22. fejezet - Egyszer mindenki révbe ér...

22. fejezet


Ez úton szeretném megköszöni, mindenkinek, aki legalább egy sort is olvasott a történetből, hogy itt voltatok. Külön köszönet, azoknak akik, kommenteltek, és megosztották velem a véleményüket.
Köszönöm Nektek!
Nem is húznám tovább, jó olvasást! :)

És eljött ez a nap is. Bár álmomban sem képzeltem, hogy pont így fogok férjhez menni. Alapból nem vagyok egy esküvős fajta lány. Kislányként is még más kislányok már az esküvőjüket tervezgették és a hercegűket képzelték maguk elé, addig én természetesen egyenesen ellentétes dolgokat csináltam, a fiúkkal játszottam, verekedtem, és a lehető legtöbb koszt, és sérülést szedtem össze, amennyit csak tudtam egy délután leforgása alatt. Szóval, határozottan nem ez volt az én műfajom. És most. Most itt állok egy kis kápolna szobájában, nem messze a parktól, ahol van egy nagyobbacska tó, ahol a szertartás utáni fogadást szervezték meg. Itt ebben a kisszobában vagyok már vagy egy órája, majdnem egyedül. Csak azért majdnem, mert néhány percenként bekukkant vagy anyám, vagy May az ajtón, hogy ellenőrizék, minden rendben van e, bár anyám szerintem csak azért, hogy megnézze nem e szöktem át a határon. Amióta betettem a lábam ebbe a szobába, szemezek a ruhával, még ki sem csomagoltam, így azt sem tudom, hogy milyen. Még ezt sem én választottam. Persze hamarabb kellett jönnöm vagy két, három órával, hogy minden rendben menjen. Bár helyesbítek, mert nem magamtól jöttem Alex hozott. Így hogy már itt vagyok, és nagyon senki, és semmi nem köti le a figyelmem, mindig Oliver jut eszembe, hogy vajon fogunk e még találkozni, meg fogja e egyáltalán tudni, hogy miért volt ez az egész, és hogy nem önszántamból tettem, amit. Mikor kiléptünk Alexszel a lakásból Oliver ajtaja előtt dobozok sorakoztak, útközben tudtam csak meg öcsémtől, hogy költözik, párszor megpróbált még beszélni velem, de Alex lebeszélte róla, persze nem mondta el, hogy mi ez az egész, amit egy mosollyal nyugtáztam. Legalább nem bonyolódik a helyzet.
De most mégis, minden gondolatom, csak körülötte forgott. Nem lesz ez így jó. Egy nagy sóhaj kíséretében álltam fel a szélről, amin eddig gubbasztottam. Mivel nincs jobb dolgom, úgy döntöttem, hogy elindulok, és felfedezem a kápolnát, hogy legalább egyszer lássam előtte, és majd ne tévedjek el, vagy bukjak fel valamiben.

Az ajtón kilépve, rögtön jobbra fordultam, mert balra már tudtam mi van, a hátsó bejárat, amin érkeztem. A folyosó nem volt túl hosszú alig mentem előre, bár volt még két ajtó az enyémen kívül, de ahogy bekukkantottam az elsőn egyből leesett, hogy ez valószínűleg öltözőként funkciónál, még pedig a női szektor, teli volt koktél ruhákkal a színskála különböző színeiből.
A másik ajtó is nyitva volt, de mikor jobban belöktem, Alex és May látványa fogadott, amint hevesen egymásra vannak tekeredve, így egy mosoly kíséretében, csak visszahúztam az ajtót, és becsuktam. Már épp elindultam volna tovább, mikor valaki belém karolt.
- Lassan készülődnöd kellene, és nem kint szédelegni. Vagy van valami célod? – kérdezte, a maga nyugodt hangján, édesanyám.
- Nem, nincsen. Éppen visszaindultam – indultunk meg, egymásba karolva.
- Nem láttad Alexet? Segítenie kellene – ráncolta össze a homlokát.
- Ö… nem – gondoltam vissza, az előbb látottakra. Nem hiszem, hogy díjaznák a fiatalok, ha rájuk uszítanám az örömanyát. Inkább csak megcsóváltam a fejem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.
Már a szoba előtt álltunk, mikor valami hangos puffanást hallottunk a kijárat felé.
- Ne haragudj, el kell mennem megnézni, mit tettek tönkre – húzódott távolabb édesanyám, de mielőtt még elment, adott egy puszit, és betessékelt a szobába.

Már csak félóra volt hátra a szertartásig. Az egész alakos tükör előtt álltam, és épp a zipzárral bíbelődtem, mikor Alex viharzott be az ajtón, és nagy mosoly terült el az arcán.
- Hűha, jó sokan vannak – dőlt háttal az ajtónak.
- Alex, ezzel nem segítesz – néztem rá nagy szemekkel.
- Bocsi, és mi az amiben segíthettek?
- Mondjuk a zipzárral – nyújtózkodtam még mindig, hogy elérjem, de aztán csak nem nézte tovább a szenvedésemet, és mögém állt, hogy megoldja a gondom.
- Gyönyörű vagy. Tette mind két kezét a vállamra, és úgy nézet rám a tükörből. Szerencsés pasi lesz…
- Láttad? – néztem fel rá.
- Nem – hajtotta le a fejét.
- Nem baj – fordultam szembe vele, és megöleltem. – Túl leszünk rajta.
- Vigyázz, nehogy szétszedjük a hajad – visszafordított a tükör felé. – Nézd meg magad, mese szép vagy. Egy hófehér pántnélküli, egyszerű ruha volt rajtam, a hajam meg egyszerű kontyba volt feltűzve, és kis fehér virágos hajtű volt itt-ott benne. Margaréta csokrom volt, ugyanolyan egyszerű, mint a ruha, és a hajam is. Nem akartam nagy felhajtást, bár lehet, hogy ez a vendégseregre, nem lesz érvényes.

Alex ellépet mögülem és ledobta magát az egyik székre, még én a láthatatlan ráncokat simítottam el a ruhámon.
- Lenne egy kérdésem – mosolyodott el. Ajjaj, ez már nem jól kezdődik.
- És mi lenne az? Ha azt szeretnéd megtudakolni, hogy hogyan születnek a kisbabák, rossz ajtón kopogtatsz – pillantottam rá, a tükrön keresztül.
- Te sem tudod, azért hárítasz? – játszotta el a meglepetett. – De nem ezt akartam. Hanem, ha az apóst örömapának, az anyóst meg örömanyának hívják, akkor a mennyasszony az örömlány? – kacsintott egyet.
- Uhh, Alex – néztem rá. – Van fél perc előnyöd, aztán neked annyi. De mire megfordultam a vállára kapott, és megpörgetett a szobaközepén. Ezt a testvéri idillt, csak apám szakította félbe, aki úgy állt az ajtóban, mint akit nyakon öntöttek, és csak pislogott nagyokat.
- Tegyél le – csaptam háton Alexet, vagy ahol értem éppen, mire ő is észrevette a döbbent szülőt az ajtóban, és jó nevelt gyerekhez illően a földre állított.
- Lassan indulnunk kellene – mondta szomorúan.
Alex egy gyors puszit nyomott az arcomra, és kisétált az ajtón, de még mielőtt eltűnt volna visszafordult. – Ha egy pasit keresnél a szökéshez, az elsősorban ülök – kacsintva, és fülig érő szájjal távozott. Javíthatatlan, örök gyerek marad – csóváltam meg a fejem, de persze azért megmosolyogtatott.
- Nagyon szép vagy – nézett rám, apám.
- Köszönöm. Nem az én érdemem, csak a ruha teszi, és a vele járó körítés, húztam el a szám.
- Sajnálom Lexy,…
- Mennünk kellene – indultam meg az ajtó felé.
- Induljunk – lépett mellém, és a karját nyújtotta, amit elfogadtam, közbe a másik kezembe vettem az ajtó mellett álló komódról a csokromat, és elindultunk a folyóson.

Egy kétszárnyú ajtó baloldalán toppant meg, apám, ami engem is megállásra késztetett, és csak vártunk, még meg nem szólal, a szokásos zene. Bentről, még a tömeg morajlása hallatszott, aztán mindenki kezdett elhalkulni, és velünk szembe, az ajtó másik oldalára, megérkeztek a koszorúslányok is. Növekvő sorba, a sor végén May-jel, aki bátorítóan rám mosolygott, aztán felcsendült a zene. És a kislányok megkezdték a bevonulást. May után még vártunk pár pillantott, aztán apám elindult, és magával húzott. Pedig a másik irányba található kijárat igen csábító lehetőségnek tűnt. De leküzdöttem magamban, hogy felkapjam a nyúlcipőt, és kiszaladjak innen, mindent magam mögött hagyva. Amint beléptünk a terembe, és mindenki oldalra fordult a padokon, hogy minket nézzen. Egy öröké valóság volt, ahogy ott sétáltunk, halál lassan, és látszólag nyugodtan. Az oltár előtt álló srác, akarom mondani a vőlegényem, vagyis a jövendőbeli férjem, pedig még csak arra se vette a fáradságot, hogy legalább egyszer felénk nézzem. Ez azért kicsit dühített, hogy oly’ annyira nem érdekli, hogy kit vesz el, hogy valószínűleg azt se bánná, ha egy uszkár lenne itt helyettem. Még szépen lassan sétáltunk a padok között szemügyre vettem a srácot, magas volt, legalábbis nálam magasabb, és széles nagy válla volt. Tovább nem jutottam az elemzésbe, mert időközben odaértünk az oltár elé, de még mikor apám megfogta mindkét kezem, és megpuszilt, a jövendőbelim, vagy akárhogy is hívjam, rám sem hederített. Felléptem a pap elé, és már csak dacból se pillantottam felé. A vendégek elcsendesedtek a pap pedig belekezdett a szokásos sablon szövegbe.

Egyre jobban kezdtem forrni a saját levemben, amiatt, hogy ilyen érdektelen az irányomba. Szépen indul ez a kapcsolat is. Főleg, ha rögtön a szertartás után, elásom a kápolna mögött. Már azokat az eszközöket vettem számba, hogy mik kellenének ahhoz, hogy eltegyem láb alól. Alex biztos segítene, még talán May is. Gyors özvegység…
- Elfogadod-e az itt megjelent Alexandra Smith-et, hitvesedül, jobban-rosszban, betegségben-egészségben, gazdagságban-szegénységben, még a halál el nem választ?
- Igen. – Ezek a szavak rántottak vissza a jelenbe, vagyis inkább a válaszadó hangja. Lassan oldalra fordítottam az arcom, még nem találkozott a tekintettünk. Alig hittem a szememnek. Teljességgel lehetetlen volt. Mikor Ő is rám nézett, csak elmosolyodott, és olyan szemeket meresztett rám, hogy majdnem összecsuklottam. Nem is figyeltem a környezetünkre, csak Ő volt meg én. Senki más. Aztán kidurrant ez a buborék, és hatalmas nagy csend fogadott, zavartan néztem a papra, aki meglepve járatta köztünk a tekintettét.
- Akarod? – kérdezte a pap kitudja hanyadjára.
- Igen, akarom – pirultam el, kicsit zavaromban.
- Akkor mostantól, Isten előtt és törvényesen is férj, és feleség vagytok. Megcsókolhatod a mennyasszonyt – nézet Rá a pap.
Rám nézett és abban a pillanatban ismét csak mi voltunk. Lassan közeledett felém, de annál édesebb volt, ahogy ajkaink találkoztak. Körülöttünk, mindenki tapsolt, és ujjongott, de nem zavartattuk magunkat. Csak akkor fejeztük be, mikor már Alex mászott majdnem közénk, gratulálás céljából.

Miután mindenkit köszöntöttünk, és fogadtuk a gratulációkat el nem engedte a kezem, de én se őt, úgy szorongattuk egymás kezét, mintha attól tartanák, hogy valamelyikünket ellopják a másik mellől, még nem figyel oda. Kiléptünk a kápolna kapuján, és kézen fogva sétáltuk egy sport kocsi felé.
- Nos, Mrs. Sky mit gondol, szökjünk meg most azonnal, vagy még nézzünk be a lagzira, és vágjuk fel a tortát? – A megszólás hallatán fülég ért a szám, és Oliver oldalához bújtam.
- Hmm,… attól függ milyen torta – néztem fel rá.
- Azt hiszem valami gyümölcsös – tűnődött el.
- Akkor be kellene néznünk, azok finomak szoktak lenni – sóhajtottam fel. – De előtte átöltöznék, persze csak ha segítesz kihámozni – mosolyogtam rá, angyali arccal.
- Még szép – kapott fel az ölébe, és úgy vitt egészen a kocsiig. Ott bepakolt, bekapcsolta az övem, és még egy búcsú csókot is kaptam még…
Aztán mint, ahogy minden hollywood-i filmben lenni szokott az ifjú pár elkocsikázott a naplementébe, de mi helyette bevetettük magunkat a városi forgatagba, és az új, közös életünkbe… 

- THE END -