21. fejezet - Maybe, it's good... Maybe.

Sziasztok! :)

Ismét jókora csúszással jelentem meg, de remélem maradtatok egy ketten így a végére. Mert ez már tényleg a vég, ez a fejezet, és ha minden jól megy a következő hét közepe fele felteszem az  utolsó részt. 

Lehet, hogy egy kicsit gyorsnak tűnik, de nem szeretném már tovább húzni. 

És akkor jó olvasást, és aki érdemesnek tartja, vélemény írást! :)

A remények, akár szépek voltak, akár nem,ritkán váltak valóra az én világomban.

  Reggel arra keltem, hogy valaki vagy a fejembe kopog valami, vagy az ajtómat ostromolja valaki. Kelletlenül, de még is erőt vettem magamon, és felkeltem, hogy megnézzem ki az. Már majdnem elértem a kilincset, mikor megállt a kezem a levegőben a hangra.
- Ugyan Lexy, tudom, hogy bent van, hallak. Nem bujkálhatsz előlem. Ne csináld, kérlek – hallottam a kétségbe esett hangját, már most éreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban, mi lesz, ha… Semmi ha, mert el kell neki mondanom, hogy itt már nincs miért bujkálnom, egyszerűen vége mindennek. Még csak el sem kezdődött. Csírájában folytjuk el, így senki sem sérül,… nagyon.

Úgy voltam vele, hogy jobb, mi hamarabb túl lenni rajta, mikor gyorsan téped le a sebtapaszt, akkor csak addig fáj, aztán minden rendben lesz. Ezzel a szellemmel téptem fel az ajtómat, és léptem ki a folyósóra, esélyt sem hagyva neki, hogy beljebb lépjen, és bent rekedjünk a lakásba. Oliveren látszódott, hogy kicsit meglepődött, hogy ahelyett, hogy betessékeltem volna, inkább kiléptem tőle legmesszebb a folyósón. De gyorsan túl tette magát ezen, és közelebb is mozdult felém, amit nem hagyhattam neki, így még ő közeledett, addig én hátráltam. Egészen addig játszottuk ezt a távolság tartást, még már éreztem a hátam mögött a falat, és nem volt hova lépnem előle, ahogy felnéztem rá, észrevettem egy féloldalas mosoly játszik a szája szélén. Hát persze, neki ez csak egy kis játék volt, semmi más. Már egészen közel járt ahhoz, hogy megcsókoljon, de ezt nem hagyhattam neki.
- Nem lehet – fordítottam el az arcom. – Most már nem.
- Mi történt? – Támasztotta meg a derekam két oldalán a falat. – Miért ne lehetne? – hajtotta a homlokát az enyémnek.
- Nem lehet ez így köztünk – mutattam a köztünk rá, majd magamra.
- Micsoda? A levegő? Ezen könnyen segíthetünk – simult teljesen hozzám.
- Ne csináld ezt – fektettem a mellkasára a tenyerem, hogy arrább toljam, de az istennek sem akart megmozdulni. – Ez a …, ami köztünk volt. Vége. Sajnálom – hajtottam le a fejem, és a szemközti lépcsőt néztem. Nem mertem rá nézni. Így is éreztem, hogy amint ezt kiejtettem a számon, a teste a tenyerem alatt megmerevedik. Éreztem, ahogy a torkomban nő az a bizonyos gombóc, és ha nem szabadulok mi’ hamarabb bajok lesznek.
- Nem, nem – rázta meg a fejét, és az állam alá nyúlt, így csak a szemébe kellett néznem, de ezzel egyáltalán nem segített, mert az a zavartság, kétségbe esés, amit a szemeiben láttam, csak még nagyobb bűntudatott keltett bennem. – Nem mondhatod azt, hogy szép volt, jó volt, de ennyi. Ezt nem fogadom el. Ne menekülj. – Nyomott még jobban a falnak, mikor ficánkoltam, hogy minél messzebb kerüljek tőle, és ne legyek úgy mond a hatása alatt. – Mi változott a tegnaphoz képest?
- Minden – tört ki belőlem, talán kicsit hangosabban is, mint szerettem volna. – Minden – suttogtam most már.
- Mondd el – simított végig a kézfejével az arcomon, eddig csak környékezet a sírás, de ezek után már határozottan fojtogatott.
- Nem lehet, a lényeg annyi – toltam kicsit erélyesebben el magamtól. –, hogy ennek vége – hátráltam az ajtóm fele. – és nekem férjhez kell mennem egy vadidegenhez. – Sejtettem, hogy ez lesokkolja annyira, hogy be tudok menekülni a lakásba. Tudom gyáva dolog a bujkálás, de jelen pillanatban szükséges volt, éppen hogy becsukódott mögöttem az ajtó, és ráfordítottam a kulcsot, megállíthatatlanul kezdett el patakzani a könnyem. Neki dőltem az ajtónak, és lecsúsztam mellette. Nem sokkal azután, hogy elfordítottam a kulcsot, megrándult a kilincs, és megszólalt Ő.
- Lexy, ezt beszéljük meg, kérlek. Mi az, hogy férjhez mész? Milyen idegenhez? – hallottam, ahogy a keze idegesen az ajtómra csap. – Akkor csak egy utolsó szórakozás voltam? – kérdezte suttogva.
- Nem – jajdultam fel. Fájt, hogy azt gondolja, hogy csak kihasználtam, és játszottam vele. Az elején el sem akartam kezdeni ezt az egészet. De örülök, hogy megtörtént az ami, még ha csak egy kis időre is, de határozottan nem játék volt. – Nem az volt – suttogtam magam elé, kérdéses volt, hogy egyáltalán meg hallotta, nem is számított már.
- Akkor beszéljük meg, ketten megoldjuk – kérte, már-már kétségbeesettnek tűnt a hangja.
- Nem lehet, hagyj, kérlek – kecmeregtem fel, és léptem el az ajtótól. Egyenesen a szobámba mentem, az volt a legtávolabbi hely a lakásban az ajtótól, Tőle. Még egy darabig hallottam, hogy beszél, kérlel, aztán az idő teltével, már elhalt a hangja, és a dühös csapkodása a fán. Azzal, hogy már nem az ajtómat döngette, a telefonom kezdett folytonos csengésbe minden második pillanatban. De lassacskán az sem bírta tovább ezt a lelkes igénybe vételt, és bedobta a kulcsot. Lemerült.

Már kint sötét volt, mire képes voltam megmozdulni, és kitámolyogjak a sötét szoba magányából. Ahogy a közlekedőre értem, Alex is ezt a pillanatot választotta, hogy berontson a lakásba, mint valami dúvad, nyomában az idegbajos May-jel.
- Lexy, ezt mégis, hogy a francba képzeled, hogy kikapcsolod, és eltűnsz határozatlan időre – rántott magához, May. És megszorongatott, miközben azért nem hagyta abba a rikácsolást, csak most ezt teljes hangerővel a fülembe visította.
- May… – próbáltam arrébb tolni, hogy kapjak levegőt. – Minden rendben, nem kell így felfújni.
- Hogy így? – tolt el hirtelen, hogy a szemembe nézhessen. – Alex mindent elmesélt – rántott megint ölelésbe, én pedig próbáltam a lehető legcsúnyábban nézni az említettre, és ezért még számolunk pillantást vetni rá. Alex csak lehorgasztotta a fejét, és a lehető legnagyobb figyelmét fordította a padlóra.
- Az már lerágott csont, megtörtént, ez van. Ne boncolgassuk, légyszi – léptem hátra, egyenesen neki valaminek. Zizi nyüszített fel, nagy menekülésem közepette sikerült kicsit arrébb tolnom, ami nem igazán tetszett neki. Hogy lefoglaljam magam, és ne érezzem magam még rosszabbul, mert nem hogy csak nekem kattogott ezen az agyam, de még két személy volt, aki sajnálkozó tekintettel mustrált mindenegyes pillanatban, ölembe kaptam Zizit és bemasíroztam a nappaliba egyenesen az egyik fotelbe vetettem magam, kutyával az ölemben. Automatikusan kezdtem el simogatni, ami nem esett ellenére, mert csak összegömbölyödött az ölembe, csukott szemmel.

Alex és May is besétált utánam, leültek egymás mellé a kanapéra. Addig helyezkedtek, hogy a végén már May teljesen Alex oldalának simult, mintha misem lenne természetesebb. Örültem nekik, de most kicsit fájt ezt látni, mert nem is olyan régen, még én is megtehettem volna ezt, és ehhez hasonlókat. A csendet Alex törte meg.
- Apa hívott, miután téged nem ért el. – Apám hallatán vegyes érzelmek keringtek bennem; düh, megértés, félelem, harag… – Azt mondta, hogy a dolog… Szóval, annak az egésznek már meg van az ideje, és meg van szervezve, csak annyi, hogy ott kell lenned.
- Ohh, nincs ennél egyszerűbb, csupán ennyi. Mennyire egyszerű ez az egész – bámultam ki az ablakon, miközben éreztem, hogy ők meg engem bámulnak, de az egész úgy hagyta el a számat, hogy semmi érzelmet nem láthattak rajtam. Visszafogtam magam, és maximum csak némi gúnyt vehettek észre. – Mikor? – tettem fel a kérdést.
- A hétvégén – motyogta Alex.
- Most?
- Igen – válaszolt félve, mintha minimum azt várná tőlem, hogy felpattanok, és összezúzom a szobát. Gondoltam rá. Nem is egyszer, de attól még semmi sem változna, ugyanúgy benne lennék ebben a hülye helyzetben. Így inkább csak színtelen hangon válaszolgattam, és fogadtam el a dolgokat. Bár ez sose volt az erőségem, hogy hagyjam a dolgokat a saját medrébe folyni, és elfogadni azt, amit mások előírnak nekem, de most az egyszer kénytelen vagyok. Az agyam természetesen folyamatosan kattogott, mert hát persze kitudja, milyen lesz, lehet még meg is fogom kedvelni… idővel. Vagy az is lehet, hogy neki sincs úgy az ínyére ez az egész, mint nekem, és csak papíron fog létezni a házasságunk, és az első adandó alkalomkor búcsút intünk egymásnak. Meg lehet…
- Lexy – nézett rám aggódva May. –, jól vagy?
- Jól leszek – fordítottam lassan rájuk a tekintettem. – Jól leszek – ismételtem meg még egyszer.

A napok a maguk lassú tempójában teltek, és egyre közeledett a hétvége, a nagy nappal. Nem lesz valami nagy esemény, bár a családom tagjai egytől egyig jelen lesznek, meg tudtommal a másik fél szűk családi köre, és talán még egy-két közös üzletfél. Miért is ne?! Elvégre, ez is csak egy nyavalyás üzlet, semmi más. És tényleg,… Nekem csak el kellett mennem a jeles napon a kis kápolnába, mert minden el volt rendezve, úgy ahogy kell. De tényleg minden, a szertartás, az azt követő fogadás, a vendéglista. Minden készen volt.