Blog ajánló!!! :)

Drága Olvasóim!!

Egy nagy kéréssel, ajánlattal jelentkezem ismét. :)
Remélem nincs még elegetek belőlem. ;) :)
Szóval, azért vagyok itt, hogy figyelmetekbe ajánlhassam egy számomra igen fontos személy blogját, történetét. Ez a személy nem más, mint Drága Unokahúgom (Judy95). Azt kell Róla tudni, hogy ha ő nem lenne, nem biztatna, akkor talán nem is kezdtem el volna írni. Na ha már így ki ömlengtem magam. x) Akkor már csak annyi lenne hátra, hogy megkérjelek Téged, Kedves Olvasó, hogy adj neki egy esélyt, olvass bele és oszd meg vele a véleményedet. :)

http://azangyalesademonkeringoje.blogspot.com

Röviden a történetről: ,,Az angyal és a démon keringője egy tizenöt éves fiúról szól, aki félig démon, félig ember. Eddig ez utóbbi része volt dominálóbb, de csak eddig. Sorozatos rohamok gyötrik, melyek közben elfelejti ki is ő valójában, csak a gyilkolásra tud gondolni. Ezzel ellentétben áll az, hogy démonvadász, és megszállottan pusztítja a lényeket.
Figyelmeztetés: aki nem nem bírja a véres-gyilkolós irományokat, annak nem tanácsos elolvasnia. :D "

10. fejezet

Hűha, és megjöttem!!! Remélem van, aki örül nekem!!:)Tudom, hogy nem jelentkeztem valami sűrűn mostanság,de majd igyekszem a késésről leszokni. Éppen ezért, hogy részben megpróbáljalak Titeket kárpótolni, igyekeztem kicsivel hosszabb fejezetet összehozni. Ez most valamennyire sikerült, mert kicsivel több, mint másfélszer hosszabb lett az előzőnél! :)
Azt nem tudom, mennyire lett jó, azt Rátok bízom, és remélem azért kapok néhány kritikát, csak mint eddig. *kiskutya szemek*
De akkor, régi szokásomhoz visszatérve, a fejezetről néhány szó; utazás, betolakodó, palacsinta sütő, tópart, fogócska, birkózás...
És már csak annyi van hátra; Kellemes olvasást!!!






A nem várt üzenet után teljesen elvarázsolva közlekedtem a lakásban, mintha nem is én lettem volna.
A nappali közepén ücsörögtem, még mindig önkívületi állapotban, Zizi fülét vakargatva, akinek már egy ideje az ölemben pihent a feje, amikor a telefonom is életre kelt, és az asztal széle felé rezgett. Mielőtt még öngyilkossági kísérletét véghezvihette volna, elkaptam, és megnyomtam a kis zöld gombot.
- Tessék!
- Na, végre, már azt hittem elhagytad a mobilod. Még az is megfordult a fejemben, hogy most már nem csak a lábaddal látogatod a balesetit, hanem a kezeddel is– hallottam May mosolygós hangját a vonal túlsó végéről.
- May, te lassan valami kabaré műsorban is felléphetnél... – forgattam a szemem mosolyogva.
- Hát, most lebuktam! Oda gyakorolok, és te vagy a teszt alanyom.
- Hmm... Ez igazán hálás feladat, köszönöm ezt a kitüntetést.
- Na, de most nem is ez a lényeg, hogy állsz? Lassan megyek érted, remélem, már összekaptad magad, és Alexet is csatasorba állítottad, hogy hordárkodjon helyettünk.
- Hűha, mennyi kérdés! A válasz igen is, meg nem is.
- Ezt most hogy érted? – kérdezte May értetlenül.
- Hosszú sztori. Nem tudnál hamarabb átugrani? Akkor mindent elmondanék.
- Adj egy fél órát, és ott leszek.
- Várlak– ezzel bontottuk is a vonalat.
A telefont a kanapéra dobtam, közben felkecmeregtem, és Zizivel a nyomomban elindultam a szobába, hogy még egyszer átnézhessem a csomagomat, és a blöki cókmókjának is keressek egy nagy táskát, talán egy kisebb bőröndöt.

A kutya holmi elpakolása után kicipeltem az összes bőröndöt a nappaliba, és dolog híján ismét levetettem magam a kanapéra Zizi mellé, aki az elmúlt percekben már csak innen követte szemmel pakolászásomat. A távirányítóval a kezemben váltogattam a csatornákat, közben a blökit simogattam, mikor egy rövid csengőszó után kicsapódott az ajtóm, és barátnőm egy levakarhatatlan mosoly kíséretében száguldott felém. May akkora lendülettel közlekedett, hogy az addig nyugodtan fekvő kutya amint meglátta, fülét-farkát behúzva sprintelt Alex szobájába.
- Szi... – kezdte May. – ...a! Hát ez meg? – mutatott érdeklődve az elmenekült eb után.
- Hát, őt kaptam. Részben ő is egy mesélni való– vigyorogtam Mayre a kanapéról.
- Nos, akkor ki vele! Csupa fül vagyok. Mi volt az az „ej, de hosszú dolog”, ami nem telefontéma? - dobta le magát mellém, és kíváncsian pislogott rám.
- Szóval... – kezdtem bele a mondandómba, és mindent elmeséltem neki, ami azóta történt, hogy itt hagyott Alexszel. A beszámolóm során barátnőm hol visongott az örömtől, hol pedig már vádlón pislogott felém.
- Azta! Hát, zajlik ám az élet körülötted- szólalt meg a beszámolóm végén.
- Ne is mond! Talán kicsit túlzottan is– sóhajtottam fel.
- Jaj, nehogy azt mond, hogy egy iciri-picirit se tetszik a hódító szomszéd srác?!
- Most erre mit mondjak?! – kérdeztem vissza.
- Semmit sem kell, ez egyértelmű– jelent meg egy mindent tudó vigyor barátnőm arcán.
- És te meg Alex? – kezdtem most én a vallatást.
- Negatív, azóta nem is beszéltünk, szinte.
- Szinte?! – néztem kikerekedett szemekkel.
- Hát, egyszer-kétszer rám csörgött, de semmi különös nem történt.
- Aha... Semmi.
- Semmi.
- Hát jó. – Álltam fel a kanapéról, hogy megnézzem, Zizi mit művel még mindig Alex szobájában.
- Hova-hova? – jött utánam May is.
- Megnézem a kis menekültet.
- Utána akár indulhatnánk is.
- Én benne vagyok.

Miután sikerült az összes bőröndöt lehordanunk, és Zizi is kocsiban volt, elindultunk. May autója kicsi lett volna arra a küldetésre, hogy engem és a fél lakást elköltöztessen, ezért elhozta a szervizből az én kocsimat, ami, sokkalta de nagyobb volt, mint May tűzpiros csodajárgánya.
Egész úton fecsegtünk, sőt volt, hogy a rádióval együtt kornyikáltuk az éppen felcsendülő számokat.

Több órás kocsikázás, és három sikeres eltévedés után végre begurultunk a nyaraló udvarára. Teljesen elgémberedve kászálódtam ki a kocsiból, már mintásra ültem a hátsó felemet. Zizi is újult erővel pattant ki az autóból, és rögtön elindult felfedezni a számára ismeretlen környéket, Mayjel pedig elkezdtük becipelni a csomagokat. Mint utólag kiderül May elment, és alaposan bevásárolt. Annyi ételt pakolt össze, hogy egy egész hadi flotta minimum egy hónapig dőzsölhetett volna belőle.
- Hűha! Nem is emlékeztem, hogy ilyen nyugodt, és csöndes, és… – szólalt meg May, amint beléptünk az ajtón.
- És elhagyatott, üres, unalmas... – folytattam a hely tulajdonságainak felsorolását.
- Lexy, ne légy cinikus– nézett rám csúnyán.
- Én nem vagyok cinikus! – Vágtam egy grimaszt, miközben a konyhába mentem, hogy megszabaduljak a két hatalmas szatyortól, amiktől majdnem leszakadt a karom. – Ezek csak a tények– üvöltöttem ki a konyhából.
- Persze, a tények. Szerinted– dugta be a fejét May a konyha ajtaján.
- Pontosan, szerintem. – Öltöttem ki a nyelvem.
- Ne a szád járjon, hanem a kezed, van még kint csomag. – Forgatta meg a szemét, miközben karon ragadott, és kivonszolt maga után a kocsihoz.

Már az összes bőrönd és szatyor a házban volt, mi pedig a teraszon ücsörögtünk, egy-egy bögre kávéval, és a tavat néztük, meg azt, ahogyan Zizi fel-le rohangál az udvarban, hol a saját farkát kergetve, hol pedig az éppen arra tévedt erdei állatokat. Hát, legalább valaki élvezi, hogy idekerült a nagy semmi közepére.
- Ideje indulnom. - Állt fel May.
- Nem maradsz itt egy napra?
- Jó lenne, de nem lehet. Valakinek dolgozni is kell. – Indult el egy nagy sóhaj kíséretében az ajtó felé.
- Főnök vagy, vegyél ki szabit. – Próbáltam meggyőzni, kevés sikerrel.
- Egy hét múlva találkozunk. – Ölelt magához. – Pihenj, de azért hívni nem tilos.
- Oh, ne aggódj! A telefont akár a füledhez is ragaszthatód, annyiszor foglak zaklatni.
Még megvártam, amíg lehajtott a feljáróról, aztán visszasétáltam a teraszra. Visszaültem a helyemre, és a kutyát néztem, de aztán eszembe jutott, hogy el kellene pakolnom a konyhában.

Ahogy végeztem, és minden a helyén volt már, neki álltam, hogy készítsek valami harapni valót. A gyors vacsora után, még rendet is raktam magam után.
Már csak a törölgetéssel bajlódtam, mikor zajt hallottam a bejárat felől; olyan volt, mintha valaki épp be akart volna jönni.
Ajjaj, nem lesz ez így jó. Már kezdtem pánikba esni; ilyen az én szerencsém, kijövök a semmi közepére pihenni, és pont ilyenkor bukkan fel a környéken valami szatír, vagy a láncfűrészes gyilkos.
Az egész házban korom sötét volt, csak a konyhai kislámpa égett, mert a mosogatáshoz az is elég volt, de azt kívántam, bárcsak az egész ház fényárban úszna. A „kedves” ismeretlen már házon belül volt, mert mintha neki ment volna valaminek, a hangokból ítélve. Úgy tűnt, a konyha felé tartott, és nem is egyedül.
Basszus, nincs egyedül!
De hol az én házőrzőm?! Az asztal alatt alszik. Felőle az egész házat is lelophatták volna a fejünk felől, azt is végig durmolta volna.
Az ajtó melletti falhoz lapultam, a kezemben egy palacsintasütővel - a nagyobbik fajtával -, és arra vártam, hogy a betolakodó elérje az ajtót, ahol jól fejbe csaphattam volna. Így legalább az egyiket leszerelhetem, aztán meg felhúzom a nyúlcipőt, már amennyire a fájós bokám engedi.
Egyre közelebbről hallottam a lépéseket. A fejem felé emeltem a teflont, és ahogy megláttam a sötétből kibontakozó alakot, már le is csaptam. Épp azon voltam, hogy minél messzebb kerüljek az áldozatomtól, aki épp a mindenhatót szidta, és egyéb vulgáris kifejezésekkel fejezte ki fájdalmát, de aztán jött egy ismerős mondat, az eddig ismeretlen személytől.
- Lexy, a francba már! Miért akarsz mindig kinyírni? Ezt most muszáj volt? – nyűglődött a csempén elterülve Alex.
- Alex? – kerekedett el a szemem.
- Hé, haver. Mit visongsz? – lépett be Oliver is az ajtón.
- Oliver? – Hát ez egyre jobb lesz.
- Lexy? – Legalább ő is meglepődött.
- Itt meg Alex, akinek szétverték a kobakját– sopánkodott még mindig a sértett.
- Mi történt, pajtás? Neki mentél valaminek? Én mondtam, hogy kapcsolj világítást, de te ragaszkodtál a sötéthez. – Nyújtott segítő jobbot Oliver az öcsémnek.
- Kösz! – Tápászkodott fel Alex.
- Hát, igazából nem neki ment valaminek. Bár, így is lehetne fogalmazni– kezdtem el magyarázkodni.
- Nem, nem fogalmazhatnánk így. Nem neki mentem valaminek, hanem valaki nekem csapott egy palacsintasütőt– durcáskodott öcsém, miközben leült az egyik székre.
- Palacsintasütőt? – jelent meg egy hatalmas vigyor Oliver arcán.
- Az esett kézre. – Rántottam meg a vállam. – Mutasd a bibidet! – Indultam meg Alex felé, hogy felmérjem milyen nagy kárt tettem benne.
- Úgy gügyögsz nekem, mint egy óvodásnak– húzta el a száját.
- Mert pontosan úgy viselkedsz, mint egy hisztis kislány– közöltem vele.
Oliver köhögő rohamot kapott, nagy valószínűséggel mulattatta a mi kis testvéri szócsatánk, ezért köhögéssel próbálta álcázni a röhögő görcsét.
- Nincs semmi baja a fejednek– jelentettem ki, miután végig tapogattam a sértett felületet.
- Szerencséd! A végén valami félnótás tesód lenne. – Sétált a fagyasztóhoz jégért.
- Lenne? – Néztem rá tágra nyílt szemekkel. – Nem kell a feltételes mód, mert nekem félnótás testvérem van. Ez az ütés, már nem oszt, nem szoroz a te agyalágyultságodon. Bolond vagy így is.
- Nem kell a duma! - sértődött meg Alex.
- Ez tény, és ne duzzogj, mert így tényleg olyan vagy, mint egy kislány.
- Fogd meg! – Nyomta tesókám, Oliver kezébe a palacsintasütőt. – És jól dugd el.
- Miért? – értetlenkedett Oliver.
- Mert most jön az a rész, hogy közlöm a nővérkémmel, hogy egy egész hetet veled fog tölteni. Kettesben. – Kezdett el hátrálni mondandója közben Alex, de még az ajtóból visszakiáltott. – Érezzétek jól magatokat.
- Hogy az a... – Indultam öcsém után. –Ide azzal a sütővel! – morogtam Olivernek, ahogy elhaladtam mellette, ő pedig készségesen oda is adta, és már ott sem voltam.
- Alex, állj meg– üvöltöttem.
- Lexy, ne csinálj olyat, amit én sem tennék– szólt vissza öcsikém.
- Én?! Dehogy. – És már hajítottam is utána a kezemben lévő sütőt.
- Nem talált. – Öltött rám nyelvet, aztán bepattant a terepjárójába, és el is húzott.
- Hát, palacsintát sem fogunk enni, ahogy elnézem. Hacsak nincs tartalék sütő. – Állt meg mellettem az ajtóban Oliver, és ő is az autó távolodó fényszóróra függesztette a szemét. Mindeközben Zizi robogott ki mellettünk a felhajtóra, aztán pedig vissza a házba, szájában a fegyveremmel.
- Wááá! – Toporzékoltam egy sort, aztán egy gyors hátraarc után, besprinteltem a konyhába, hogy befejezem félbe hagyott munkámat, utána pedig lefeküdhessek aludni, hogy minél hamarabb reggel lehessen, és kiderüljön, ez csak egy rémálom…
Eközben Oliver csak lesett, mint a moziban, és mire felébredt a kezdeti sokkból, ő is utánam sétált a konyhába.
- Ha már ketten maradtunk, eltölthetnénk hasznosan is az időt! Hol az ágy? – kérdezte, miközben neki dőlt az ajtófélfának, és azt figyelte, ahogy fel és alá rohangálok a helyiségben. Utolsó mondata után, mint aki megfagyott, úgy álltam meg a lendületben, és bámultam rá elképedve.
- Hogy a mi hol van?! Hasznosan? Magadnál vagy? – Reméltem, hogy nagyon csúnyán nézek rá. Nincs az eszénél, ha azt hiszi, hogy egy ágyba fekszem vele. – Szerintem huzatot kapott az agyad. Én a hálóban alszom fent, Te pedig a lenti vendégszobában. – Száguldottam el mellette, hogy feljussak a szobámba, de ő megfogta a karom, és magához rántott.
- Jó éjt! Álmodj szépeket! – Nyomott egy puszit az arcomra.
- Neked is! – suttogtam, hirtelen vörösre vált arccal. – Öhm, fürdő van a szobához– szóltam vissza még a lépcső aljáról, aztán lehajoltam, hogy felkapjam Zizit, és felviharzottam az emeletre. Magamra csuktam az ajtót, és elkezdtem összeszedegetni a fürdéshez szükséges dolgaimat, majd bevonultam a fürdőbe, és egy gyors zuhanyzás után az ágyba zuhantam.

Másnap reggel már korán kikecmeregtem a jó meleg ágyikómból, részben Zizinek köszönhetően. Ugyanis álmomból az ébresztett, hogy az én drága ebem a sarkánál fogva húzta le rólam a takarót, amit annak tulajdonítottam, hogy itt az ideje a reggelinek. Kikerestem a bőröndből a köntösömet, mert egy trikóban, és egy kis kockás bokszerben nem flangálhatok. És a fürdőszobai teendők után a földszintre vitt az utam.
A nappaliba leérve láttam, hogy Oliver ajtaja még csukva volt, biztos még az igazak álmát aludta. Mázlista.
A konyhában első dolgom volt egy adag kávét feltenni, és míg az készült, addig Zizinek is megcsináltam a reggelijét. Egy kis adag kávéval a kezemben kicsoszogtam a teraszra, hogy a friss levegőn ihassam meg ébresztő itókámat.

Később visszatértem a konyhába, hogy neki lássak valami reggelit készíteni, mert ugyebár, ez a nap legfontosabb étkezése. A hűtő roskadásig volt étellel, csak úgy, mint a polcok. Így nehéz volt választani, hogy mit is csináljak, mert a lehetőségek száma millió és egy volt. Így hát maradtam a jól bevált pirítós és rántotta kettősénél. Míg a kenyér a pirítóban szolizott, addig a tojásokat kavargattam, amikor is halk csoszogás szűrődött be a nappaliból. Pár pillanatra rá Oliver egy szál bokszerben csoszogott be, égnek álló hajjal.
- 'reggelt! – Ásított egy nagyot, és leült az asztalhoz.
- Neked is.
- Én is kapok? – érdeklődött.
- Ha szépen kéred, és jól viselkedsz– soroltam egy kis mosollyal a feltételeimet.
- Becsszó.
- Megfontolandó. – Vettem ki két tányért a szekrényből, majd rászedtem a kész tojásokat, mellé a pirítósokat, és odavittem az asztalhoz.
- Kávét, üdítőt, tejet? – Fordultam vissza a pulthoz még egy bögre kávéért.
- Kávét, légyszi.
Mikor végeztünk a reggelivel, és közösen az asztalról is elpakoltunk, megint kimentem a teraszon lévő kis fotelhez. Oliver is követte példámat a bögréjét szorongatva ült le mellém, és bámult maga elé.

Már egy ideje ott ültünk néma csöndben, ki-ki a maga kávéját szürcsölgetve, mikor Oliver felpattant, és kivette a kezemből az üres bögrémet, és elindult befelé.
- Megyek, elmosogatok, ha már Te főztél, ez a legkevesebb– mosolyodott el, ahogy meglátta milyen arcot vágok erre a megnyilvánulására. Hát, tényleg hideg zuhanyként ért ez a mondata, elég rendesen meg lepődtem, ami meg is látszott rajtam.
- Okééé! – Léptem oda mellé, és megkocogtattam a fejét – Oliver, hallasz? Itt a Föld beszél. Jól vagy?
- Haha, de kis vicces valaki kora reggel. Ha már ilyen kis poénzsák vagy, jöhetsz segíteni. Neked adom a törlőkendőt– mondta egy széles mosollyal az arcán, és a tiltakozásomat meg sem várva maga előtt tolva mentünk a konyhába, egészen a mosogatóig.

Együttes erővel egész gyorsan készen lettünk, persze közben nem maradhattak el a piszkálódások, fröcskölések. Több víz volt rajtunk, mint a mosogatóban, és ráadásul még mindenünk habos is volt. Nagyon jól éreztem magam vele, amin egy kicsit meg is lepődtem, mert már határozottan nem annak látszott, akit én megismerni véltem, akinek elképzeltem. Persze, azért benne van az a macsós dolog, de csak mértékkel.
- Van valami ötleted, mit csináljunk? – érdeklődött, közben letörölte a habot az orromról, amit nem is olyan régen fröcskölt oda. Kicsit meglepődtem ezen a gesztuson, és a kérdésen is. Akkor ez most az jelentené, hogy ezt a hetet Ő velem szeretné eltölteni?! Minden percét?! Persze az alvást leszámítva. Mondjuk, nem mintha lenne más lehetősége.
- Hát, arra gondoltam, hogy lemehetnénk a partra Zizivel, kicsit játszani, meg akár piknikezni is. – Néztem fel rá. A szeme vadul csillogott, amitől az az érzésem támadt, mintha azt mondtam volna egy kisfiúnak, hogy cukorkából kap egy egész kastélyt.
- Én benne vagyok. – Vigyorgott még mindig. – De talán először fel kellene öltöznünk. – Rángatta meg finoman a köntösöm szélét.
- Rendben, akkor mondjuk negyedóra múlva a nappaliban? Aztán összeszedjük a piknikhez szükséges dolgokat, és mehet a móka– adtam ki az utasításokat.
- Oké, de ne késs el, mert itt hagyunk Zizivel.

Negyedórával később, már konyhában pakolásztunk egy nagy kosárba. Az előszobai szekrényben még egy nagy plédet is találtam, amire majd leülhetünk. Körülbelül tíz perc múlva, már úton is voltunk a partra.
Mikor leértünk előkerült a kosárból - amit természetesen Oliver cipelt - Zizi egy-két játéka.
- Ezek meg? – néztem kérdőn.
- Gondoltam nem bánod, ha elhozom. A nappaliban voltak. – Nézett rám kiskutya szemekkel, miközben már a kezében tartott kötéldarabnak a másik végén Zizi lógott.
- Játszatok. – Legyintettem feléjük, mire Oliver elkezdett hátrafelé futni, a kutya pedig utána.
Míg ők játszottak, addig én előkotortam a kosárból a plédet, és kiterítettem a homokra, majd arra letelepedve néztem, ahogy a nagyra nőtt gyerek és a kiskutya egymást kergetve rohangál a parton. Teljesen elbambultam, aztán Oliver hangjára eszméltem fel.
- Gyere te is! – Rohant felém, Zizivel a nyomában.
- Áh, inkább nem.
- Nincs olyan, hogy nem! – Rántott fel, és húzni kezdett maga után.

Már több órája rohangáltunk a parton. Volt, hogy a vízbe is bemerészkedtünk, ami nem volt valami meleg, de nem igazán érdekelte egyikünket sem. A nagy hancúrozás után fáradtan dobtuk hanyatt magunkat a pléden. Zizi még rám is feküdt, persze csupa víz volt, aztán meg már én is.
Megebédeltünk, bár kicsit késve, mert már jócskán elmúlt dél, szóval inkább uzsonna volt. Mivel evés közben mindenki kipihente magát, így utána kezdődött minden elölről.

A futkosás, hempergőzés és a birkózás túl sok volt nekem, én már a felénél feladtam, főleg a bokám miatt, és talán bennem nem volt annyi energia, mint abban a két kópéban.
A kaja maradékokat pakolásztam vissza - mert evés után nem volt rá módom -, mikor már kezdett sötétedni, a Nap is lemenőben volt, amikor egy ordítást hallottam. Pont fordultam volna a hang irányába, de akkor Oliver landolt rajtam.
- Hééé! – Mocorogtam alatta.
- Bocsi! – Bazsalygott. – Már nem tudtam lefékezni.
- És most már lemászni sem?!
- Hát, sajnos, de igen. Viszont jobban érzem magam így– pimaszkodott.
- Oh, igen?! – Tettem a két kezem a mellkasára, mire még szélesebben kezdett el vigyorogni.
- Aha– mondta, mire közelebb hajoltam hozzá, és Ő kapva kapott az alkalmon, nyomott egy puszit a számra, de tovább már nem jutott, mert nagy lendülettel lelöktem magamról.
- Így már jobb. – Most rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak, miközben ülő helyzetbe tornáztam magamat. Először kicsit meglepődött, de aztán ő is felült, és ismét egy széles vigyor jelent meg az arcán, miközben engem bámult.
- Mi az? – kérdeztem, mert egyre jobban zavart, hogy nem tudtam, mit tart olyan viccesnek.
- Azért jó volt ez a mai nap, nem? – kérdezte változatlan arckifejezéssel.
- Nem volt rossz. – Rántottam meg a vállam.
- Valld csak be, nem is vagyok olyan szörnyű. – És a mondandója végén adott egy puszit az arcomra.

Éss, néhány kép a nyaralóról!!! :)












Ésss, íme a végére értél, Drága Olvasóm!! :) Remélem megosztod velem a véleményedet, megjegyzés formájában!! ;)Nem harapok értük, szájkosaram még mindig van. xD

Nem minden a név,...

Nos, Kedves Olvasók!!

Van egy szörnyű nagy bűnöm, meg valóm őszintén.
Tudom, hogy már egy ideje ígértem az új fejezetet -,ezért meg is lehet kövezni-, de az a nagy helyzet, hogy hiába nyitom meg az előző fejezett, ami segíthetne elindítani a következőt, sajnos nem megy ilyen könnyen. Napi egy órán keresztül stírölöm az előző részt,... Na, de nem hisztizzek itt nektek!(Már ha jár erre mostanában valaki.)
Azt megígérhetem, hogy igyekszem, és amint kész van hozom is.

De az ok, amiért jöttem,... Úgy gondoltam, feltöltöm ide is a pályázatra írt történetemet, hátha nem olvastátok. A véleményetekre változatlanul kíváncsi vagyok. Mint mindig. Tudjátok.;) Az eddigieket pedig nagyon köszönöm. Nem hiszitek el, de tényleg örülök nekik. =D
(L)xoxoxo


Nem minden a név,...



Még Bella előtt...
(Edward szemszög)

Finnországban éltünk néhány évet, mielőtt ismét visszatértünk volna Forksba. Nem ezeket az éveket szerettem leginkább a létezésem során. Mindig költözni új és új helyekre, csak hogy az embereknek ne szúrjon szemet az a tény, hogy rajtunk nem fog az idő fogaskereke. A családom, és rajtunk kívül még páran, ha akarnának, sem öregednének meg, és élnék a nyugdíjas éveiket csendben, a maguk kis világában. Mi öregek, és törvényszerűen nyugdíjasok sem leszünk.
Finnországban a többi európai országgal ellentétben nem sütött örökösen a Nap. Egy kis eldugott házunk volt a természethez közel -, mint mindenhol -, ami az ország közepén helyezkedett el, a tavak és a hegyek találkozásánál. Ez bizonyult a legalkalmasabbnak a táplálkozásunkat tekintve.

***

Már nagyon unatkoztam. A szobámba zárkózva töltöttem az egész napot. Semmi érdekes sem történt, és Alice szerint nem is fog. Hallottam a gondolataikat, de mindenki csak a saját dolgaira, és párjára koncentrált. Na igen, a párjukra. Nekik legalább volt kivel törődniük. Örültem annak, hogy boldogok, nem arról volt szó, csak irigyeltem őket. Ennyi az egész.
A lényeg, hogy mindenki megtalálta a számára tökéletes társat, csak én voltam egyedül, és néha csak egy pótkeréknek éreztem magam. Már kezdtem teljesen elsüllyedni az önsajnálat ingoványos talajában, mikor kopogtak az ajtón. Erősen elgondolkodtam azon a lehetőségen, hogy nem nyitok ajtót, ám az ajtó túloldaláról beszűrődő hang biztosított, hogy erre, fikarcnyi esélyem sincs.
- Tudom, hogy bent vagy, és azt is tudom, mit érzel – szólalt meg az ajtón kívül rekedt okos Hugicám, Alice.
- Cöh... gondolhattam volna, hogy te vagy. Mi az, Jazz kölcsönadta a képességét? - kérdeztem az ágyon elterülve.
- Ha ha ha. Nem, de elmondta, hogy megint az önsajnálatba menekülsz – váltott a csilingelő hang komorrá.

Erre csak a szememet tudtam forgatni, mert mindig ez volt. Szinte nagyító alatt éltem. Jasper akárhányszor megérezte a negatív irányú hangulatváltozásaimat, rögtön jelezte az én külön bejáratú kedvfokozómnak. Olcsóbb, mintha dohányoztam volna, és könnyebb tőle megszabadulni, ami nem volt elhanyagolható tény. Állítólag a cigi elől nehezebb elmenekülni, bár Alice is megérte a maga pénzét, de mindenre volt módszer. Csak elszóltam magam egy árleszállításról, és olyan lendülettel távozott a szobából, hogy csak úgy porzott utána a szőnyeg. Ilyenkor gond nélkül bezártam az ajtót, és ismét csak én és a magány szenvedtünk csendben. A merengésemből a dörömbölés rántott vissza a jelenbe.

- Igen? - kérdeztem, bár biztos voltam benne, hogy Alice topogott az ajtóm előtt, arra várva, hogy bejöhessen.
- Beengednél? - kérdezte.
- És ha nemleges a válasz? - incselkedtem vele.
- Egy új ajtót szeretnél? Mert Isten bizony, ha nem engedsz be, betöröm.
- Rohanok. – Álltam fel komótosan addigi fekhelyemről, és lassan elindultam, hogy kinyissam az ajtót, mielőtt még az Alice nevezetű hurrikán lecsapott volna.
Épphogy csak elfordítottam a kulcsot a zárban, az ajtó kivágódott, és az energiabomba hugicám szökdécselt be rajta. Meg sem állt mellettem – csak egy mosoly erejéig fordult felém -, tovább táncikált a szoba közepén álló ágyig, amire lehuppant, aztán várakozóan tekintett rám.
Ajvé! Megint egy lelkizős délután. Nem tudtam, mi hiányzik a napomból… Odasétáltam az ágyhoz, és keresztbe feküdtem rajta, mintha csak egy páciens lennék, aki épp lelke rejtelmeit osztja meg a dili dokijával.
- Jól van, Edward. Már kezd elegem lenni az önsajnálatodból – kezdte nagy hévvel. – Ezt be kell fejezned. Keress magadnak valakit, neked is van párod valahol a nagyvilágban, csak még nem találtad meg. De nem is nagyon kerested – hadarta el egy szuszra, és úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja gondjaimra a gyógyírt.
- Jé, de jó ötlet! - tettettem a meglepetett. – Hogy ez eddig, miért nem jutott az eszembe? - néztem rá nagy szemekkel.
- Ne drámázz itt nekem, az utóbbi időben rosszabb vagy, mint egy klimaxos konyhás néni!
- Köszi! - húztam ki magam büszkén.
- Figyelj, Alice - tornáztam magam ülő helyzetbe. –, ez nem úgy működik, hogy csak úgy utánam dobják az egyik utcasarokról a Nagy Őt. Ezt te is tudod jól – dőltem hanyatt. – Bár lehet, hogy dobálnak a sarokról lányokat – tettem úgy, mint, aki elgondolkodik a dolgon. -, de nem hiszem, hogy ott találnám meg a nagybetűs szerelmet. De ki tudja, majd megkérem Jazzt, hogy kísérjen el – vigyorogtam, mire egy nagypárna landolt a fejemen, megtorlásképen.
- Tudom, hogy nem ilyen egyszerű, és nem is hiszem, hogy szükséges az az esti kiruccanás – nézett rám szúrós tekintettel, amin csak jót mosolyogtam.
- De van egy ötletem. – Itt már fordult a helyzet, ő mosolygott, és én néztem csúnyán -, de neked is tenned kell az ügy érdekében, és még talán valami jó is kisülhet belőle. Most pedig megyek. – Pattant fel mellőlem, és közben egy gyors puszit nyomott az arcomra.
- De... - kezdtem volna ellenkezni, ám ő már rég ajtón kívül volt.

Alice távozása után kikecmeregtem az ágyból, hogy bekapcsoljam a hifit, és a fotelba ültem az egyik kedvenc regényemmel a kezemben.

***

Másnap, mikor a vadászat után hazamentem, épp bementem volna a házba, már a kilincsért nyúltam, de kivágódott az ajtó, és Alice termett előttem egy hatalmas mosollyal az arcán.
- Ajjaj, megint mit csináltál? - kérdeztem tőle, és közben a gondolatai közt hallgatóztam, hogy kiderítsem, minek örül ennyire. Kísérletem kudarcba fulladt, mivel -, mint már annyiszor mostanában – épp a Jasperrel töltött pillanatait idézte fel.
- Semmit, semmit. Miért kell mindig rosszra gondolnod? - tettette a sértődöttet, de gyorsan abbahagyta a duzzogást, és egy nagy mosoly kíséretében belém karolt, és elkezdett befelé húzni a házba. - Mivel ilyen jó testvéred vagyok, és ennyire szeretlek, kapsz tőlem valamit!
- Az ám, tesó! A pöttöm megint vásárolni volt, de nem csak te kapsz meglepit, majd Jazz is – szólalt meg Emmett a kanapéról, ahol addig a mecset nézte.
Alice egy csúnya nézéssel jutalmazta meg, a poénfelelős Emmettet a szellemes megjegyzésért. Kezdett gyanús lenni, hogy hármunkon kívül senki más nem volt jelen.
- Hát a többiek? - kérdeztem Emmettet, mert Alice épp azzal volt elfoglalva, hogy felrángasson a szobámba az ajándékomhoz – gondolom én -, de nem könnyítettem meg a dolgát, görcsösen ragaszkodtam a kanapé támlájába Emmett válaszára várva.
- Carlisle a kórházban, a többiek vadásznak.
- És te? Hogy hogy itthon vagy? - néztem rá kérdően. Valami bűzlött nekem, és az tuti nem Emmett negyvenhatos lába volt. Vagy ki tudja... De ha mégis, azon kívül még valami nem stimmelt.
- Itthon maradtam, mint Igazságosztó – állt fel a kanapéról vigyorogva.
- Alice?! Mit csináltál? - kérdeztem tőle, egyre rosszabbat sejtve.
- Semmit, mondtam már. Gyere, és megmutatom – húzott tovább a szobám felé, de már hagytam magam. Elindultam utána, Emmettel a nyomomban. Ahogy beléptünk a szobába, hugicám betáncolt a szoba közepére, és várakozóan tekintett rám.
- Mi az? Rendet raktál? - néztem körbe, de semmi újat nem vettem észre, vagy csak nekem nem tűnt fel a változás.
- Ne már! Nézz jobban szét – lombozódót le Alice lelkesedése.
- Nem látok sem... - fejeztem volna be a mondatot, de meg akadt a szemem valamin. - ...mit. Az meg mi, és minek? - néztem az asztalon heverő laptopra.
- Ugye, milyen jó? - váltott Alice Duracell nyuszi üzemmódba, és odaszökdécselt a kütyü elé. - De ez csak az egyik része, gyere, mutatok valamit.

Odasétáltam mellé, és figyeltem, ahogy megnyitja az internetet, beír egy honlap címet, és aztán az oldalon is pötyög valamit, aztán a végén azzal a levakarhatatlan mosolyával néz rám.

Csendesen elkönyvelem magamban azt a tényt, hogy Isten nem minden embert áldott meg józan ésszel, de nem is baj. Alice-t így szerettük bolondos, hiperaktív énjével együtt. Ahogy lenéztem, egy társkereső oldal hirdetései kezdtek el ugrálni a képernyőn, és a jobb felső sarokban egy bizonyos „Cukifiú” felhasználónév virított.
- Jaj, de rendes vagy, Alice – néztem rá.
- Ugye? Tök jó móka lesz.
- De egyvalamit nem értek – gondolkodtam el. - Ezt kinek csináltad? Ha Jazznek, nem hiszem, hogy vevő lesz a dologra. Járjatok párterápiára, ha gond van, de ne egyből csajt keress neki – mondtam nagy komolyan. Erre Emmett majdnem véghezvitte a számunkra lehetetlen dolgot, ugyanis ezek után olyan oltári nagy hahotázásba kezdett, hogy már attól féltem megfullad.

Akkor már Alice nem rejtegette a gondolatait előlem, így egyértelművé vált számomra, hogy ez a masina mostantól az én szobámban fogja fogni a port.
- Nekem? Minek? - kezdtem összezavarodni - Alice! - Már szinte toporzékoltam dühömben. Nem hittem el, hogy megint kitalált valamit. Az embernek -, ebben az esetben vámpírnak – egy perc nyugta sem lehetett. Emmettet még mindig a nevetés rázta. Alice-re néztem, valami magyarázatra várva, hogy most mégis mit várt tőlem. Azt képzelte, hogy majd örömömben körbetáncolom a házat, mert ő önkényesen felregisztrált egy társkeresőoldalra a nevemben?
Több perces hallgatásomat már Alice sem tudta mire vélni. Hallottam, hogy nem tudta eldönteni, hogy fedezéket keressen-e dühkitörésem miatt vagy mellettem maradhat.
Az egyedüli zajforrás Emmett volt, aki még mindig a térdét csapkodva röhögött.
- Én az elsőre voksolok – szólaltam meg, nyugodtságot erőltetve magamra. - És ezt se hagyd itt – nyomtam a kezébe a laptopot, aztán az ajtó irányába fordítottam, menet közben Emmettet is melléállítottam, végül pedig egy határozott mozdulattal kitoltam őket az ajtón, amit aztán szépen rájuk is csaptam.
Bezárni teljesen értelmetlen lett volna, mert a családban senkinek sem jelentene gondot egy zárt ajtón bejönni. Helyette inkább a hifihez sétáltam, és teljes hangerőre tekerve elindítottam.
Úgy nézett ki, sikerült megértetnem hugicámmal, hogy magán akcióit hanyagolja, főleg ha az áldozat én vagyok. Legalábbis azt hittem...

***

Iskola után a konyhában beszélgettem Esmével, aki a helyi árvaházba készült szokásához híven segíteni a gyerekeken. Közben Alice libbent le a lépcsőn mellénk, arcán egy hatalmas vigyorral.
- Mi az? - kérdeztem tőle, mert engem bámult vigyorogva.
- Semmi, semmi – jött a reflexszerű válasz. Megpróbálkoztam a gondolatai kihallgatásával, de nem jártam sikerrel, mert a pláza boltjainak neveit kántálta névsorban.
- Elmegyünk vadászni Jazzel, most talán kicsit messzebbre – közölte Esmével mosolyogva, majd egy gyors puszi után, válaszra sem várva kisietett az ajtón, Jazzel a nyomában.

Miután Esme is elment, és rajtam kívül az égvilágon senki sem volt itthon, úgy döntöttem, felmegyek a szobámba, és valamivel elütöm az időt. A szobába érve megakadt a szemem a pár nappal ezelőtt kapott laptopon. Először, hirtelen felindulásból azon pörgött az agyam, hogy hányféleképpen tudnám összetörni, de aztán kicsit jobban belegondolva, talán tényleg nem lenne olyan rossz, ha megtartanám. Ezzel az elhatározással indultam meg a gép felé, és ültem le elé. Ahogy megmozgattam a gépből kilógó egeret, rögtön felvillant a képernyő. Szép lassan betöltött, és egyből az a bizonyos társkereső oldal jelent meg előttem, mint amivel a múltkor is farkasszemet néztem. Puszta kíváncsiságból végiggörgettem a kurzort a jelenlévő felhasználóneveken, amikor felugrott előttem egy kis ablak. Először nem is akartam róla tudomást venni, de aztán csak nem hagyott az illem nyugodni, és visszaválaszoltam „Belának”. Így kezdődött minden...

***

Már több hónap telt el azóta, hogy megbékéltem a laptoppal, sőt, szinte a függőség határait súroltam. Minden szabadidőmet a gép előtt töltöttem, és Belával beszélgetek.
Eleinte csak az illem miatt válaszolgattam neki, de az idő során egyre jobban megkedveltem. Nagyon kedves, aranyos, intelligens lánynak ismertem meg, és nem utolsó sorban még szép is volt, legalábbis a kép alapján, amit küldött magáról.
Csak egyetlen szépséghiba volt ebben az úgymond kapcsolatban, hogy nem éppen a szomszéd városban lakott, hanem egy kis országban, Európa szívében; Magyarországon.

***

Az elmúlt hónapok során egyre közelebb kerültem Belához érzelmileg, ő volt az egyik olyan ember, akinek mindet elmondhattam, kivéve persze a vámpírlétemet. Képesek voltunk, bármilyen témáról órákig beszélgetni. Nagy volt köztünk az egyetértés, éppen ezért is gondoltam arra, hogy most már elég az internet által nyújtott kapcsolattartásból, ideje volna személyesen is megismerkedni.
Megbeszéltem vele, hogy elrepülök Magyarországra, hogy találkozhassunk, aminek ő nagyon örült. Ajánlottam neki, hogy egy nyilvános helyen találkozzunk, egy parkban vagy kávézóban, de ő inkább egy csendes helyre gondolt, ahol csak mi ketten vagyunk, mint egy hotelszobában. Különösebben nem volt fontos, hogy hol leszek, a lényeg, hogy vele lehessek. Pedig gyaníthattam volna...

***

A családtól gyors búcsút vettem, és már szombat reggel a repülőn ültem, ami úton volt velem Magyarországra. A repülés zökkenőmentes volt, bár lehet gyorsabb lett volna, ha futva tesztem meg ezt a távot, igaz, így sem volt hosszú, azt a két órát zenehallgatással töltöttem.
Földet érés után, a repülőtéren gyorsan átvágva az utcára értem, ahol fogtam gyorsan egy taxit, és bediktáltam a címet, amit Bela mondott. Mikor megálltunk a hotel előtt, először nem hittem a szememnek, mert egy külvárosi, kissé lepusztult hotel előtt álltam. De úgy voltam vele, ha már idáig eljutottam, nem hátrálok meg egy kis piszoktól, különben is a legveszélyesebb lény a környéken csak én lehetek, szóval nincs mitől tartanom.
A hotel előtere még rozogább volt, mint amilyennek kívülről tűnt, és a pult mögül egy sejtelmesen mosolygó idős hölgy vizslatott. Megindultam felé, és közben azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom vele közölni, hogy mit szeretnék. De hál' Istennek erre nem volt szüksége, mert, ahogy elértem a pultot a nénike elém tett egy szobakulcsot, és még szélesebben mosolygott. Visszamosolyogtam rá, és elindultam fel a lépcsőn. Nem volt nagy hotel, csupán két szintből állt, és azokon se volt túl sok szoba. Már teljesen végigsétáltam az első emeleti folyóson, mikor megtaláltam a keresett szobát, a kulcsot a zárba helyeztem, és mikor benyitottam, a vaksötétségbe meredtem. A szobában teljesen sötét volt, épphogy csak beljebb léptem egy lépést, az ajtót mögöttem becsapták. Mikor megfordultam, hogy megnézzem ki az, valaki elkezdett tolni maga előtt, de hamar neki ütköztem valaminek, ami, mint kiderült az ágy volt, mert az ütközés után hanyatt estem rajta valakivel. Arról a bizonyos valakiről mindvégig azt hittem, hogy csak Bela lehet, de sajnos csalódnom kellett.
- Szia, szivi. Már azt hittem sosem érsz ide – szólalt meg az ölemben ülő valaki mély hangon.
- Mi a szösz? - lepődtem meg a hang mélységén. Közben a kezemmel a kislámpa kapcsolóját kerestem az éjjeliszekrényen.
Mikor végre megtaláltam a kapcsolót, és egy klikk után fény árasztotta el a helységet, megütközve bámultam a rajtam terpeszkedő alakra. Hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam a látványtól. Egy negyvenes éveiben járó, kopaszodó, nagydarab pasi terült el rajtam, tetőtől talpig latex ruhában feszített, és egy korbácsot is tartott a kezében.
Amilyen gyorsan csak tudtam kipattantam alóla, és a szoba egyik legtávolabbi pontjába hátráltam.
- Bela? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Igen, bár pontosabban Béla – javított ki. - Ne menekülj, rossz kisfiú voltál, ezért bünti jár. - Kezdett el közeledni felém, közben pedig az korbácsát lengette. Már komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem én vagyok a környéken a legveszélyesebb, mert az a fazon még rajtam is túltett.
A legrövidebb úton távoztam a hotel szobából, az ablakon keresztül. De még Bela, vagyis Béla, utánam kiáltott.
- Na, nem baj, szivi. De ennyivel nem úszod meg, egyszer megtalállak, és dádá lesz.
Ez a mondat csengett egész úton hazafelé a fülemben, miközben futottam. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, mikor megláttam a házat.

Épphogy beléptem az ajtón, a többiek hatalmas röhögésbe kezdtek. Szóval, Alice látta, mi fog történni velem, és ezt meg is osztotta a többiekkel.
- Haha, nagyon vicces. Igazán poénos volt. Ezt miért kaptam Alice? - néztem az említettre.
- Mert sosem hiszel nekem. És mert jó móka volt – nevetett tovább.
- Nagyon nagy móka volt, ezek után se fogok rád hallgatni.
- Jaj, tesó. Ne légy ilyen, mert a végén jön Bela, és dádá lesz – mondta Emmett két röhögő görcs között.

***

Évekkel később…
(Bella szemszöge)

Nem értem, mi baja Edwardnak. Mostanában, hogy kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz, egyre furcsábban viselkedik. Pedig már lassan minden titkát megtudtam, csak egyetlen tabu téma volt mindenki számára a családban, az pedig egy pár évvel ezelőtt történt „furcsa eset”, ahogy a többiek emlegették egy röhögő görcs kíséretében, amit Edward mindig egy morgással honorált.
Már megint kezdi. Van, hogy, ha nem figyeltem rá, akkor furcsán kezdett el méregetni, mint most is, mint aki keres rajtam valamit. Ilyenkor úgy éreztem, mintha nagyító alatt lettem volna, és átvilágítanák minden porcikámat. Csak azt nem értettem, miért?

***

(Edward szemszöge)

Bella mostanában nagyon érdeklődik a „furcsa eset” után. Ebből is látszik, milyen kíváncsi lány, csak úgy, mint Béla, csak hát, ő nem lány volt, mint kiderült. Ezért is szoktam Bellát bámulni, csak hogy megbizonyosodhassak afelől, hogy nincs e rajta semmi plusz. Hogy semmi olyanja sincs, ami az ellenkező nemhez sorolná be…
Megint észrevette, hogy figyeltem. Alice szerint, csak paranoiás vagyok, és csak oda képzelem azt, ami igazából nincs is ott. De ő könnyen beszél. Nem volt ott, mikor kiderült, hogy az kedves Bela igazából Béla, aki egy negyven év körüli, kopaszodó, nagydarab pasi. És nála nem kellett odaképzelni azt a bizonyos pluszt, mert az már ott volt. Szóval, semmit sem bízunk a véletlenre. Nem mindenki az, akinek vallja magát, jobb a bizonyosság.

Így a végére, remélem senkiben sem okoztam maradandó károsodást, és a billentyűzetet ragadva (képletesen) elmondjátok, mit gondoltok!!! Már ha, jár erre mostanság valaki. x)

Melody Pályázata!!

Nos, megint itt vagyok, hogy Ajánljak! =)
Tegnap este 24:00-kor lezárult a pályázat!!=)
És pontosan egy hetet kapott a nagyérdemű a szavazásra, mert majd csak május 16-án éjfélkor derül ki, hogy ki a győztes.
És éppen emiatt írok, hogy esetleg aki erre jár, annak ajánlóm, hogy látogasson el az oldalra és ha van egy szabad órácskája, olvassa el az ott fellelhető műveket, és oldalt még szavazhat is arra amelyik leginkább elnyerte a tetszését!! Én már olvastam az összeset és a szavazatomat is leadtam. Ha van egy kis időtök ne habozzatok, megéri megnézni!!

http://palyazat-melody.blogspot.com/


( És csak így zárójelesen megemlíteném, hogy a hétre tervezek egy frissítést!!=))

FIGYELEM!! Kíváncsian várjuk véleményeiteket!!! =)

Két nagyszerű hírrel is szolgálhatok Nektek! Remélem, mire a levél végére értek, felkeltettem az érdeklődéseteket!


Kedves Írótársak, Blogtulajok!

Örömmel írom, hogy az IKAIT után itt egy új szerveződés a blogspotosok között.
*kiscsillag* és én (Baree) úgy gondoltuk, ideje, hogy több mindent megtudjunk, közelebbről is megismerjük kedvenc íróinkat.
Tervezzük, hogy nyitunk egy oldalt, ahol egy-egy interjú során kifaggatjuk kedvenceinket.
- Miért?
- Mióta?
- Meddig írsz még?
- Mi határoz meg a történet cselekményének és a karakterek alakítása közben?
Ezek még csak a legáltalánosabb kérdések voltak… Néhány személyes vonatkozású témát is érintenénk, természetesen a magánszféra megsértése nélkül.
A tapasztaltabbaktól kérnénk néhány tanácsot, hasznos tippeket a fiatalabbak számára.
Reméljük, hogy az oldal nem csak szórakoztatni fog, hanem összehoz egy nagyon lelkes, írókból álló kis közösséget.

Kéréseiteket, kérdéseiteket, véleményeteket örömmel várjuk!


Második hírem, hogy nem csak egy nagyszerű ötlettel állunk elő!
Párosunk tervezi, hogy a meglévők mellé egy új blogot nyit, közösen írt történetünk számára.
Ezen az oldalon egy testvérpár kalandjait szeretnénk bemutatni Nektek, természetesen tele romantikával, szívdöglesztő pasikkal, és fordulatokkal.
Egy hónapon belül – mikor vége a vizsgaidőszakoknak és az érettségiknek – biztos, hogy az oldalak megnyitnak.
Ha írni szeretnétek Nekünk, itt egy e-mail cím: mervinszki.fatime@gmail.com. (az enyém oldalt megtalálható)
Vagy az alábbi oldalakra is mehettek:

http://jegviragszigetek.blogspot.com

http://lattamajovot.blogspot.com

http://brevenotizia.blogspot.com


Vagy pedig itt nálam, a chatben vagy hozzászólás formájában is jöhet!! Kíváncsiak vagyunk, hogy mit gondoltok. Kérlek osszátok meg velünk a véleményeiteket. *bociszemek*