10. fejezet

Hűha, és megjöttem!!! Remélem van, aki örül nekem!!:)Tudom, hogy nem jelentkeztem valami sűrűn mostanság,de majd igyekszem a késésről leszokni. Éppen ezért, hogy részben megpróbáljalak Titeket kárpótolni, igyekeztem kicsivel hosszabb fejezetet összehozni. Ez most valamennyire sikerült, mert kicsivel több, mint másfélszer hosszabb lett az előzőnél! :)
Azt nem tudom, mennyire lett jó, azt Rátok bízom, és remélem azért kapok néhány kritikát, csak mint eddig. *kiskutya szemek*
De akkor, régi szokásomhoz visszatérve, a fejezetről néhány szó; utazás, betolakodó, palacsinta sütő, tópart, fogócska, birkózás...
És már csak annyi van hátra; Kellemes olvasást!!!






A nem várt üzenet után teljesen elvarázsolva közlekedtem a lakásban, mintha nem is én lettem volna.
A nappali közepén ücsörögtem, még mindig önkívületi állapotban, Zizi fülét vakargatva, akinek már egy ideje az ölemben pihent a feje, amikor a telefonom is életre kelt, és az asztal széle felé rezgett. Mielőtt még öngyilkossági kísérletét véghezvihette volna, elkaptam, és megnyomtam a kis zöld gombot.
- Tessék!
- Na, végre, már azt hittem elhagytad a mobilod. Még az is megfordult a fejemben, hogy most már nem csak a lábaddal látogatod a balesetit, hanem a kezeddel is– hallottam May mosolygós hangját a vonal túlsó végéről.
- May, te lassan valami kabaré műsorban is felléphetnél... – forgattam a szemem mosolyogva.
- Hát, most lebuktam! Oda gyakorolok, és te vagy a teszt alanyom.
- Hmm... Ez igazán hálás feladat, köszönöm ezt a kitüntetést.
- Na, de most nem is ez a lényeg, hogy állsz? Lassan megyek érted, remélem, már összekaptad magad, és Alexet is csatasorba állítottad, hogy hordárkodjon helyettünk.
- Hűha, mennyi kérdés! A válasz igen is, meg nem is.
- Ezt most hogy érted? – kérdezte May értetlenül.
- Hosszú sztori. Nem tudnál hamarabb átugrani? Akkor mindent elmondanék.
- Adj egy fél órát, és ott leszek.
- Várlak– ezzel bontottuk is a vonalat.
A telefont a kanapéra dobtam, közben felkecmeregtem, és Zizivel a nyomomban elindultam a szobába, hogy még egyszer átnézhessem a csomagomat, és a blöki cókmókjának is keressek egy nagy táskát, talán egy kisebb bőröndöt.

A kutya holmi elpakolása után kicipeltem az összes bőröndöt a nappaliba, és dolog híján ismét levetettem magam a kanapéra Zizi mellé, aki az elmúlt percekben már csak innen követte szemmel pakolászásomat. A távirányítóval a kezemben váltogattam a csatornákat, közben a blökit simogattam, mikor egy rövid csengőszó után kicsapódott az ajtóm, és barátnőm egy levakarhatatlan mosoly kíséretében száguldott felém. May akkora lendülettel közlekedett, hogy az addig nyugodtan fekvő kutya amint meglátta, fülét-farkát behúzva sprintelt Alex szobájába.
- Szi... – kezdte May. – ...a! Hát ez meg? – mutatott érdeklődve az elmenekült eb után.
- Hát, őt kaptam. Részben ő is egy mesélni való– vigyorogtam Mayre a kanapéról.
- Nos, akkor ki vele! Csupa fül vagyok. Mi volt az az „ej, de hosszú dolog”, ami nem telefontéma? - dobta le magát mellém, és kíváncsian pislogott rám.
- Szóval... – kezdtem bele a mondandómba, és mindent elmeséltem neki, ami azóta történt, hogy itt hagyott Alexszel. A beszámolóm során barátnőm hol visongott az örömtől, hol pedig már vádlón pislogott felém.
- Azta! Hát, zajlik ám az élet körülötted- szólalt meg a beszámolóm végén.
- Ne is mond! Talán kicsit túlzottan is– sóhajtottam fel.
- Jaj, nehogy azt mond, hogy egy iciri-picirit se tetszik a hódító szomszéd srác?!
- Most erre mit mondjak?! – kérdeztem vissza.
- Semmit sem kell, ez egyértelmű– jelent meg egy mindent tudó vigyor barátnőm arcán.
- És te meg Alex? – kezdtem most én a vallatást.
- Negatív, azóta nem is beszéltünk, szinte.
- Szinte?! – néztem kikerekedett szemekkel.
- Hát, egyszer-kétszer rám csörgött, de semmi különös nem történt.
- Aha... Semmi.
- Semmi.
- Hát jó. – Álltam fel a kanapéról, hogy megnézzem, Zizi mit művel még mindig Alex szobájában.
- Hova-hova? – jött utánam May is.
- Megnézem a kis menekültet.
- Utána akár indulhatnánk is.
- Én benne vagyok.

Miután sikerült az összes bőröndöt lehordanunk, és Zizi is kocsiban volt, elindultunk. May autója kicsi lett volna arra a küldetésre, hogy engem és a fél lakást elköltöztessen, ezért elhozta a szervizből az én kocsimat, ami, sokkalta de nagyobb volt, mint May tűzpiros csodajárgánya.
Egész úton fecsegtünk, sőt volt, hogy a rádióval együtt kornyikáltuk az éppen felcsendülő számokat.

Több órás kocsikázás, és három sikeres eltévedés után végre begurultunk a nyaraló udvarára. Teljesen elgémberedve kászálódtam ki a kocsiból, már mintásra ültem a hátsó felemet. Zizi is újult erővel pattant ki az autóból, és rögtön elindult felfedezni a számára ismeretlen környéket, Mayjel pedig elkezdtük becipelni a csomagokat. Mint utólag kiderül May elment, és alaposan bevásárolt. Annyi ételt pakolt össze, hogy egy egész hadi flotta minimum egy hónapig dőzsölhetett volna belőle.
- Hűha! Nem is emlékeztem, hogy ilyen nyugodt, és csöndes, és… – szólalt meg May, amint beléptünk az ajtón.
- És elhagyatott, üres, unalmas... – folytattam a hely tulajdonságainak felsorolását.
- Lexy, ne légy cinikus– nézett rám csúnyán.
- Én nem vagyok cinikus! – Vágtam egy grimaszt, miközben a konyhába mentem, hogy megszabaduljak a két hatalmas szatyortól, amiktől majdnem leszakadt a karom. – Ezek csak a tények– üvöltöttem ki a konyhából.
- Persze, a tények. Szerinted– dugta be a fejét May a konyha ajtaján.
- Pontosan, szerintem. – Öltöttem ki a nyelvem.
- Ne a szád járjon, hanem a kezed, van még kint csomag. – Forgatta meg a szemét, miközben karon ragadott, és kivonszolt maga után a kocsihoz.

Már az összes bőrönd és szatyor a házban volt, mi pedig a teraszon ücsörögtünk, egy-egy bögre kávéval, és a tavat néztük, meg azt, ahogyan Zizi fel-le rohangál az udvarban, hol a saját farkát kergetve, hol pedig az éppen arra tévedt erdei állatokat. Hát, legalább valaki élvezi, hogy idekerült a nagy semmi közepére.
- Ideje indulnom. - Állt fel May.
- Nem maradsz itt egy napra?
- Jó lenne, de nem lehet. Valakinek dolgozni is kell. – Indult el egy nagy sóhaj kíséretében az ajtó felé.
- Főnök vagy, vegyél ki szabit. – Próbáltam meggyőzni, kevés sikerrel.
- Egy hét múlva találkozunk. – Ölelt magához. – Pihenj, de azért hívni nem tilos.
- Oh, ne aggódj! A telefont akár a füledhez is ragaszthatód, annyiszor foglak zaklatni.
Még megvártam, amíg lehajtott a feljáróról, aztán visszasétáltam a teraszra. Visszaültem a helyemre, és a kutyát néztem, de aztán eszembe jutott, hogy el kellene pakolnom a konyhában.

Ahogy végeztem, és minden a helyén volt már, neki álltam, hogy készítsek valami harapni valót. A gyors vacsora után, még rendet is raktam magam után.
Már csak a törölgetéssel bajlódtam, mikor zajt hallottam a bejárat felől; olyan volt, mintha valaki épp be akart volna jönni.
Ajjaj, nem lesz ez így jó. Már kezdtem pánikba esni; ilyen az én szerencsém, kijövök a semmi közepére pihenni, és pont ilyenkor bukkan fel a környéken valami szatír, vagy a láncfűrészes gyilkos.
Az egész házban korom sötét volt, csak a konyhai kislámpa égett, mert a mosogatáshoz az is elég volt, de azt kívántam, bárcsak az egész ház fényárban úszna. A „kedves” ismeretlen már házon belül volt, mert mintha neki ment volna valaminek, a hangokból ítélve. Úgy tűnt, a konyha felé tartott, és nem is egyedül.
Basszus, nincs egyedül!
De hol az én házőrzőm?! Az asztal alatt alszik. Felőle az egész házat is lelophatták volna a fejünk felől, azt is végig durmolta volna.
Az ajtó melletti falhoz lapultam, a kezemben egy palacsintasütővel - a nagyobbik fajtával -, és arra vártam, hogy a betolakodó elérje az ajtót, ahol jól fejbe csaphattam volna. Így legalább az egyiket leszerelhetem, aztán meg felhúzom a nyúlcipőt, már amennyire a fájós bokám engedi.
Egyre közelebbről hallottam a lépéseket. A fejem felé emeltem a teflont, és ahogy megláttam a sötétből kibontakozó alakot, már le is csaptam. Épp azon voltam, hogy minél messzebb kerüljek az áldozatomtól, aki épp a mindenhatót szidta, és egyéb vulgáris kifejezésekkel fejezte ki fájdalmát, de aztán jött egy ismerős mondat, az eddig ismeretlen személytől.
- Lexy, a francba már! Miért akarsz mindig kinyírni? Ezt most muszáj volt? – nyűglődött a csempén elterülve Alex.
- Alex? – kerekedett el a szemem.
- Hé, haver. Mit visongsz? – lépett be Oliver is az ajtón.
- Oliver? – Hát ez egyre jobb lesz.
- Lexy? – Legalább ő is meglepődött.
- Itt meg Alex, akinek szétverték a kobakját– sopánkodott még mindig a sértett.
- Mi történt, pajtás? Neki mentél valaminek? Én mondtam, hogy kapcsolj világítást, de te ragaszkodtál a sötéthez. – Nyújtott segítő jobbot Oliver az öcsémnek.
- Kösz! – Tápászkodott fel Alex.
- Hát, igazából nem neki ment valaminek. Bár, így is lehetne fogalmazni– kezdtem el magyarázkodni.
- Nem, nem fogalmazhatnánk így. Nem neki mentem valaminek, hanem valaki nekem csapott egy palacsintasütőt– durcáskodott öcsém, miközben leült az egyik székre.
- Palacsintasütőt? – jelent meg egy hatalmas vigyor Oliver arcán.
- Az esett kézre. – Rántottam meg a vállam. – Mutasd a bibidet! – Indultam meg Alex felé, hogy felmérjem milyen nagy kárt tettem benne.
- Úgy gügyögsz nekem, mint egy óvodásnak– húzta el a száját.
- Mert pontosan úgy viselkedsz, mint egy hisztis kislány– közöltem vele.
Oliver köhögő rohamot kapott, nagy valószínűséggel mulattatta a mi kis testvéri szócsatánk, ezért köhögéssel próbálta álcázni a röhögő görcsét.
- Nincs semmi baja a fejednek– jelentettem ki, miután végig tapogattam a sértett felületet.
- Szerencséd! A végén valami félnótás tesód lenne. – Sétált a fagyasztóhoz jégért.
- Lenne? – Néztem rá tágra nyílt szemekkel. – Nem kell a feltételes mód, mert nekem félnótás testvérem van. Ez az ütés, már nem oszt, nem szoroz a te agyalágyultságodon. Bolond vagy így is.
- Nem kell a duma! - sértődött meg Alex.
- Ez tény, és ne duzzogj, mert így tényleg olyan vagy, mint egy kislány.
- Fogd meg! – Nyomta tesókám, Oliver kezébe a palacsintasütőt. – És jól dugd el.
- Miért? – értetlenkedett Oliver.
- Mert most jön az a rész, hogy közlöm a nővérkémmel, hogy egy egész hetet veled fog tölteni. Kettesben. – Kezdett el hátrálni mondandója közben Alex, de még az ajtóból visszakiáltott. – Érezzétek jól magatokat.
- Hogy az a... – Indultam öcsém után. –Ide azzal a sütővel! – morogtam Olivernek, ahogy elhaladtam mellette, ő pedig készségesen oda is adta, és már ott sem voltam.
- Alex, állj meg– üvöltöttem.
- Lexy, ne csinálj olyat, amit én sem tennék– szólt vissza öcsikém.
- Én?! Dehogy. – És már hajítottam is utána a kezemben lévő sütőt.
- Nem talált. – Öltött rám nyelvet, aztán bepattant a terepjárójába, és el is húzott.
- Hát, palacsintát sem fogunk enni, ahogy elnézem. Hacsak nincs tartalék sütő. – Állt meg mellettem az ajtóban Oliver, és ő is az autó távolodó fényszóróra függesztette a szemét. Mindeközben Zizi robogott ki mellettünk a felhajtóra, aztán pedig vissza a házba, szájában a fegyveremmel.
- Wááá! – Toporzékoltam egy sort, aztán egy gyors hátraarc után, besprinteltem a konyhába, hogy befejezem félbe hagyott munkámat, utána pedig lefeküdhessek aludni, hogy minél hamarabb reggel lehessen, és kiderüljön, ez csak egy rémálom…
Eközben Oliver csak lesett, mint a moziban, és mire felébredt a kezdeti sokkból, ő is utánam sétált a konyhába.
- Ha már ketten maradtunk, eltölthetnénk hasznosan is az időt! Hol az ágy? – kérdezte, miközben neki dőlt az ajtófélfának, és azt figyelte, ahogy fel és alá rohangálok a helyiségben. Utolsó mondata után, mint aki megfagyott, úgy álltam meg a lendületben, és bámultam rá elképedve.
- Hogy a mi hol van?! Hasznosan? Magadnál vagy? – Reméltem, hogy nagyon csúnyán nézek rá. Nincs az eszénél, ha azt hiszi, hogy egy ágyba fekszem vele. – Szerintem huzatot kapott az agyad. Én a hálóban alszom fent, Te pedig a lenti vendégszobában. – Száguldottam el mellette, hogy feljussak a szobámba, de ő megfogta a karom, és magához rántott.
- Jó éjt! Álmodj szépeket! – Nyomott egy puszit az arcomra.
- Neked is! – suttogtam, hirtelen vörösre vált arccal. – Öhm, fürdő van a szobához– szóltam vissza még a lépcső aljáról, aztán lehajoltam, hogy felkapjam Zizit, és felviharzottam az emeletre. Magamra csuktam az ajtót, és elkezdtem összeszedegetni a fürdéshez szükséges dolgaimat, majd bevonultam a fürdőbe, és egy gyors zuhanyzás után az ágyba zuhantam.

Másnap reggel már korán kikecmeregtem a jó meleg ágyikómból, részben Zizinek köszönhetően. Ugyanis álmomból az ébresztett, hogy az én drága ebem a sarkánál fogva húzta le rólam a takarót, amit annak tulajdonítottam, hogy itt az ideje a reggelinek. Kikerestem a bőröndből a köntösömet, mert egy trikóban, és egy kis kockás bokszerben nem flangálhatok. És a fürdőszobai teendők után a földszintre vitt az utam.
A nappaliba leérve láttam, hogy Oliver ajtaja még csukva volt, biztos még az igazak álmát aludta. Mázlista.
A konyhában első dolgom volt egy adag kávét feltenni, és míg az készült, addig Zizinek is megcsináltam a reggelijét. Egy kis adag kávéval a kezemben kicsoszogtam a teraszra, hogy a friss levegőn ihassam meg ébresztő itókámat.

Később visszatértem a konyhába, hogy neki lássak valami reggelit készíteni, mert ugyebár, ez a nap legfontosabb étkezése. A hűtő roskadásig volt étellel, csak úgy, mint a polcok. Így nehéz volt választani, hogy mit is csináljak, mert a lehetőségek száma millió és egy volt. Így hát maradtam a jól bevált pirítós és rántotta kettősénél. Míg a kenyér a pirítóban szolizott, addig a tojásokat kavargattam, amikor is halk csoszogás szűrődött be a nappaliból. Pár pillanatra rá Oliver egy szál bokszerben csoszogott be, égnek álló hajjal.
- 'reggelt! – Ásított egy nagyot, és leült az asztalhoz.
- Neked is.
- Én is kapok? – érdeklődött.
- Ha szépen kéred, és jól viselkedsz– soroltam egy kis mosollyal a feltételeimet.
- Becsszó.
- Megfontolandó. – Vettem ki két tányért a szekrényből, majd rászedtem a kész tojásokat, mellé a pirítósokat, és odavittem az asztalhoz.
- Kávét, üdítőt, tejet? – Fordultam vissza a pulthoz még egy bögre kávéért.
- Kávét, légyszi.
Mikor végeztünk a reggelivel, és közösen az asztalról is elpakoltunk, megint kimentem a teraszon lévő kis fotelhez. Oliver is követte példámat a bögréjét szorongatva ült le mellém, és bámult maga elé.

Már egy ideje ott ültünk néma csöndben, ki-ki a maga kávéját szürcsölgetve, mikor Oliver felpattant, és kivette a kezemből az üres bögrémet, és elindult befelé.
- Megyek, elmosogatok, ha már Te főztél, ez a legkevesebb– mosolyodott el, ahogy meglátta milyen arcot vágok erre a megnyilvánulására. Hát, tényleg hideg zuhanyként ért ez a mondata, elég rendesen meg lepődtem, ami meg is látszott rajtam.
- Okééé! – Léptem oda mellé, és megkocogtattam a fejét – Oliver, hallasz? Itt a Föld beszél. Jól vagy?
- Haha, de kis vicces valaki kora reggel. Ha már ilyen kis poénzsák vagy, jöhetsz segíteni. Neked adom a törlőkendőt– mondta egy széles mosollyal az arcán, és a tiltakozásomat meg sem várva maga előtt tolva mentünk a konyhába, egészen a mosogatóig.

Együttes erővel egész gyorsan készen lettünk, persze közben nem maradhattak el a piszkálódások, fröcskölések. Több víz volt rajtunk, mint a mosogatóban, és ráadásul még mindenünk habos is volt. Nagyon jól éreztem magam vele, amin egy kicsit meg is lepődtem, mert már határozottan nem annak látszott, akit én megismerni véltem, akinek elképzeltem. Persze, azért benne van az a macsós dolog, de csak mértékkel.
- Van valami ötleted, mit csináljunk? – érdeklődött, közben letörölte a habot az orromról, amit nem is olyan régen fröcskölt oda. Kicsit meglepődtem ezen a gesztuson, és a kérdésen is. Akkor ez most az jelentené, hogy ezt a hetet Ő velem szeretné eltölteni?! Minden percét?! Persze az alvást leszámítva. Mondjuk, nem mintha lenne más lehetősége.
- Hát, arra gondoltam, hogy lemehetnénk a partra Zizivel, kicsit játszani, meg akár piknikezni is. – Néztem fel rá. A szeme vadul csillogott, amitől az az érzésem támadt, mintha azt mondtam volna egy kisfiúnak, hogy cukorkából kap egy egész kastélyt.
- Én benne vagyok. – Vigyorgott még mindig. – De talán először fel kellene öltöznünk. – Rángatta meg finoman a köntösöm szélét.
- Rendben, akkor mondjuk negyedóra múlva a nappaliban? Aztán összeszedjük a piknikhez szükséges dolgokat, és mehet a móka– adtam ki az utasításokat.
- Oké, de ne késs el, mert itt hagyunk Zizivel.

Negyedórával később, már konyhában pakolásztunk egy nagy kosárba. Az előszobai szekrényben még egy nagy plédet is találtam, amire majd leülhetünk. Körülbelül tíz perc múlva, már úton is voltunk a partra.
Mikor leértünk előkerült a kosárból - amit természetesen Oliver cipelt - Zizi egy-két játéka.
- Ezek meg? – néztem kérdőn.
- Gondoltam nem bánod, ha elhozom. A nappaliban voltak. – Nézett rám kiskutya szemekkel, miközben már a kezében tartott kötéldarabnak a másik végén Zizi lógott.
- Játszatok. – Legyintettem feléjük, mire Oliver elkezdett hátrafelé futni, a kutya pedig utána.
Míg ők játszottak, addig én előkotortam a kosárból a plédet, és kiterítettem a homokra, majd arra letelepedve néztem, ahogy a nagyra nőtt gyerek és a kiskutya egymást kergetve rohangál a parton. Teljesen elbambultam, aztán Oliver hangjára eszméltem fel.
- Gyere te is! – Rohant felém, Zizivel a nyomában.
- Áh, inkább nem.
- Nincs olyan, hogy nem! – Rántott fel, és húzni kezdett maga után.

Már több órája rohangáltunk a parton. Volt, hogy a vízbe is bemerészkedtünk, ami nem volt valami meleg, de nem igazán érdekelte egyikünket sem. A nagy hancúrozás után fáradtan dobtuk hanyatt magunkat a pléden. Zizi még rám is feküdt, persze csupa víz volt, aztán meg már én is.
Megebédeltünk, bár kicsit késve, mert már jócskán elmúlt dél, szóval inkább uzsonna volt. Mivel evés közben mindenki kipihente magát, így utána kezdődött minden elölről.

A futkosás, hempergőzés és a birkózás túl sok volt nekem, én már a felénél feladtam, főleg a bokám miatt, és talán bennem nem volt annyi energia, mint abban a két kópéban.
A kaja maradékokat pakolásztam vissza - mert evés után nem volt rá módom -, mikor már kezdett sötétedni, a Nap is lemenőben volt, amikor egy ordítást hallottam. Pont fordultam volna a hang irányába, de akkor Oliver landolt rajtam.
- Hééé! – Mocorogtam alatta.
- Bocsi! – Bazsalygott. – Már nem tudtam lefékezni.
- És most már lemászni sem?!
- Hát, sajnos, de igen. Viszont jobban érzem magam így– pimaszkodott.
- Oh, igen?! – Tettem a két kezem a mellkasára, mire még szélesebben kezdett el vigyorogni.
- Aha– mondta, mire közelebb hajoltam hozzá, és Ő kapva kapott az alkalmon, nyomott egy puszit a számra, de tovább már nem jutott, mert nagy lendülettel lelöktem magamról.
- Így már jobb. – Most rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak, miközben ülő helyzetbe tornáztam magamat. Először kicsit meglepődött, de aztán ő is felült, és ismét egy széles vigyor jelent meg az arcán, miközben engem bámult.
- Mi az? – kérdeztem, mert egyre jobban zavart, hogy nem tudtam, mit tart olyan viccesnek.
- Azért jó volt ez a mai nap, nem? – kérdezte változatlan arckifejezéssel.
- Nem volt rossz. – Rántottam meg a vállam.
- Valld csak be, nem is vagyok olyan szörnyű. – És a mondandója végén adott egy puszit az arcomra.

Éss, néhány kép a nyaralóról!!! :)












Ésss, íme a végére értél, Drága Olvasóm!! :) Remélem megosztod velem a véleményedet, megjegyzés formájában!! ;)Nem harapok értük, szájkosaram még mindig van. xD