Sziasztok!!
És még mindig nem a fejezetet hoztam, hanem most is egy kis novellát, ami Melody legújabb pályázatára, a Tízes próbájára íródott. :) Kellemes olvasást!! :)
Wonderland kicsit másképpen
- Kellan, ébredj haver! El fogunk késni – visított Rob, ahogyan beért a szobába. – Nem várlak meg, ha most azonnal nem tápászkodsz fel.
- Még öt perc, anya – húzta a takarót a fejére.
- Jól van, Te akartad! Majd gyere, ha már sikerült összekaparnod magad. – Egy ajtócsapódás jelezte, hogy az álomszuszék egyedül maradt a lakásban.
- Tényleg öt perc, aztán... – motyogta Kel a párnája alól, egy hatalmas ásítás közepette, aztán visszaszenderült álomországba.
* * *
Azta, micsoda lábak – néztem végig egy kék szoknya alól kilátszódó lábakon, kaján vigyorral az arcomon. A tekintetem egyre feljebb vándorolt az előttem álló testen. Az alsó végtagok után következett a dereka. Hát, azért lenne min dolgozni, de nem vészes. A derék fölött már a szemem elé tárult a mellkas is, ami... Nos, hát nem rossz, de azért lehetne jobb is. És végül az arc. Ledermedtem.
- Azt a kibaszott! – kaptam az arc után, de a kezem egy tükörnek csapódott. – Mi a fészkes fene van itt? – néztem végig magamon. A kék kis ruhán, ami rajtam volt, egy fehér kis köténykén – amit mintha csak a ruhára öntöttek volna, olyan tökéletesen és peckesen állt –, a térdig érő kis zoknin és a lapos talpú fehér lakkcipőn. Kínomban már a fejemet fogtam, de a kezem beleakadt valamibe. Ijedten kaptam fel a fejem, hogy a szemben lévő tükörben megleshessem, hogy mi az.
- Hát ilyen a világon nincs – tapogattam meg a fejemen lévő hajpántot, amin még egy hatalmas kék masni is volt. Csak, hogy teljes legyen az összkép.
- Ez oltári, úgy nézek ki, mint egy alpesi tehenészlány – néztem szörnyülködve a képmásomat. – Jól van Kel, ez csak egy rossz álom. Mindjárt jön Rob, felébreszt, és ezt meg elfelejted – biztattam magam. – Ugye? Pajtás, azért haladhatnál – fohászkodtam csukott szemmel az ébresztésért. De az csak nem jött. – Ezért még számolunk – nyitottam ki a szemem pufogva, hogy ha még nem is ér véget ez a rémálom, addig is szemügyre vehessem, hogy hova is száműzött a képzeletem.
Amíg a szemem ellátott, mindenhol cukorkák és nyalókák voltak, növényeket szimbolizálva. És fura állatokat imitált gumicukrok is voltak itt.
Az egyik piros-fehér nyalóka bokor alól, egy rózsaszín gumicukor nyuszi család ugrált át az M&M’s drazsékból álló ösvényen, hogy aztán eltűnhessenek a túloldali cukor rengetegben.
- Ez bizarr – álltam lefagyva, és kapkodtam a fejjem össze-vissza.
Egyszer csak egy kisebb rántást éreztem a szoknyám szélén, aztán egy halk, félénk torokköszörülést. Lenéztem, és először megörültem a lent látottakon, de a vigyor csak hamar lefagyott az arcomról.
- Szervusz Alice – nézett rám csillogó szemekkel egy öltönyös nyúl. Aki nem volt más, mint Rob, csak kicsit másképpen festett, mint eddig. Olyan nyúl kinézete volt.
- Hé, Rob. Hol voltál eddig? És hogy nézel ki? – bámultam rá, míg ő láthatóan nem értette, hogy miről is beszélek. Ez az értetlenség ki is ült az arcára.
- Ki az a Rob? És mi az, hogy hogy nézek ki? Most jövök a szabótól – húzta ki magát, és simította le a zakóját.
- Ne szórakozz, haver. Már így is teljesen összecsináltam magam. Vicces volt, haha. De most már abbahagyhatod.
- Én nem szórakozom, tényleg most jöttem a szabótól – nézett nagy szemekkel a nyuszi. – Hú, és most rohannunk kell – kapott elő a zsebéből egy kis zsebórát. – A délutáni teára oda kell érnünk Kalaposhoz – fogta meg a szoknyám szélét, és kezdett el húzni maga után a drazsé ösvényen.
- Ki az a Kalapos? – tettem fel az egyik kérdést a sok közül, amik most éppen foglalkoztattak.
- Az, aki meghívott, és már nagyon szeretne veled újra találkozni – válaszolta az öltönyös Rob-nyuszi.
- Velem? De hisz még sosem találkoztunk, akkor hogy-hogy újra szeretne látni? – értetlenkedtem.
- De hisz’ már voltál itt, Alice! – torpant meg a nyuszi, és nagy szemeket meresztgetett rám. Akkorára tágult a pupillája, mint abban a bizonyos mozifilmben a Kandúrnak.
- Pislogj, nyuszi – kaptam el a vállánál fogva, és a tőlem telhető legfinomabban megráztam, mire úgy nézett rám, mintha most keltettem volna fel.
- Siessünk. Gyerünk, gyerünk – fordult előre, és elindult.
Csendben mendegéltünk a drazsé ösvényen, épp azon járt az eszem, hogy minek ide drazsé? Mi bajuk ezeknek a salakkal vagy a homokkal?
- Hé, Tapsi Hapsi. Messze vagyunk még? – kérdeztem, de közben le sem vettem a szemem a drazsékról.
- Mindjárt, mindjárt – ugrált rendíthetetlenül előre, aztán mire felnéztem, eltűnt a szemem elől.
- Mesés – álltam meg, aztán mivel nem láttam az ösvényen sem hírét, sem hamvát a füles kis barátomnak, így beléptem az ösvényt körbevevő erdőbe. Ötven százalékom volt, hogy a jó oldalt választottam. Már egy ideje csak lépdeltem előre, és küszködtem az utamba kerülő cukorka ágakkal és lombokkal.
- Csodás – emeltem a szemem az ég felé, mikor a ruhám széle odaragadt az egyik édességnövényhez.
- Pontosan – csendült fel egy mézes-mázos hang az egyik ág irányából.
- Ki van ott? – kaptam a hang irányába a fejem, de mire odanéztem, már nem volt ott senki. – Szólok, harapós kedvemben vagyok, nem ajánlom, hogy kikezdj velem.
- Nem kell félned, Alice. Itt nem kezd ki veled senki – csendült fel az ismerős ismeretlen hang, a vállamról. A hang forrása egy hatalmas vigyorral megáldott macska, aki Jay kiköpött mása volt.
- Jay, már Te is? – temettem az arcom a tenyerembe. – És ne hívj Alice-nek. Már az agyamra mentek.
- Ki az a Jay? Mindegy is, Kalapos már nagyon hiányol. Siessünk! Hol hagytad a nyuszit? – Indult el előttem, miközben csak beszélt és beszélt végeláthatatlanul.
- Ácsi. Én nem hagytam el Robot... vagyis a nyuszit – ráztam meg a fejem. – Ő tűnt el.
- Értem, értem – vigyorgott Jay. De ekkora vigyort. Jóságos ég, már menetet vág a nyakán, ha tovább húzza.
- Végre, Vigyori. Azt hittem, sosem értek ide. És no lám, pont időben, mindjárt öt óra. Pontosan, mint mindig.
- Kedves Kalapos barátom, csak mint mindig, mint mindig. Hisz’ ismersz – termett a macska egy nagy támlásszék karfáján. A székben egy alacsony alak ült, fején egy hatalmas kalappal, ami eltakarta az egész arcát.
- Nicsak, nicsak. És még az elvesztett vendégünket is idevezetted – simogatta meg Jay hátát, aki erre hangos dorombolásba kezdett.
- Jöjj közelebb, Alice. Teázz velünk, kérlek – mutatott egy babzsák fotelre maga mellett.
- Ez valami szekta? – néztem rájuk tágra nyílt szemekkel. – Mit csinál maga velük?
- Én? – állt fel a Kalaposnak nevezett személy az eddig elfoglalt székéből. – Én ugyan semmit – nézett rám, és táncolva, ugrálva elindult felém. – Mi csak a délutáni teánkat fogyasztjuk – fogta meg a kezem, és felnézett rám, mikor mellém ért, és elkezdett húzni, a már említett fotel irányába.
- Ashley? – meredtem rá, nyitott szájjal.
- Gyere, gyere. Igyunk már, ki vagyok tikkadva – mire Jay és Rob hevesen bólogattak, mint a hintalovak. A babzsák fotelt elfoglalva szemem egy érdekes teáskannán akadt meg. A kanna formája egy gumikacsához hasonlított, és egy rózsafüzér lógott ki belőle.
- Mit adhatok? Oh, jó választás, egy kis rózsatea – emelte fel Kalapos a kannát, és már ürítette is a tartalmát az előttem álló csészébe.
- Milyen? – nézett rám Ash a kalapja alól.
- Nem tudom, olyan tea íze van, mint mindegyiknek – rántottam meg flegmán a vállam.
- Az nem lehet – töltött magának is egy kicsit. – Hmm... Szerinted is? – öntött egy kicsit Robnak is.
- Finom, finom – helyeselt a nyuszi nagy bőszen, aztán eltűnt a balfenéken, mintha elnyelte volna a föld. És pár másodperc múlva az erdő szélén bukkant elő.
- Sietek, rohanok. Már vár a szabóm! – kiabálta a mi kis társaságunk felé, aztán bevetette magát a cukor sűrűjébe.
- Mindennap jár a szabójához? – fordultam érdeklődve Ash-hez.
De ő már nem volt önmaga. A kép kezdett elmosódni, már nem láttam őket olyannak, mint eddig. És aztán minden vakítóan világos lett.
* * *
- Kellan, ezt nem mondod komolyan? – ordította Rob, miközben elhúzta a függönyömet. – Egész nap döglöttél?!
- Haver, de jó látni így – harsogtam neki, aztán az ágyból kipattanva ölelgettem meg barátomat, persze csak olyan férfias ölelés volt. Mikor már kiengedtem a szorításomból, hirtelen az ajtó irányából szöszmötölést hallottam, és a Rob arcú nyuszi kacsintott rám, miközben kispurizott a szobából.
- Te is láttad? – Az állam a padlót verte, és csak tátogtam, mint egy hal.
- Én nem láttam semmit. Mit kellett volna? – bámult rám Rob, aztán arra a helyre, amiről én le sem vettem a szemem.
- Semmi, semmit. Felejtsd el, hagyjuk – csóváltam meg a fejem. – Milyen napod volt?
- Teljesen elzsibbadt minden részem. De különösen az agyam – indult el a nappaliba. – Kérsz egy sört? – nyúlt a pultra ledobott szatyrok egyikébe.
- Jöhet. Ennél már csak jobb lehet...
