész becsszó.
- Nem is voltál kiscserkész – motyogtam.
- Akkor csak megígérem – ölelt meg jobban. – Ha nem tartom be – bontakozott ki az ölelésből. – Lecsaphatsz ezzel – kapta fel a palacsintasütőt.
- Hmm,… az már kicsi ehhez a feladathoz. Most már a kuktát fogom előkeresni – mosolyodtam el. – Na gyere, haladjunk most már.

Amikor kész lett az a tömérdek kaja, Alex két nagy tálcát keresett elő, és mindegyikre két-két tányért pakolt. Végül pedig a tányérokra halmozta a reggelire készített rengeteg kaját. Amint ezzel is meg volt, célba vette a hátsó ajtót, és pillanatok múlva két rózsaszállal döcögött vissza. Egyiket a kezembe nyomta egy hatalmas mosoly és egy puszi kíséretében, a másiknak pedig keresett egy vázát, és az egyik tálcára tette.
- Jó étvágyat, és köszi a segítséget – vette fel azt a tálcát, amelyikre a rózsa került.
- Héé, most hova mész? Nem eszünk együtt? – néztem rá.
- Most nem – kacsintott. – Megyek, felviszem Maynek.
- Oh,… Ohhh – fogtam fel. – És én? Minek nekem ennyi? – böktem a tálcára.
- Nem csak a tiéd – fordult vissza az ajtóból. – Tényleg elég lassú vagy reggelente. Törd a buksid, de azt hiszem már kitaláltad.
- Cseles – pirultam el kicsit, és néztem, ahogy Alex átsuhan a nappalin, majd fel a lépcsőn.
- Hát jól van,… – motyogtam magam elé, majd a kezemben a tálcával, én is elindultam vissza a szobába.
A szobába érve, Oliver még mindig ki volt terülve az ágyközepén és nagyban aludt. A tálcát letettem a komódra, és az ablakhoz sétáltam, hogy kinyissam.
- Jó reggelt – hallottam egy álmos hangot.
- Neked is, álomszuszék – fordultam fellé, és visszasétáltam az ágyhoz.
- Gyere vissza – kapott a kezem után, és visszahúzott maga mellé.
- Nem vagy éhes? – ültem fel, és vettem az ölembe a tálcát.
- Hűha, hát te mikor keltél? – nézett végig a sok ételen.
- Alex éhes volt, mint mindig. És a gyomra hozzám húzta – húztam el a számat.
- Szegénykém – simított végig az arcomon, mire a fejem megint egy paradicsomhoz hasonlított. – Majd kárpótollak valahogy – mosolyodott el.
- Öhm,… Most inkább együnk – toltam közénk a tálcát.
- És ha előbb kárpótolnának – húzta fel az egyik szemöldökét, aztán gyors letette a tálcát a földre. Reagálni sem volt időm, már az ágynak szegezett a testével.
- Mi van, már megint a mumustól félsz? – mosolyodtam el most már én is, és próbáltam nem törődni azzal, hogy az arcom még mindig lángol.
- Majdnem – kacagott fel. – Ugye, a feminista-éned, még mindig szabadnapon van?!
- Igeeen.
- Jól van akkor – hajolt egyre közelebb. Mikor az ajka elérte az enyémet, először apró puszikat lehelt rá, ízlelgette, amitől a szívem, minden második ütemet kihagyta. Össze-visszakalapált, mint egy fogságba ejtett kismadár. Aztán egyre jobban elmélyítette a csókot, közben a kezével az oldalamat simogatta, amitől egy jól eső borzongás fogott el.
- Lexy – törte meg Alex hangja a csendet. Oliver a homlokát, az enyémnek támasztotta, és úgy nézett mélyen a szemembe. – Fúj gyerekek, szobára – robbant be Alex a szobába.
- Khm,… Ott vagyunk – kezdtem el hevesen körbe mutogatni a kezemmel, de közben nem szakítottam meg a szemkontaktust. – Máskor lelakatoljuk a szobát.
- Vagy valami cetlit kitehetnétek.
- Igaz, mert a csukott ajtó, nem elég nyilvánvaló.
- Hát, nem.
- Alex, minek jöttél?
- Ja, itt a cuccod. Este nem költöztél ki.
- Na nem mondod – forgattam a szemeimet, mire Oliver csak elmosolyodott.
- Hé Oli, nincs kedved később lehozni a csajodat a partra, mi lent leszünk May-jel – fogta csevegősre a témát Alex, mit sem törődve azzal, hogy mi Oliverrel kicsi a kupacot játszunk az ágyban.
- Hé Alex – szóltam neki. –, nincs kedved megnézni, hogy nem e vagyok lent a parton?! Mondjuk, MOST – hajítottam felé egy párnát.
- Jól van, vettem a célzást. De még nem akarok nagybácsi lenni – vigyorodott el.
- Csukd be az ajtót, de kívülről – motyogtam.
- Hol is hagytuk abba? – A következő pillanatban, már ott folytattuk, ahol Alex megzavart minket.
A kellemesen eltöltött percek után, jóllakottan, és kéz a kézben léptünk ki a szobából. A bejárati ajtón volt egy cetli, amin May kézírása tudatta velünk, hogy Zizit ne keressük, mert ők megetették és levitték magukkal, mi pedig akkor megyünk, amikor akarunk.
- Menjünk vagy maradjunk? – puszilt a nyakamba Oliver, és átölelt hátulról.
- Mit gondolsz? – bújtam még jobban hozzá.
- Menjünk, már biztos várnak – nyomott egy csókot a számra.
- Gyerünk – indultunk el a part irányába.
A parton töltött idő kellemesen telt, azt az egyet leszámítva, hogy ezt senki nem úszta meg szárazon. A fiúk, mint mindig most is nagyon elemükben voltak, és valami oknál fogva úgy gondolták, hogy ha a vízbe dobnak minket, lányokat, az vicces. Hát, csak szerintük. Mi, May-jel nem igazán toleráltuk, hogy tíz percenként, a vízben landoltunk.
- Többet sem megyünk veletek a partra – közöltem Alexszel, és Oliverrel, mikor beléptem a házba.
- Megyek átvedlek, valami szárazabb ruhába – nézett végig magán May, aztán elindult a lépcső irányába.
- Segítek – ajánlkozott egyből Alex.
- Szerintem, May elég nagy kislány, Öcsi. Talán ez még megy neki – húztam Alexet.
- Hát, öltözni talán tudd, de azért elkísérem, hátha a vetkőzésnél segíthetek – vigyorodott el a mondat végére és összenézett Oliverrel.
- Alex – kiáltottunk rá egyszerre May-jel.
- Gyerünk, gyerünk – irányította Öcsi, Mayt a lépcső irányába. – A cetlit tegyétek ki – kacsintott vissza, fel felé menet.
- Ezt még visszakapod – szóltam utána, mire halkan felkuncogott.
- Én is segíthetnék neked – jött oda mellém Oliver, és átkarolt.
- Ohh, na nem mondod?! – kezdtem mézes-mázas hangon. – De talán megoldom – villantottam egy fogkrém reklámba illő mosolyt.
- Akkor segíthetnél nekem – húzott még közelebb magához. – Ha már ilyen profi vagy.
- Hééé – sikítottam fel, mikor a vállára kapott. – Tegyél le – kapaszkodtam a hátába.
- Oliver vinni asszonyt, a szobába – mondta, hülye hangon. Nem bírtam ki röhögés nélkül, csak akkor hagytam abba, mikor letett. De akkor is csak azért, mert belém fojtotta egy csókkal.
- Mit szólnál, ha elkérném Alextől a kocsiját, és bemennénk a legközelebbi városba vacsorázni? – kérdezte mikor elváltunk.
- Az jó lenne – mosolyodtam el. – Egy randi?
- Ha nem zavar – nézett félve rám.
- Átöltözök akkor, adj félórát – bontakoztam ki a karjai közül. – És ha már fent vagy, leküldenéd hozzám Mayt? – kértem, miközben elindultam a fürdő felé.
- Nők – forgatta a szemét. – Persze, mindjárt küldöm az erősítést. Akkor én majd fent fürdők le – lépett mellém, nyomott egy puszit a számra, aztán felkapta a táskáját, és kiviharzott.
Ahogy Oliver kiment, berohantam a fürdőbe, és gyors lezuhanyoztam, aztán egy törölközőbe tekerve léptem vissza a szobába, ahol már May ücsörgött az ágyon egy ezer wattos vigyorral az arcán.
- Nos? – mosolygott rám.
- Igen? – kérdeztem vissza.
- Mentek?
- Úgy tűnik – indultam meg a cuccaim felé - amiket Alex még a reggel lehozott -, és próbáltam minél lazábbnak tűnni.
- Nem is izgulsz?! Hát, akkor én nem is kellek ide – szállt le az ágyról.
- De kellesz – kaptam el a karját, és odahúztam a bőröndjeimhez. – Mit vegyek fel? – néztem rá, elvégre kettőnk közöl, May jobban értett az öltözködéshez.
- Azt tudod már, hogy hova mentek?
- Nem. Csak annyit mondott, hogy vacsorázni megyünk, semmi mást. És hogy van félórám, vagyis már csak húsz perc – pillantottam az órára.
- Huuh, akkor siessünk – merült el könyökig a ruháim között.
Tizenkilenc perccel később, már útra készen álltam a tükör előtt, May-jel az oldalamon. A választás aztán egy térdig érő, pántnélküli fekete kis ruhára esett, May még a hajamat is becsavarta.
- Szép vagy – ölelt meg barátnőm. – Legyen szép estéd.
- Köszönöm – öleltem vissza. – El lesztek Alexszel?
- Még szép, majd kitalálunk valamit – kacsintott, amin mind a ketten jött nevetünk.
- Készen vagytok? – kopogott be Oliver.
- Készen – válaszolt May, miközben ajtót nyitott.
- Mehetünk – léptem Oli mellé, és a kezénél fogva a kijárat felé húztam.
- Huuuh, Tesó. Egész jó – kacsintott Alex, miközben May oldalba bökte. – Itt vannak a kulcsok, de vigyázattok rá – ejtette a tenyerembe a slusszkulcsot.
- Köszi, Alex. Majd igyekszünk, de nem ígérek semmit – kacsintottam most én rá, amitől teljesen elfehéredett.
- Sziasztok, majd jövünk – léptem ki az ajtón, Olivert még mindig magam után húzva.