13. fejezet

Kedves Olvasó!!!^^

Igen, igen jól látsz, és nem csak délibáb. Megérkeztem és hoztam az újabb fejezetet. :) Kicsit "elszoktam" az írástól, de igyekszem visszarázódni. Nem lett valami jó fejezet, de sajna ennyi telet. A többivel igyekszem, majd a jövőben. :)
A bétázást köszönöm szépen *kiscsillag*-nak, aki betegen is megcsinálta. (L)
És már csak annyit, kellemes olvasást és a véleményetek még mindig érdekel! :D

Olivernek még a szája is tátva maradt, úgy meredt a kis tóra és a vízesésre.
- Ez nagyon szép! – Bámulta megbabonázva. – Honnan tudtad, hogy itt van?
- Véletlenül találtuk rá egyszer Alexszel – mondtam, miközben a sziklákon másztam lefelé. – Sokat kirándultunk az erdőben és a környéken, és egyszer erre az ösvényre lyukadtunk ki. Azóta, ha itt nyaralunk, mindig lejövünk – hadartam el, aztán várakozóan pislogtam fel Oliverre, aki még fenn nézelődött.
- Meg tudom érteni, hogy miért. Nagyon szép hely – indult utánam, de előtte Zizit leengedte a pórázról, aki egyből lent termett a sziklás rész alján, és már a tó sima felületét zavargatta, ahogy a mancsát mártogatta a vízbe.
- Gondoltam. – Indultam meg a tó partja felé. - Itt csak jobb, mint a szeles tengerparton. Valamivel nyugodtabb, mert … A francba! – Néztem csúnyán a blökire. A kis bestia nagy lendülettel belevetette magát a vízbe, és mindezt - természetesen - mellettem, ami következtében én csupa víz lettem.
- Jól áll. – Lépett mellém Oliver, és egy vizes hajtincset sepert ki az arcomból. – De nem mindegy, hogy vizes vagy-e, vagy sem? Elvégre fürdeni jöttünk, nem? – húzta fel a szemöldökét, és úgy pislogott le rám. De rossz is alacsonynak lenni, húztam el a szám. Mégis a következő, ami elhagyta a számat egy sikoltás volt.
- Ezt nem hagyhattad volna ki, mi? – Kapálóztam a vízben, hogy a felszínen tartsam magam.
- Ne haragudj, de már viszketett a tenyerem. Muszáj volt belelöknöm – fuldoklott a röhögéstől.
- Nekem is viszket a tenyerem, de inkább más miatt – vágtam hozzá a rövidnadrágomat, amiből a víz alatt hámoztam ki magam.
- Hmm… jöhet a többi is – dobta le a földre a nadrágot a táskám mellé, és tartotta a markát, hátha repül felé még valami.
- Azt várhatod, barátocskám. Akkor egy életen át így állsz, ha rajtam múlik.
- Na, jól van, de vigyázz, mert jövök – dobta le a törölközőjét a többi cucc mellé, aztán gyorsan lekapta magáról a felsőjét és azt is a kupacra hajította, végül egy nagy csobbanással már a vízben is volt.
Miután meguntam, hogy Oliver mindig a víz alá nyom, és folyton körülöttem legyeskedik, egy kis szünetet tartottam és kimásztam a vízesés mögött emelkedő sziklapárkányra. Elnyúltam, és a könyökömre támaszkodva néztem, ahogy Oliver és Zizi egy gumilabdával játszanak a vízben. Utána a környező tájat vettem jobban szemügyre. Minden olyan szép volt, olyan természetes. Látszik, hogy még az ember még nem alakította át saját kénye-kedve szerint a környéket, mindenhol a természeti erők által formált idomok domináltak. Víz által koptatott kövek, sziklák. A tó sem daruk és markolók segítségével olyan amilyen. Itt igazán a természetben érezheti magát az ember, nincsenek zajok; kiabálások, dudálások, szmog. Csak csend és béke. Elég idilli. Ez a nyugalom hiányozni fog, mikor visszamegyek a városba.
- Min töröd a buksid? – úszott mellém Oliver.
- Semmin – de még hozzá tettem, mikor felhúzta a szemöldökét. –, semmi különösen.
- Az nem valami sok – bámult fel rám.
- Valóban, de ez sem valami tartalmas beszélgetés. – Kacsintottam rá.
Nem tudom, mi van velem mostanában. Ő is, és én is megváltoztunk. Legfőképp az egymáshoz való viszonyunk, mert… mintha megkedveltem volna. Bár az elején szörnyen utáltam azt a tenyérbe mászó képét, a macsó mivoltát, de talán ezek azok a tulajdonságai, amik most tetszenek benne. Alex már sokszor mondta, hogy engedjem el magam és ne görcsöljek, legyek egy kicsit lazább. Fogadjam el azt, amit az Sors az utamba sodor, és éljek a lehetőségekkel. Ne féljek az ismeretlentől, merjek kockáztatni, és legyek nyitott az új dolgokra, de legfőképp a szerelemre. Talán nem is olyan ütődött az öcsém, mint amilyennek elsőre kinéz. Szerintem, most kivételesen megfogadom a tanácsát, és nem gondolok a jövőre. Hagyom, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy. Majd meglátjuk, mi lesz Oliverrel, adok egy esélyt…
- Gyere vissza – kapott a kezem után Oliver. És berántott a vízbe, szorosan maga mellé.
...magunknak – fejeztem be a gondolatomat.

- Tudok úszni, köszi. Elengedhetsz – pirultam el kissé, aztán megpróbáltam arrébb evickélni tőle, de némiképp megakadályozott az a tény, hogy a két karját körém fonta.
- Azt tudom, de így sokkal kellemesebb– hajolt közelebb, és suttogott a fülembe.
- Képzelem. – Dőltem kicsit hátrébb, hogy az arcunk ne egymás mellett, hanem egymással szemben legyen. Közel egymáshoz, nagyon közel, és hogy mélyen a szemébe tudjak nézni. Ami úgy tűnt Olivernek is tetszett, mert Ő igyekezett még azt a pár centis távolságot is megszüntetni kettőnk között. Az arca egyre közelebb került az enyémhez, és megbabonázva az ajkaimra összpontosított, közben a keze finoman siklott le és fel a hátamon, ami kellemes bizsergést váltott ki belőlem. De még mielőtt, az ajkunk összeért volna, megszólalt a fejemben az a bizonyos vészcsengő, és a következő pillanatban már a víz alatt voltam. Lebuktam a víz alá, és azok az erős karok már csak a vizet vonhatták közelebb a hozzájuk tartozó testhez. A tó mélyéről bámultam fel a hoppon maradt srácra, aki először csak nagyokat pislogott utánam, aztán egy hamiskás mosolyra húzódott a szája, miközben lenézett rám. Egy fél pillanattal később aztán ő is a víz alá bukott, és játszi könnyedséggel úszkált körülöttem körbe-körbe, mintha valami vízörvényt akarna létrehozni. Egy nagy mosoly jelent meg az arcomon, és hirtelen elkezdtem a part fele úszni, de Olivert sem kellett ám félteni, ő is tartotta a tempót kicsivel mögöttem.
Ahogy a parthoz értem kimásztam a vízből, Oli a lábam után kapott, de én fürgébb voltam, és rögtön egy lépéssel hátrébb is álltam. Ő először még nem jött ki utánam, csak megkapaszkodott, és onnan meredt rám összehúzott szemöldökkel.
- A csatát talán megnyered, de a háború kimenetele még nem dőlt el – mondta komolyan és a szemembe nézett.
- Szóval, még bármi lehet… – próbáltam elviccelni a dolgokat, de láttam, hogy ezt Ő igenis komolyan veszi. Jobban belegondolva, talán ez volt az első olyan megszólalása, ami arra utal, hogy valamit vár is a kapcsolatunktól. Jó, persze, próbált Ő udvarolni a maga módján, de ez más volt. Merőben más.
- Én várok rád, de majd rájössz magadtól, hogy nem menekülhetsz örökké. Nem futamodhatsz meg mindig, merj kockáztatni… – Mintha csak Alexet hallanám, ő is mindig ezzel traktál, és persze igaza van valamilyen szinten, mert nem vagyok az a típus, aki egy könnyen megbízik bárkiben is, főleg a pasikban nem, de mondani egy dolog, és megtenni egy másik. – Maradj velem! – nézett fel rám nagy szemekkel.
Meglepett, hogy ezeket Tőle is hallom és nem csak az öcsitől. Ezek szerint ilyen nyilvánvaló, hogy bizalomhiányban szenvedek, és mindig megfutamodom. Végül is, tapasztalatból beszél, mert már nem egyszer hagytam ott, mikor közeledni próbált. De ha egyszer olyan átkozottul nehéz! Mi van, ha megbízom benne, aztán csak pofára esek? Ha megnyílok előtte, aztán csalódok? Ez a sok ha! Talán egyes esetekben megéri kockáztatni, és akkor nyugdíjas koromban nem leszek egy magányos néni, aki vagy húsz macskával lakik együtt és magában beszél. Ezt a jövőképet elkerülni határozottan jó lenne. Ha most csak annyit tennék, hogy kivételesen a szívemre hallgatok és nem az eszemre - bár minden idegrostom szirénázik az agyamban -, talán valami jó is kisülhet belőle, ha meg nem akkor… azzal ráérek majd akkor foglalkozni.
Leguggoltam Oliver elé.
- Nem is futkorászom. Itt vagyok, nem? – mondtam halkan, miközben még mindig nem szakítottam meg a szemkontaktust.
- Igen, itt vagy. Örülök neki. – Kinyomta magát a vízből, de csak annyira, hogy egy puszit nyomjon az arcomra egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében. – És a vízbe visszamerészkedsz?
- Talán kicsit később. Most inkább kiterítem a plédet, és előkotrom a szendvicseket. Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én kezdek éhes lenni – kacsintottam rá, és jót mosolyogtam azon, hogy még ő is meglepődik a viselkedésemen. Hát még én, de azért jó érzéssel töltött el, kicsit, mintha felszabadultam volna.
- Jó ötlet, de én még kicsit lubickolok Zizivel. Szólj, ha segítség kell.
- Talán megbirkózom egy pléddel és egy piknikkosárral, de kösz.
- Azért szólj csak – azzal ellökte magát a parttól, visszaúszott a tó közepére, ahol a blöki még mindig a labdát tologatta maga előtt.
Még egy darabig figyeltem őket, aztán felegyenesedtem, és a ledobott ruha halomhoz mentem, ami mellett a kosarunk is állt. Felvettem, és átsétáltam vele a tó túlpartjára, ahol a füves területre lepakoltam. Leterítettem a plédet a hepehupás földre, előszedtem a szendvicseket, és amit még bepakoltam, aztán ledobtam magamat is a kaja mellé, és a fiúkat kezdtem figyelni. Viccesnek találtam, hogy nem tudtam eldönteni, melyikük a gyerekesebb; Zizi, aki mindenáron a labda megszerzésére hajtott, vagy Oliver, aki ezt igyekezett meggátolni, miközben a kutya erőfeszítésein vigyorgott.
- Kész az ebéd. Jöttök? – szóltam nekik, mire egyszerre indultak meg felém. Zizi lett az első, aki kiért a partra, és egyből a neki kikészített tálkához sietett, amibe már a kajája is benne volt. Oliver is partot ért, és szuszogva hanyatt feküdt mellettem a pléden.
- Ez nem ér. Neki négy lába van, és kisebb is – mutogatott duzzogva a kutyára.
- De Te is használtad a kezedet és a lábadat is. – húztam fel a szemöldököm. – Egyenlő eséllyel indultatok, csak nem szereted, ha legyőznek.
- Te legyőzhetnél, az ellen nem tiltakoznék – nézett fel rám. Erre nem tudtam, mit mondani, csak mosolyogtam, és a hajam tövéig elpirultam. Hogy valamelyest palástoljam a zavaromat, inkább a szendvicsek felé fordultam és a halomból felemeltem kettőt, az egyiket Oliver felé nyújtottam, aki meg sem moccant, fekve kezdte el eszegetni.
Már az utolsót is megette, aztán a szalvétával megtörölte a száját, és végül leseperte a magáról a morzsát. Én természetesen egész idő alatt felé sem néztem, mindvégig a vízen és Zizin tartottam a szemem. Egyszer csak Oliver arca jelent meg pár centire az enyémtől, előttem próbált a kosár felé hajolni, hogy a szalvétáját beledobja. Mikor kicsit hátrébb akartam dőlni, hogy jobban odaférjen, a hátam pont a kezéhez ért, amivel mögöttem támaszkodott, így nem jött össze a próbálkozásom.
- Bocsi. – Próbáltam magam annyira összehúzni, amennyire csak tudtam. De elég szánalmas próbálkozás volt. Oliver is csak mosolygott rajtam, amitől csak még jobban zavarba jöttem.
- Maradj inkább. Ne mocorogj – súgta halkan, ahogy még közelebb hajolt a kosárhoz, így még jobban simult hozzám, és ettől egyáltalán nem lettem nyugodt. Sőt, a vérnyomásom legalább háromszázra ugrott, a szívem a torkomban dobogott, és minden idegsejtem azért visított, hogy felpattanjak, és menjek tőle a lehető legmesszebb. Ez valószínűleg Olivernek is feltűnt, mert szörnyen lassan kezdett visszahúzódni, miközben az ajkán ott bujkált a már elengedhetetlen kaján vigyor.
- Azt hiszem, ideje lenne elpakolnom – szólaltam meg, mielőtt újra eljátszaná ezt az áthajolgatási manőverét, pedig már így is sokkal vörösebb volt az arcom, mint ami kellemes lett volna.
- Segítek. – Pattant fel, és nyújtotta felém a kezét, a szokásos mosolyával.
- Köszi – fogadtam el a segítő jobbot. Mikor már mindketten talpon voltunk, leguggoltunk a pléd széléhez, és a maradékokat visszatettük a kosárba. Még valami csoda folytán a plédet is sikerült betuszkolni a helyére.
- Nos… – kezdtem, de elakadtam.
- Nos? – kérdezett vissza egyből.
- Menjünk lassan haza, vagy még maradnál?
- Felőlem indulhatunk, ha szeretnél.
- Akkor gyerünk! – Indultam el a ruhakupacunk felé, hogy magamra kapjam a nadrágot, amitől még az elején váltam meg. Ő is követett kezében a kosárral. Miután mind ketten felvettük a holminkat, és Zizire is felkerült a póráz, haza indultunk az ösvényen.
A ház ajtaját átlépve egyből a kanapét vettem célba, hogy kicsit letehessem magam. Oliver viszont inkább a konyhába navigálta magát a kosárral, és hogy Zizit kiengedhesse a hátsókertbe. Pár perc szöszmötölés után megjelent az ajtóban, és kérdően tekintett rám.
- Kérsz enni valamit?
- Öhm… nem. Most ettünk. Éhes vagy? – Mire a válasz, csak egy félénk bólintás volt. – Mit szeretnél enni? – Álltam fel, hogy elkészítsem neki, mert nem szerettem volna, hogy másodszorra is katasztrófa sújtotta területet varázsoljon a konyhából.
- Nem kell, maradj csak, el tudom készíteni.
- Aha, persze. Tudom, hogy nagyfiú vagy már, meg minden, de a konyhát a mostani állapotában szeretem. De, ha szeretnél, asszisztálhatsz – kacsintottam rá, mikor elmentem mellette.